8. Fejezet

 

Nyolcadik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

 Másnap hazafelé tartva a bevásárlásból, lelassítottam, ahogy a házamhoz közeledtem. Az előttem lévő jelenet fintorra késztetett. Még a nagy tömeg ellenére is láttam, hogy egy ezüst kabrió csapódott egy lámpaoszlophoz, amely most ferdén megdőlt. Egy közeli padon egy halálsápadt fiatalember ült, aki egy fehér, vérfoltos kendőt tartott a fejéhez.

A mellettem ülő Alicia megfeszült, hogy jobban megnézze.

– Úgy tűnik, senki sem sérült meg, hála Istennek! Mit gondolsz, mennyi az esélye, hogy Thaddeus most teljesen józan?

– Nem nagy – válaszoltam, miközben bekanyarodtam a felhajtónkra. A huszonegy éves szomszédunk átkozottul elkényeztetett volt, és lehetetlenül meggondolatlan. Korábban már megállították a zsaruk, mert ittasan vezetett. Soha nem vonták felelősségre, mivel a szülei közeli barátságban voltak a seriffel, és ez is a probléma része volt – nem volt ösztönzője, hogy változtasson a viselkedésén.

Időnként olyan idióta volt, hogy egyszer még anyámat is megfenyegette, amikor látta, amint kijön a házamból. Anyám csak felhorkant.

Viennára gondolva, eszembe juttatta a korábbi hívását…

– Honnan a fenéből tudtad, hogy én és az apád nem a, mondjuk úgy, tipikus okokból házasodtunk össze? – kérdezte.

– Egyszer hallottalak benneteket erről beszélni – válaszoltam.

– És megtartottad magadnak az információt, amíg a legnagyobb szükséged nem volt rá. Istenem, te ízig-vérig az apád lánya vagy!

Ezután megpróbálta megingatni az elhatározásomat, hogy hozzámegyek Daxhez, mert biztos volt benne, hogy meg fogom bánni. A hangját lágyan és együttérzően tartotta, és egy csomó kérdést vágott a fejemhez:

– Nem leszel szomorú, amikor az oltár előtt állsz, és rájössz, hogy mennyire nem különleges számodra ez a pillanat?

– Nem terveznél inkább egy olyan esküvőt, aminek örülsz, hogy megtarthatod, mint egy olyan esküvőt, ami csak szükségszerűség?

– Tényleg olyan otthonban szeretnéd felnevelni a gyerekeidet, ahol a szüleik semmit sem éreznek egymás iránt?

– Nem fogod megkapni a lánykérést, amiről álmodtál, Addie. Nem fogod átélni azt a pillanatot, amikor a férfi, akit szeretsz, féltérdre ereszkedik, és megkér, hogy töltsd vele az életed. Nem fogsz majd ezen keseregni valamikor?

Voltak még kérdések, ahonnan ezek jöttek.

Egyikre sem válaszoltam. Csupán többször is kijelentettem, hogy meghoztam a döntésemet. Végül elengedte a dolgot. De egy pillanatig sem hittem, hogy nem fog újra próbálkozni.

Alicia kikapcsolta a biztonsági övét és megszólalt, kibillentve ezzel az emlékeimből.

– Vajon vette valaki a fáradságot, hogy felhívja a rendőrséget, hogy jelentse Thaddeus mutatványát?

– Kétlem. Tudni fogják, hogy a seriff nem tesz semmit.

Kiszálltam a kocsiból, és kinyújtóztam.

– Egy biztos – kezdte a húgom, miközben a motorháztetőn keresztül a szemembe nézett –, Dax nem fogja túlságosan jó néven venni az itteni károkat. Oakengrove most már az övé.

A gyomrom idegesítő bukfencet vetett Dax nevének hallatán. Korábban küldött egy e-mailt, hogy valamikor a következő egy órában eljön hozzám.

– Talán neki lesz ráhatása Thaddeusra – tette hozzá Alicia, miközben a jármű hátsó része felé tartottunk.

A kulcstartót használva kinyitottam a csomagtartót.

– Talán. – De nem voltam bizakodó.

Thaddeus túlságosan hozzászokott ahhoz, hogy az emberek kihúzzák a bajból. Tudtam abból, amit Blaise-nél és a hozzá hasonlóknál láttam, hogy a következmények nélküli élet alááshatja az ember erkölcsi alapját. Thaddeus talán eléggé félt Daxtől ahhoz, hogy jobban tudjon menekülni a leleplezés elől, de valószínűleg nem változtatna a viselkedésén. Legalábbis kezdetben nem.

– Történtek már furcsább dolgok is – mondta Alicia, miközben felkapott két táskát. – Mint például az, hogy egy egyezség részeként feleségül mész a régi fellángolásodhoz.

Mivel nem akartam ezt nyilvánosan megbeszélni, azt mondtam: – Pakoljuk ki a kocsit, rendben?

– Persze.

Felkaptam egy táskát. – Köszönöm!

– Hé, kell egy kis segítség? – kérdezte egy férfihang.

Megdermedtem, és a húgom halkan felnyögött elkeseredettségben, amiben én is osztoztam. Hátranéztem, és erőltetett mosolyt villantottam a szomszédunkra.

– Megoldjuk, köszönjük.

De Jenson odasétált, vigyora ugyanolyan nyálas és pimasz volt, mint mindig. Ugh!

Gyakran „segített” nekünk, minden alkalmat megragadva, hogy betolakodjon a lakásunkba, lényegében semmibe véve a határainkat, és úgy hatolt be a személyes terünkbe, mintha nem lenne hozzá jogunk. Ezért is ingott meg a mosolyom, amikor a válaszomat figyelmen kívül hagyva mellém lépett. – Tényleg, minden rendben van – mondtam neki.

A hüvelykujjait használva magára mutatott. – Miféle férfi lennék, ha hagynám, hogy két hölgy küszködjön?

– Ez valóban nem küzdelem – biztosította Alicia, miközben szorosan megragadta a táskái fogantyúit, mintha a fickó különben kitépné őket a kezéből.

Figyelmen kívül hagyva Alicia kijelentését, a pasas felkapta az utolsó két táskát a csomagtartóból, majd becsukta azt. – Vezess! – mondta, még mindig vigyorogva.

Bezárva a kocsimat a távirányítóval, finoman egy Egyszer még leszúrom őt pillantást cseréltünk Aliciával. Ő halkan felnyögött.

Miközben a bejárati ajtónkhoz mentünk, azt mondtam: – A szatyrokat nyugodtan a küszöbön hagyhatod.

De nem tette. Amint kinyílt az ajtó, rögtön berontott, mintha a saját otthona lenne, és azt kiáltotta: – Az csak lustaság lenne.

A kurva anyját!

Fogcsikorgatva fordultam Alicia felé. – Gondolod, hogy bárki észrevenné, ha rejtélyes módon „eltűnne”?

Összeszorította az ajkait. – Igen. De azt is gondolom, hogy megkönnyebbülnének.

Ez tényleg nem lepne meg.

Nem bántam egy kis arroganciát egy férfiban, feltéve, hogy azt a teljesítményeivel érdemelte ki, és, hogy nem kezel másokat kevesebbnek. De Jenson tele volt önérzettel, és úgy gondolt magára, mint valami tőlünk, egyszerű halandóktól, felsőbbrendűre. Mintha az, hogy jóképű, gazdag és értékesítési igazgató, egy lépéssel a többiek fölé helyezte volna. Alfának tartotta magát, de fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelent, és csupán egy bizonytalan hangulatot árasztott magából.

Elhatározva, hogy gyorsan kiterelem a házból, követtem a konyhába, ahol a szigetre tette a táskákat. – Köszönjük a segítséget, nagyra értékeljük! További szép estét! – Az ajtó felé intettem a kezemmel.

Ő azonban nem ment el. A kávéfőző felé vette az irányt, és rámutatott.

– Tudod, nekem is ugyanilyenem van. Mi lenne, ha mindkettőtöknek csinálnék egy kávét?

– Nem, köszönöm – mondtam, és éreztem, hogy megfeszül az állkapcsom.

Alicia kicsit túl durván dobta a szigetre a táskáit.

– Nem kérek!

Összedörzsölte a kezét. – Hát, nekem most jól esne egy kávé!

– Akkor menj haza, és készíts magadnak egyet! – mondtam, és éreztem, hogy gyorsan fogy a türelmem. – A húgom és én nagyon elfoglaltak vagyunk. Nem tudunk itt ülni és csevegni!

A szája felfelé görbült. – Ne aggódj, nem várom el, hogy szórakoztass! Csak egy kis időt szeretnék veletek tölteni, lányok.

Oké, befejeztem!

– Azt akartam mondani, hogy azt szeretnénk, ha most távoznál. Úgyhogy menj!

A mosolya megingott, és tenyérrel kifelé felemelte a kezét.

– Hé, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni benneteket, hölgyeim – borzasztó, ha mégis. Tisztában vagyok vele, hogy nem ismertek jól, és így talán nem éreznétek jól magatokat, ha egy idegen lenne az otthonotokban. De ezt csak úgy tudjuk helyrehozni, ha megismerjük egymást, hogy többé ne legyek idegenek – mondta teljesen észszerűen.

A szigetre támaszkodtam.

– Amit mondtam, még mindig áll. Azt akarjuk, hogy... – A szavaim félbeszakadtak, amikor lépteket hallottam mögöttem a házba lépni. Alicia nyitva hagyta a bejárati ajtót, ezzel is jelezve, hogy Jenson nincs maradásra biztatva.

Pillanatokkal később Dax lépett férfias kecsességgel a szobába, minden lépése lassú és magabiztos volt. A pulzusom lüktetett és felgyorsult. Izgalom kelt életre a gyomromban. És minden női részem is felemelkedett bennem, hogy üdvözölje őt.

A hormonjaim elkezdtek lázongani, ahogy magukba szívták őt. Istenem, túlságosan gyönyörű volt ahhoz, hogy ez az egész valóság legyen. Biztos voltam benne, hogy alkut köthetett a Sátánnal vagy valami ilyesmi, mert senki sem lehet természetes módon ennyire feltűnő. Senki.

A legkevésbé sem tűnt tétovának vagy esetlennek, ahogy besurrant egy olyan konyhába, ami nem a sajátja volt. A tőle megszokott rendíthetetlen lazaságot sugározta, tökéletesen nyugodtnak és kellemesnek tűnt. Mintha ide tartozott volna.

Össze nem illő szemei rám szegeződtek, olvashatatlanok és rendíthetetlenek voltak.

– Nyitva hagytad a bejárati ajtót.

– Jensonnak – magyaráztam. – Ő nem marad, szóval... – Később teljesen meg akartam jutalmazni magam azért, hogy milyen nyugodtnak hangzottam.

– Értem. – Dax tekintete röviden a testvéremre ugrott. – Alicia – üdvözölte, aki csak mosolygott válaszul. Aztán a szomszédunkra szegezte a tekintetét. – Nem számítottam rá, hogy itt látlak, Jenson. Hogy van a bokád?

A görény kiegyenesedett. – Jobban, Mr. Mercier, jobban – válaszolta, és a felsőbbrendűségi álcája összezsugorodott Dax jelenlétének súlya alatt.

– És a szüleid? – kérdezte Dax. – Hogy vannak?

– Rendben, teljesen rendben. – Jenson megköszörülte a torkát. – Csak segítettem Addisonnak és Aliciának behozni a vásárolt cuccokat. – Nem kimondta, hanem eldicsekedett vele. Mintha a hazájának tett volna szolgálatot.

Dax a szatyrokra pillantott. – És úgy látom, végeztél.

– Igen, én... – Jenson elakadt. Valószínűleg azért, mert nem tudott jó indokot mondani arra, hogy miért nem ment még haza, hiszen én szépen mondtam neki, hogy menjen.

Elkaptam a tekintetét. – Épp indulni készültél, nem igaz?

– Igen. – Egy pillanatig habozott, de aztán udvarias mosolyt villantott a húgomra és rám. – Ne feledjétek, mindig a szomszédban vagyok, ha bármire szükségetek van.

– Nem felejtjük el – mondtam.

– Sajnos nem felejthetünk el – motyogta Alicia csak olyan hangosan, hogy én is meghalljam.

Össze kellett szorítanom az ajkaimat, hogy visszaszorítsak egy horkantást.

Jenson úgymond kisompolygott a szobából – őszintén szomorú volt nézni, a kényelmetlenségről nem is beszélve.

Dax ismét rám szegezte a tekintetét.

– Gyakran csinál ilyet?

Felvontam egyik szemöldökömet. – Sétálgat, mint egy páva?

Az ajkai egyik sarka megrándult. – Kicsit túllépi a szívélyesség határát.

Gondoltam, hallotta, ahogy azt mondtam Jensonnak, hogy menjen el. – Próbálkozik. Mindig sikerül elzavarni. Végül is.

Dax hümmögött, ajkai elégedetlenül szorultak össze.

– Majd beszélek vele!

– Nagyra értékelnénk – mondta Alicia. Rólam Daxre pillantva felfelé mutatott. – Felmegyek az emeletre. Telefonálnom kell. Tulajdonképpen többeknek is. – Elsuhant, magamra hagyva a hormonjaim létezésének csapásával.

Ahogy Dax és én ismét egymás szemébe néztünk, a levegő zúgni és sűrűsödni kezdett a szexuális tudatosságtól. Ettől a pulzusom felgyorsult.

Újabb lépést tett a szobába.

– Hogy ment a születésnapod?

Megvonta a vállamat. – Ugyanúgy, mint régen.

Ebben a pillanatban Gypsy felugrott a konyhapultra, és odasétált hozzá.

Ahogy Dax kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, egy grimaszt vágtam. – Ő tényleg nem túl... Huh! – Az apró macska elolvadt a keze alatt, ahogy megsimogatta. Tipikus. Még a macska sem volt immunis a vonzerejére.

Felemelte a cicát mindkét kezével, és a szemébe mosolygott, a szája enyhén felfelé ívelt... és nem voltam felkészülve arra, hogy ez a látvány mennyire betalál a petefészkeimbe. Most már értettem, miért mosolygott mindig anyám, amikor apám egy kis figyelmet szentelt az új macskájuknak, Artemisznek.

Nyeltem egyet. – Szereted a macskákat?

– A legtöbb állatot szeretem. – Dax óvatosan visszatette a macskát a pultra, majd ismét rám szegezte a tekintetét. Teljesen rám. És olyan megsemmisítő intenzitással, hogy kiszáradt a szám. – Nos, van válaszod a számomra?

Megnyaltam az ajkaimat, a gyomrom megrebbent, amikor a tekintete rájuk ereszkedett. – Igen.

Felvonta a szemöldökét. – És?

Nagyot nyelve, lassan bólintottam. – Megteszem. Tiszteletben tartom az egyezséget.

Az arckifejezése nem változott, kivéve a szemébe kúszó tiszta férfiúi elégedettséget. – Jó döntés!

– Néhány dolgot azonban tisztáznunk kell – mondtam, miközben egyik bevásárlószatyrot felém húztam. – Először is, kérsz kávét?

Röviden megrázta a fejét, miközben letelepedett egy székre a szigetnél. – Gondolom, az egyik pont, amivel foglalkozni szeretnél, a házassági szerződés kérdése. Tisztában vagyok vele, hogy a szüleid és a családi ügyvéded ragaszkodni fog hozzá. Az enyémek is. Nekem nincs ezzel semmi bajom. Neked?

Kinyitottam egy szekrényt, miközben válaszoltam.

– Egyáltalán nincs. – Volt értelme, hogy így biztosítsuk a védelmünket. Ha pedig nem tennénk, az csak azt eredményezné, hogy a közvetlen rokonaink a legfőbb tiltakozásukat fejeznék ki a házasság ellen – e nélkül is ellenezték.

– Akkor mindketten elkészíttetjük a szerződéseket, és aláírjuk őket. – A kezét a szigetre támasztotta, ujjait összekulcsolta. – Ami az esküvőt illeti... Nekem nincsenek preferenciáim, ami a részleteket illeti. Csak annyit kérek, hogy gyorsan hozzuk össze. Nem akarok várni!

– El tudom intézni – mondtam, miközben beraktam a konzerveket a szekrénybe.

– Elmehetünk Vegasba, ha úgy könnyebb neked.

– Nem, intézem én. – A kapcsolataim, a tapasztalataim és a csodálatos csapatom miatt nem küszködnék. – Téged tényleg nem érdekel a hely, a téma, a zene, a helyszín, semmi?

– Szeretném, ha helyben lenne. Nem érdekel, hogy nagyszabású produkciót rendezzek, és meghívjam az összes üzlettársamat – inkább valami olyat szeretnék, amiben csak a barátok és a családtagok vesznek részt. Ami a többit illeti? Ezt rád bízom.

Nem volt ritka, hogy a leendő vőlegények ennyire kevéssé kapcsolódtak be. De mivel Dax szerette az irányítást, és határozott véleménye volt, úgy gondoltam, hogy ő is hozzájárul a tervekhez. Aztán megint csak, miért is érdekelte volna ez őt, amikor érzelmileg egyáltalán nem érdekelt a közelgő házasságunkban?

– Inkább valami kisebb és helyi jellegű dolgot szeretnék, úgyhogy nekem megfelel. – Félretettem az immár üres bevásárlószatyrot, majd felkaptam egy teli szatyrot. – Tudom, hogy egy biztonsági cég társtulajdonosa vagy, szóval feltételezem, hogy te magad gondoskodsz a biztonságról? Szükségünk lesz rá. – A családjaink a maguk módján mindketten nagy tekintélyűek voltak. Az emberek biztosan betörnének az esküvőre, ha tehetnék, még ha csak azért is, hogy fényképeket készítsenek.

Dax lehorgasztotta az állát. – Ezt majd intézem én.

– Oké – válaszoltam, és kinyitottam a hűtőajtót.

– Az esküvő logisztikáját el tudom intézni, de szükségem lesz a vendéglistádra. – Szünetet tartottam, miközben elkezdtem a zöldségeket a hűtőszekrény egyik fiókjába rakosgatni. – Küldd el nekem e-mailben, ha megoldható.

– Holnap elküldöm neked.

– Minden családtagod tud az alkuról?

– Csak a testvéreim. – Szétválasztva az ujjait, Dax óvatosan dobolni kezdett velük a szigeten. – Ők támogatják. Most, hogy már tudom, hogy biztosan megtartjuk az esküvőt, tervezem elmondani a családom többi tagjának is. Valószínűleg holnap.

Egy tálca tojást csúsztattam a hűtőszekrény polcára. – Mit gondolsz, hogyan fognak reagálni?

– Kétségtelenül meglepődnek majd. Talán még csalódottak is lesznek, bizonyos mértékig. Többet akarnak majd tőlem, mint egy elrendezett házasságot. De meg fogják érteni és tiszteletben fogják tartani az indokaimat, és ugyanúgy elfogadnak majd, ahogy Caelan is tette. Ők már csak ilyenek.

Személy szerint úgy gondoltam, hogy talán egy kicsit túlságosan is optimista. De egyiküket sem ismertem eléggé ahhoz, hogy biztos legyek benne. Csak néhányszor találkoztam velük.

Óvatosan elhelyeztem egy tejeskannát az egyik oldalsó rekeszben. – Tegnap elmondtam a családomnak, mert akkor már tudtam, hogy igent fogok mondani. Volt egy kis dühöngés, de megnyugodtak, és megesküdtek, hogy támogatnak ebben. – A könyökömmel belöktem a hűtőszekrény ajtaját. – Mielőtt eljöttem, figyelmeztettem őket, hogy ha szükségét érzik, hogy kapcsolatba lépjenek veled, akkor várjanak ma estig, hogy előbb beszélhessek veled.

– Dane valószínűleg kérni fogja, hogy gondoljam ezt át.

– Többször is – biztosítottam, és áttértem a következő zacskó élelmiszerre. – Nagyon kitartó. Nem kétlem, hogy ugyanígy fog engem is zaklatni az esküvő előtti időszakban. Mások is ezt fogják tenni – valószínűleg az én családomból is és a tiédből is.

– Csak az idejüket pazarolnák. – Egy éles pillantást vetett rám. – Nem fogom meggondolni magam!

– Én sem fogom! – A kenyértartóba tettem a cipót, ostoba módon majdnem beszorítva az ujjaimat. – Pontosan mit akarsz ettől a házassági megállapodástól? Csak hogy tisztázzuk.

A tekintete elkapta az enyémet, volt benne figyelmeztetés és ígéret is.

– Lehet, hogy ez egy megállapodás, Addison, de nem lesz külön hálószobánk, vagy bármi ilyesmi szarság! Mellettem fogsz aludni, ahol a helyed van.

Ahogy a gondolatok átfutottak az agyamon arról, hogy mi fog történni az ő ágyában – nos, a mi ágyunkban –, pillangók kaptak szárnyra a gyomromban. – Nem állt szándékomban mást tenni. – Szünetet tartottam. – Mindketten elfoglalt emberek vagyunk, de szerintem fontos, hogy otthon is töltsünk együtt időt, ahogy bármelyik normális pár tenné.

– Egyetértek. A feleségem leszel, nem a lakótársam. A viselkedésünknek ezt kell tükröznie.

Megkönnyebbülés rebbent a mellkasomban. Csak ekkor jöttem rá, hogy aggódtam, hogy valami olyan elképzelése van, hogy nagyrészt külön életet fogunk élni. Nem akartam, hogy a gyerekeink azt higgyék, hogy egy kapcsolatnak ilyennek kell lennie. – Szóval akkor lehetünk barátok?

– Barátok? – visszhangozta, ízlelgetve a szót. – Igen, lehetünk. Korábban nem működött volna.

Úgy értette, akkor, amikor még nem voltunk „kapcsolatban” egymással. És nem, nem működött volna, mert akkor biztosan átléptük volna a plátói határokat.

– Jó. Ha már közös gyerekeket nevelünk, legalább barátoknak kellene lennünk. Hány gyereket akarsz? – Nagyon reméltem, hogy az ő össze nem illő szemeit öröklik majd – talán buta gondolat, de imádtam őket.

– Nincs konkrét szám a fejemben. – Elhúzta a száját, az arckifejezése elgondolkodó volt. – Minimum kettőt.

– Nekem megfelel.

– Azt javaslom, ne próbálkozzunk rögtön a teherbe eséssel. Legalább nyolc hónapra lenne szükségünk, hogy berendezkedjünk, és megtaláljuk az egyensúlyt.

– Egyetértek. – Egyszerre lenne ostobaság és önzés gyermeket hozni egy olyan helyzetbe, amelyben addig botorkálunk, amíg, ahogy ő fogalmazott, meg nem találjuk az egyensúlyt. – Pontosan hol akarod, hogy éljünk? – kérdeztem, miközben néhány fűszert a pulton lévő állványra tettem.

– A villámban, itt Oakengrove-ban. Gyere el hozzám holnap este. Majd együtt vacsorázunk. Körbevezetlek. Ha nem tetszik, elköltözünk.

– Csak úgy?

– Csak úgy. Nem élnék olyan helyen, amit nem szeretek. Gondolod, hogy tőled ezt kérném?

– Nem, azt hiszem, nem. – Macskaeledel konzerveket toltam az egyik alsó szekrénybe, ami eszembe juttatta... – Gypsyt hozom magammal, amikor beköltözöm. A macskámat.

– Nem probléma. Van még valami, amit tisztázni akarsz?

– Azt hiszem, fontos, hogy őszinték legyünk egymással. A jó kommunikáció kulcsfontosságú lesz számunkra, tekintve, hogy nincs olyan érzelmi kapcsolatunk, mint a legtöbb házaspárnak.

– Igen, az őszinteség fontos. – Furcsa csillogás jelent meg a szemében. – Egy pont, ami tulajdonképpen eljuttatott ahhoz, amit a beszélgetésünk befejezése után akartam megkérdezni tőled, de a most is épp olyan jó pillanat, mint bármelyik másik.

Óvatos pillantást vetettem rá.

– Mi az, amit tudni akarsz?

– Hogy miért firkálták össze a parkolótáblát az irodaházad mellett.

A kurva anyját!

– Honnan hallottál erről?

– Megvannak a forrásaim. Az egyikük már korábban értesített róla.

Mivel tudtam, hogy ez családon belüli bajt okozhat, nem állt szándékomban beszélni neki Blaise mutatványáról. A legkevésbé sem akartam, hogy Dax összetűzésbe kerüljön az unokatestvéreivel. Nem pusztán a saját érdekében, hanem azért is, mert ez nem tenne közkedveltebbé a közvetlen rokonai körében.

Amikor csendben teltek a következő pillanatok, felvonta a szemöldökét. – Őszinteséget akarsz, emlékszel?

Elfojtottam egy ingerült sóhajt, és nem túl óvatosan egy doboz gabonapelyhet raktam a pultra, gondolatban feljegyezve, hogy később rakjam át a tartalmát az egyik tárolóedénybe. – Blaise volt az.

– Felicity fia?

– Igen. Könnyű volt azonosítani. Nem foglakozott azzal, hogy eltakarja az arcát. Valószínűleg azért, mert tudta, hogy a biztonsági kamera felvétele nem fog letartóztatáshoz vezetni. Tudod, milyen a seriff, ha barátokról és családtagokról van szó.

Dax egy tudálékos, bosszús morgást eresztett meg.

– Hogy bánt el az apád Blaise-zel?

– Nem mondtam el neki. Apám reakciója eltúlzott lett volna.

Egy Na és? pillantást vetett rám.

– Blaise még csak tizenkilenc éves. Valami hülyeséget csinált. A legtöbb ilyen korú gyerek csinál ilyet. Ne érts félre, ha még egyszer ilyesmit csinál, apámhoz fogok fordulni. – Nem voltam balek.

Dax álla kissé feljebb emelkedett. – Erre nem lesz szükség! Majd én elintézem Blaise-t!

Féltem, hogy ezt fogja mondani. – Hagyd, hogy az apám intézze el!

– Miért tennék ilyet?

– Jobb lenne, ha kimaradnál ebből. Blaise a másodunokatestvéred.

– Te pedig a menyasszonyom vagy!

A pulzusom egy kisebb sztepptáncot járt. Bármilyen furcsán hangzik is, nem igazán gondoltam arra, hogy technikailag most már a menyasszonya vagyok. Ez egy üzleti ügylet volt, nem egy románc.

– Valamire hülye válaszként firkálta össze a táblát, vagy véletlenszerű cselekedet volt?

Frusztráltan, hogy egy újabb olyan dolgot is el kell árulnom, ami családon belüli problémákhoz vezethet, a szükségesnél erősebben rántottam fel a fagyasztó ajtaját.

– Volt egy kisebb veszekedésem az anyjával a vandalizmus előtti napon.

Dax szeme felcsillant. – Veszekedés? – Gondosan semleges hangnem.

– Igazából semmiség volt. Önelégült, hogy Grayden visszament hozzá, és ezt az orrom alá akarta dörgölni, azt gondolva, hogy féltékeny leszek. – Dax szemébe néztem. – Nem vagyok az, csak hogy tisztázzuk! Látom, kételkedsz ebben, annak ellenére, amit a múltkor mondtam neked a medencénél. Egyszer szerettem őt? Igen. Ez most is így van? Nem. – Nem akartam, hogy a férfi, akihez hozzámegyek, azt higgye, hogy máshoz ragaszkodom.

Dax egy hosszú pillanatig tanulmányozott engem, a szeme mögött olyan érzelmek dolgoztak, amelyeket nem tudtam kivenni. – Kapcsolatba lépek Felicityvel, tájékoztatom a helyzetről, és nagyon világosan le fogom szögezni, mekkora hiba lenne, ha ő vagy a fia újra zaklatna téged.

– Valószínűleg ki fog borulni, ha meghallja, hogy hamarosan a család tagja leszek – mondtam, miközben elpakoltam a fagyasztott ételeket. – Szinte azt kívánom, bárcsak ott lehetnék, hogy lássam.

Az ajkai csak egy kicsit görbültek felfelé.

– Ha valamelyikük figyelmen kívül hagyja a figyelmeztetésemet, és újra közeledik hozzád, hallani akarok róla! – Ez közel sem volt kérésnek mondható. Ez egy parancs volt, egyszerű és világos.

Ugh. – Nem akarok bajt okozni köztetek!

– Bármilyen ilyen bajt ők okoznának, mert ők lennének az okozói. Nem te. Azzal, hogy tájékoztatsz engem, csupán azt teszed, amiről azt mondtad, hogy fontos, hogy megtegyük – nyílt és őszinte leszel velem. Erre szükségem van tőled, ahogy neked is szükséged van rá tőlem.

Nagyot sóhajtottam. – Rendben.

A szeme kissé összeszűkült. – Komolyan mondom, Addison!

– Ezt látom, Dax. – Nem tudtam kivonni a hangomból a türelmetlenséget. – Ha bármit tennének, szólok neked.

Elégedetten bólintott.

Az immár üres bevásárlótáskáimat egy fiókba dugtam, majd hozzá képest a sziget másik végéhez sétáltam.

– Van még egy utolsó dolog, amiről szeretnék beszélni. Lehet, hogy nem vagyunk teljesen egymásba gabalyodva. De számomra a megcsalás még mindig okot ad arra, hogy befejezzem ezt.

A szeme jegessé vált. – Azt hiszed, hogy megtenném ezt veled?

– Valójában nem. Csak szeretném tisztázni, mennyire fontos kérdés ez számomra. Néhány pasi a múltamban megdöbbent, hogy nem bocsátanék meg egy ilyen „irányítási hibát”. Olyan fickók, akik azt hitték, hogy a kézimunkázás nem számít. Az én könyveimben igenis számít. Érints meg egy másik nőt bármilyen szexuális kontextusban, és végeztünk.

– Ez soha nem fog megtörténni! Ugyanezt a hűséget várom el tőled!

– Meg fogod kapni – ígértem. – Semmi olyat nem kérnék tőled, amit nem vagyok hajlandó megígérni cserébe.

– Akkor minden el van rendezve. – Belesüllyesztette a kezét a zakója belső zsebébe, és előhúzott egy fekete, bársony gyűrűsdobozt.

A szívverésem megakadt, és olyan nagyot nyeltem, hogy csodálkoztam, hogy nem hallatszott. Átcsúsztatta felém a dobozt a szigeten. Megfeszülő idegekkel felvettem, majd felemeltem a fedelet... és majdnem elakadt a lélegzetem. Egy szikrázó kerek gyémánt feküdt egy fehérarany karika közepén, amely apró gyémántokkal volt kirakva.

– Ez gyönyörű! – Alábecsülés. Lenyűgöző volt, elegáns és tökéletes. Nyelvemmel végigsimítottam hirtelen kiszáradt alsó ajkamon, és a szemébe néztem. – Biztos vagy benne, hogy határozottan ezt akarod?

– Teljesen. – Tiszta kihívó pillantást vetett rám. – És te?

– Igen. – Hogy bebizonyítsam, kivettem a gyűrűt a dobozból, és az ujjamra húztam. Kicsit túl tökéletesen illeszkedett. – Hogy tudtad ilyen pontosan megtippelni a gyűrűméretemet? – Majdnem elmosolyodtam azon, hogy milyen sértődött kifejezést vágott a kérdésre, mintha magától értetődőnek kellene lennie, hogy helyesen tippel.

– A jegygyűrűk beszerzéséről is gondoskodom. Milyen gyorsan tudod összerakni magát az esküvőt?

– Milyen gyorsan akarod, hogy elkészüljön?

– Amilyen gyorsan csak lehet.

Elgondolkodva rágcsáltam az alsó ajkamat. – Feltéve, hogy kicsiben és egyszerűen tartjuk a dolgokat, szombattól számítva egy hét múlva már meg is tarthatjuk. – Voltak munkahelyi kötelezettségeim, amiket be kellett tartanom, és nem akartam mindet félresöpörni.

Dax röviden elgondolkodott rajta. – Tizenegy napos várakozás elfogadható.

Majdnem felhorkantam az ó-milyen-dölyfös válaszra.

Talpra állt. – A villám a falu túlsó végén van. A hatvanötös szám alatt. Ott tudnál lenni holnap hatra, vacsorára?

Mentálisan átfutottam a teendőim listáján.

– Hat óra megfelel.

– Akkor holnap este találkozunk. – Megfordult, és olyan lassan és céltudatosan sétált ki a szobából, ahogyan befelé is érkezett.

Követtem, miközben a bejárati ajtó felé tartott, és nem tudtam megállni, hogy ne csodáljam a feszes fenekét.

Dax kinyitotta az ajtót, majd félig megfordult, hogy rám szegezze azokat a hihetetlen szemeket. – Ne vedd le a gyűrűt!

Pislogtam. – Nem terveztem, de... miért?

Lenézett rá. – Amikor felcsúsztattad az ujjadra, megpecsételted a megállapodásunkat. Azt akarom, hogy ez emlékeztessen arra, hogy most már nincs visszaút. Azt is akarom, hogy bárki, aki azt hiszi, hogy beleavatkozik, a saját szemével lássa, hogy csak a levegőt vesztegeti, és az alku megköttetett.

Az emberek valószínűleg komolyabban fogják venni, ha meglátják rajtam az eljegyzési gyűrűt. Dax nem igazán venné a fáradságot, hogy vegyen egyet, ha nem gondolná komolyan, én pedig nem vesződnék azzal, hogy viseljek egyet, ha nem lennék biztos a választásomban.

– Oké. Csak meg szeretném jegyezni, hogy nincs szükségem emlékeztetőre, hogy a szavamat adtam! Nem áll szándékomban megszegni!

– A szavadat adtad, amikor megkötöttük az egyezségünket, és nem vetted komolyan.

– Az más volt. Azt hittem, mindketten csak vicceltünk. Most már nem.

Elégedetten leengedte az állát. – Jó. – Aztán kisétált.

Kifújva a levegőt, ellenálltam a késztetésnek, hogy végignézzem, ahogy a kocsijához sétál, és inkább becsuktam az ajtót.

Alicia csillogó szemekkel ugrott le a lépcsőn.

– Na, hogy ment?

– Jól. Mindent lefedtünk, amit le kellett fednünk, és most, nos... – Felemeltem a kezem.

A gyűrű láttán gyönyörű mosolyra húzódott az ajka. – Ó, Istenem, ez gyönyörű! A pasinak van ízlése.

– Hát persze. – A kezemet az oldalam mellé ejtettem.

– Csalódott lettem volna, hogy nem hagyta, hogy én válasszam ki a sajátomat, de én is pontosan ezt választottam volna.

Alaposan szemügyre vett. – Azt hittem, hogy ti ketten, tudod, ünnepelni fogjátok a döntésedet, de nem úgy nézel ki, mint egy lány, akit éppen keményen megdugtak.

Éreztem, ahogy összehúzódik a szemöldököm.

– Dax nem kockáztatná meg, hogy szex vagy érzelmek belekeverésével kavarja meg a dolgokat. Számára ez túlnyomórészt üzleti ügy. Biztosra fog menni, hogy sikerrel járt, mielőtt hozzám érne. Még csak meg sem fog csókolni, amíg nem nyilvánítanak minket férj és feleségnek.

– Ami mikor lesz?

– Jövő szombaton. Tizenegy napom van, mielőtt fogadalmat teszek a pap előtt. – A gyomrom azonnal elkezdett ismét remegni.

– Szerencsédre a Zafírfény egész csapata a rendelkezésedre áll, hogy segítsen az esküvő lebonyolításában. Ha szükséged van rám, csak szólj – segítek, amiben csak tudok. Hagyhatnád, hogy én és Harri válasszuk ki a koszorúslányruhákat – javasolta, és a hangjában felfedezhető volt egy kis izgatottság is.

Felsóhajtottam. – Rendben, csináld!

Sugárzóan nézett rám. – Tudod, tisztelegnem kell előtted, amiért egy ilyen emberhez fogsz feleségül menni. Ő egyszerűen annyira... minden. A jó értelemben. De ijesztő.

Az biztos.

– Teljesen csodálom azokat az embereket, akik közvetlenül Dax alatt dolgoznak – nem vagyok benne biztos, hogy olyan produktív lennék, ha állandóan körülötte lennék. Már a jelenlétével is figyelmet követel magának. – A tekintete a kezemre esett. – És Istenem, de akarom azt a gyűrűt! Legalább felpróbálhatom?

– Nem! Most pedig együnk. Sőt, nézegethetsz koszorúslányruhákat a neten, amíg én főzök. Csak ne valami túlságosan kirívót válassz!

– Miért feltételezed, hogy azt tenném?

– Hogy bosszantsd Harrit, mert jól fogsz szórakozni, ha látod, hogy pánikba esik, hogy valami borzalmas szörnyűséget kell viselnie.

– Olyan jól ismersz engem.