20. Fejezet

Huszadik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Majdnem két héttel később, kinyitva a vécéfülke gyenge zárját, az egyik mosdókagylóhoz léptem. Akárcsak a többi, ez is piszkos volt, és furcsa foltok borították – akárcsak a csempézett padlót. Éreztem, ahogy az orrom ráncolódik.

A benzinkút mosdója, ahol gyakran megfordultam, nem a kedvenc helyem volt, de a hólyagom visítozott, hogy engedjem ki, ezért hazafelé menet megálltam. A túl sok kávé, gondoltam.

Mivel nem akartam a táskámat a nedves pultra tenni, a vállamon hagytam, miközben megmostam a kezem. A porcelánra fröccsenő víz hangja keveredett a vécé csobogásával és a pult alatti vízvezetékből érkező furcsa zajjal.

Istenem, de büdös volt itt. Pisitől, hányástól, fehérítőtől és szartól bűzlött. Az sem segített a helyzeten, hogy a szappan illatmentes volt.

Megpillantva a rozsdás tükörben a tükörképemet, nem örültem, hogy ugyanolyan fáradtnak nézek ki, mint amilyennek érzem magam. Hosszú napom volt, amely a szokásosnál több megbeszélést tartalmazott, és az utolsó tovább tartott, mint vártam.

Legalább már nem voltam beteg. Sajnos többeknek is átadtam, köztük Aliciának és Sabrinának is. Dax azonban nem kapta el. Nem, bármennyire is célozgatott rá, az immunrendszerét elég kemény fából faragták.

Elzárva a csapot, megráztam a nedves kezemet, majd a vécépapíradagolóhoz sétáltam. Elfogyott a papír. Nagyszerű! Kipróbáltam a kézszárítót, az ajkaim összepréselődtek, amikor gyenge zúgással életre kelt, de nem tett mást, mint hogy a levegő meglebbent a bőröm fölött.

Végül feladtam a szárítót, és elhagytam a mosdót. Minél közelebb értem a kocsimhoz, annál erősebb lett a benzin, kipufogó, motorolaj és a naptól felmelegedett aszfalt illata. Nem panaszkodtam, mivel ezek elűzték az orromból a mosdószagokat.

Bármennyire is szerettem a nyarat, nem mondhatnám, hogy sajnáltam, hogy belekúsztunk a szeptemberbe. Először is, nem volt olyan meleg. Másrészt hamarosan október lesz. Nagy rajongója voltam a Halloweennek.

Ahelyett, hogy egyenesen a járművemhez mentem volna, inkább felkaptam két vékony papírtörlőt a benzinkút melletti automatából, és megtöröltem a nedves kezemet. Körülöttem motorok duruzsoltak üresjáratban, benzin csörgedezett a tömlőkön keresztül, és a nyitott autóablakokból zene szűrődött ki. De még mindig könnyedén meghallottam a benzinkút ajtaja fölötti csengőt.

Felnéztem, amikor nevető tinédzser fiúk triója tódult ki, kezükben italokkal és rágcsálnivalókkal. Egy pillanatra nagyon mozdulatlanná váltam, egy káromkodás lebegett a nyelvem hegyén. Mert az egyik fiú Blaise volt.

Mivel nem akartam jelenetet, imádkoztam, hogy ne vegyen észre. De úgy tűnt, az univerzum ma nem az én oldalamon állt. Meghökkenve nézett, amikor a tekintete elkapta az enyémet, és a szórakozás egy pillanat alatt eltűnt az arckifejezéséről. A tekintete jeges lett, a teste megmerevedett, és az állkapcsa kemény, könyörtelen vonallá merevedett.

Úgy döntöttem, hogy nem veszek róla tudomást, és a szemetesbe dobtam az összegyűrt papírtörlőket, majd a kocsim felé sétáltam.

Nem értem oda.

Blaise az utamba került, és kirakta elém a lábát. A barátai követték a példáját, bár úgy tűnt, fogalmuk sincs, miért tette. Hideg mosoly ült ki az ajkaira, miközben oldalra döntötte a fejét.

Ne csináld, kölyök, ne csináld, kívántam magamban. Csak sétálj el!

– Hát, csak nem a mostohaapám régi kurvája – vicsorogta.

Éreztem, hogy szétnyílik az ajkam. Ez a kis rohadék!

A vörös hajú barátja szemöldöke meglepetten emelkedett fel. – Tényleg? – Tetőtől talpig végigmért, és genyó vigyort villantott rám. – Már értem, miért ment hozzá Grayden. – Könyökével megbökte a harmadik fiút. – Nézd ezeket a ciciket, Glenn!

– Igazán szépek – jegyezte meg Glenn, a dekoltázsomat bámulva. – Még a csajod cicijeinél is nagyobbak.

Isten óvjon a hormongőzös tinédzser idiótáktól. Viszonoztam Blaise pillantását. – Sétálj arrébb!

Nem tette meg. Éles, vádló mozdulattal rám szegezte az energiaitalát. – Miattad vesztette el az anyám az állását! Egy munkát, amit már évek óta csinált. Dax állt mögötte, tudom, hogy ő volt! Miattad tette!

Huh. Ez nem volt nagy meglepetés. Elképzelhetőnek tartottam, hogy Dax a megtorlás ilyen módját választja. Az apámról köztudott volt, hogy alkalmazza időnként.

Mivel nem akartam semmi olyat mondani, ami Daxre terelné a gyanút, csak annyit válaszoltam: – Ha ő áll e mögött – és nem állítom, hogy ő áll mögötte – akkor ezt magának köszönheti az anyád. Te is valami hasonlót fogsz magadnak okozni, ha most nem hagyod abba.

Blaise csúnya kuncogást adott ki. – Nem félek Daxtől.

– Ezt kétlem.

– Ha csak egyszer is hozzám ér, Lowe bácsikám szétrúgja a seggét – kárörvendezett Blaise.

Milyen jellemző, hogy biztonságban lévőnek tartja magát, hogy szarháziként viselkedjen, mert van valaki, aki kihúzza a bajból. Megcsóváltam a fejem.

– Lowe nem fog tudni megmenteni téged Daxtől. – Ezt még maga a seriff is tudná.

Glenn ideges pillantást váltott a harmadik fiúval, majd Blaise felé hajolt. – Mercierről beszél? – kérdezte, remegő hangon.

– Igen – erősítettem meg, úgy gondolva, hogy Blaise barátai megérdemlik a lehetőséget, hogy kivonják magukat a helyzetből, hiszen valójában csak helytelen szexuális megjegyzéseket tettek.

A szemük elkerekedett, és mindketten hátrálni kezdtek, elhaladva közben a kocsim oldala mellett.

Visszafordítottam a tekintetemet Blaise-re.

– Neked is olyan okosnak kellene lenned, mint a haverjaidnak, és menj arrébb! Ez az itteni jelenet nem fogja lenyűgözni anyádat. Csak annyit érsz el, hogy ismét a családodra irányítod Dax figyelmét. Ezt nem akarná az anyád. Ahogy neked sem kellene.

Gúnyosan elvigyorodott. – Amit anyám nem akar, az egy ribanc, aki az övé után sóvárog. Megint el akarod lopni tőle Graydent! Nem tudom, miért, mert szerintem a fickó egy rakás szar.

Nem vettem a fáradtságot, hogy rámutassak, egyáltalán nem „loptam” el a nőtől Graydent; hogy ő és Felicity már különváltak, amikor ő és én összejöttünk – ezt Blaise már tudta. – Ha akarnám őt, nem mentem volna hozzá Daxhez, nem igaz?

– Egyáltalán, hogy a fenébe tudtad ezt összehozni? Lefogadom, hogy már megbánta. Most egy szarkeverő ribanc mellett ragadt, aki a saját családja ellen fordította!

Majdnem keresztbe álltak a szemeim. Úgy viselkedett, mintha Dax és Felicity egész életükben közel álltak volna egymáshoz, egészen mostanáig. Nem akartam magyarázkodni egy taknyos kölyöknek, ezért felvontam a szemöldökömet. – Befejezted? Vagy szeretnéd még rosszabbá tenni a helyzetet magad számára?

Azt hittem, valószínűleg az utóbbi lehetőséget választja, de egy vigyor húzódott a szájára, miközben az egyik kezét békés gesztusként felemelte. – Azt hiszem, végeztem.

Blaise elhátrált, pontosan azt az utat választva, amit a barátai is tettek. Ahogy közeledett a kocsimhoz, előkotort valamit a zsebéből. Enyhe csikorgó hang hallatszott, ahogy „a kurva anyját” megkaristolta az istenverte kocsimat. Megállt az anyósoldali ablak mellett, amikor valami felkeltette a figyelmét. A francba, pár centire lehúzva hagytam. Zsebre vágta a kulcsait, kinyitotta a flakonját, majd az italának egy jó részét beöntötte a résen.

Fogcsikorgatva bámultam a kis szarházira, és azt kívántam, bárcsak elég közel lennék, hogy fejbe vághassam a táskámmal.

A vigyora kiszélesedett, és azt mondta: – Hoppá! Elnézést ezért!

Ó, valakinek szét kellene rúgnia a seggét. És valaki meg is fogja tenni. Mert ezúttal nem fogom megvédeni a következményektől. – Rossz ötlet, Blaise!

Csak nevetett, majd odakocogott a barátaihoz. Nem sokáig fog nevetni.

Dühös léptekkel a kocsimhoz sétáltam, felrántottam az első utasoldali ajtót, és bepillantottam. A szám annyira összeszorult, hogy remegtek az ajkaim. A legközelebbi ülést narancssárga folyadék borította, amely az ajtó belső oldalán is végigcsöpögött, és átitatta a szőnyeget. A kurva anyját!

Hátraléptem egy lépést, éreztem, ahogy az orrlyukaim kitágulnak. Semmiféle vékony papírtörlő nem segítene, úgyhogy a legjobb lesz, ha hazasietek, és ott intézem ezt a rendetlenséget. Becsuktam az ajtót, majd megvizsgáltam a kulcs által a festékben hagyott barázdát. Pokolian mély karcolás volt. A dühöm tovább fokozódott, ökölbe szorítottam a kezem, és káromkodtam az orrom alatt.

Mivel kizárt dolog volt, hogy a táskámat az anyósülésre tegyem, ahogy szoktam, a vezetőülés mögé raktam, majd bepattantam. Becsuktam az ajtót, beindítottam a motort, és lehúztam az összes ablakot – az istenverte levegő a kocsiban a fanyar narancsos italtól bűzlött.

Miközben vezettem, nyugalomért küzdöttem. Nem találtam. Ezúttal túl messzire ment.

Az, hogy sértegetett és szidott engem, az is elég rossz volt. De bár egyik sem volt elfogadható, semmi olyan nem volt, amivel még nem volt dolgom. Az azonban, hogy Blaise megrongálta a tulajdonomat, már egészen más tészta volt.

És teljesen felesleges.

Elmondta a magáét. Mindent kiadott magából. Ennek elégnek kellett volna lennie. De nem, tovább ment, csak hogy egy pöcs legyen.

Dax nem lesz boldog. Egyáltalán nem. De nem akartam kérni tőle, hogy elnéző legyen.

Egyszer már adtam Blaise-nek egy esélyt, Sabrina tanácsa ellenére. De nem állt meg a munkahelyem épülete előtti parkolótábla összefirkálásánál. Nem, tovább fokozta a helyzetet. Nem pusztán azzal, hogy a személyes tulajdonomat vette célba, szemben a rám bízott dologgal, hanem azzal is, hogy az orrom előtt tette, nem pedig az éjszaka közepén, egyedül.

Pimasz volt. Gonosz. Bosszúálló. Annak a jele, hogy talán nem lesz vége a romboló viselkedésének, hacsak valaki nem lép közbe, és nem vet véget neki.

Felicitynek és Graydennek is megadatott a lehetőség, hogy ezt megtegyék. Talán megpróbálták, talán nem. Akárhogy is, a fiúra gyakorolt befolyásuk nyilvánvalóan nem volt elég ahhoz, hogy megakadályozza, hogy átlépje a bűnözői határokat. Nem akartam megadni Blaise-nek a lehetőséget, hogy újra célba vegyen engem, vagy a holmimat.

A kocsifelhajtóra behajtva láttam, hogy Dax még nincs otthon. Korábban már értesített, hogy a szokásosnál később ér haza, így nem volt meglepő.

Mivel nem akartam időt vesztegetni a narancssárga foltok kezelésével, gyorsan átöltöztem, felkaptam a konyhából a tisztítószereket, gumikesztyűt húztam, majd gyorsan munkához láttam.

A foltot nehezebbnek bizonyult eltávolítani az ülésről, így a karom már fájt, amikor nem sokkal később Dax végre befordult a kocsijával a felhajtóra. Kifújva a levegőt, az ülésre ejtettem a sörtés kefét, majd kiegyenesedtem. A testemnek mostanra már érzéketlenné kellett volna válnia a vonzerejére, nem igaz? Nos, nem így történt. Közel sem.

Mégis, a hormonjaim mostanában nem omlottak össze állandóan a közelében. De voltak pillanatok, amikor olyasmit tett, amitől elismerően felsóhajtottak. Mint most, amikor erős, férfias kecsességgel kiszállt a kocsiból.

Nem vánszorgott vagy ugrált, nem oldalazott vagy tolatott ki az ülésből. Olyan gördülékenyen áramlott ki belőle, mint a víz. És aztán ott állt, magasan, intenzíven és öltönyben, mintha övé lenne a világ, vagy valami ilyesmi.

Felém indult, megkerülve a kocsim elejét. Miközben szemügyre vette a jelenetet, kissé összevonta a szemöldökét.

– Gondolom, kiöntöttél valamit.

– Nem. Nos, volt egy kis kiömlés – magyaráztam, miközben levettem a kesztyűmet. – De nem én vagyok a felelős. És nem baleset volt.

A szeme összeszűkült, a testtartása pedig megfeszült.

– Folytasd csak!

Fáradt sóhajjal a kocsi tetejére tettem a kesztyűmet.

– Blaise úgy döntött, hogy megint pöcs lesz.

Valami sötét mozdult Dax szeme mögött.

– Fejtsd ki bővebben! – A parancs halk volt, morajló, fenyegető.

– Most találkoztam vele a benzinkútnál. Két barátjával volt. Mondott nekem néhány nem túl kellemes dolgot.

– Például?

Csípőre tettem a kezem. – A „mostohaapja régi kurvájának” nevezett. Engem hibáztat azért, hogy ugrott Felicity állása, és azt is állítja, hogy egy „szarkeverő ribanc” vagyok, aki miatt a saját családod ellen fordultál.

Dax állkapcsa annyira összeszorult, hogy fogadni mertem volna, hogy fájt. Kemény pillantást vetett az utasülésen lévő, részben eltávolított foltra. – Ő tette ezt?

Bólintottam. – Véletlenül „szándékosan” kiöntötte az italának egy részét a nyitott ablakomon keresztül, miközben elsétált. Továbbá – mutattam az ezüstszínű festéken lévő karcolásra – úgy gondolta, hogy nagyszerű ötlet kulccsal összekarcolni a kocsimat.

Dax lehajolt, hogy alaposan szemügyre vegye. Megkeményedett, könyörtelen kifejezés ereszkedett az arcára, amitől bizseregni kezdett a fejbőröm.

– Nem aggódik, hogy bármilyen következménnyel is szembesülne, mert úgy véli, Lowe megvédi őt tőled.

– Téved – mondta Dax, a hangja borotvaéles volt. Kiegyenesedett, előhúzta a zsebéből a mobilját, néhányszor megpöccintette a képernyőt, majd a füléhez emelte a telefont. – Keresd meg Blaise Buchanant! – parancsolta annak, aki fogadta a hívást. – Beszélgetést kell folytatni. Tudod, hová kell vinni. – Hirtelen bontotta a hívást.

Dax néha csinált ilyet. Felhívott valakit. Kiosztott egy parancsot. Befejezte a hívást. Aztán azt mondta, hogy ezek „valamiféle alkalmazottak”.

Felriadtam a gondolataimból, amikor kezdett visszaindulni kocsijához. Utána mentem. – Mit fogsz csinálni? – Nem válaszolt. – Dax?

– Biztosítani fogom, hogy soha többé ne gondoljon arra, hogy megismétli a tetteit.

– Pontosan hogyan?

Kinyitotta a sofőrajtót. – Ilyen kérdésekre ne várj választ, Addison!

– Miért ne?

A tekintete az enyémre tapadt, teljesen komolyan és megingathatatlanul. – Én a magam módján intézem a dolgokat. Ez soha nem fog változni. Ahogy az sem, hogy nem fogok ilyen dolgokról beszélni neked. Nem áll szándékomban, hogy az életemnek ez az oldala megérintsen téged. Soha!

Úgy éreztem, inkább arról van szó, hogy nem akarja soha felfedni előttem önmaga ezen oldalát. Az erőszakos oldalát, amely soha nem tudott az igazságszolgáltatásra támaszkodni, így személyesen rendezett le minden számlát. Az az oldal, amely egyértelműen ítélkezést várt tőlem – ez rá volt írva az arcára.

Biztosíthattam Daxet, hogy soha nem fogom elítélni, de nem voltam benne biztos, hogy hinne nekem. Azok után a megjegyzések után nem, amiket a múltban tett nekem, és azok után sem, amiket Brooks elmagyarázott nekem. Olyasvalaminek kellett lennie, amit megmutathattam Daxnek – talán egy idő után.

Azzal a szándékkal, hogy ezt most azonnal elkezdem, azt mondtam: – Oké. Csak ne kapjanak rajta!

A pillantása végigfutott az arcomon, minden részletet magába szívva, valószínűleg a nyugtalanság – vagy talán akár a sima megvezetés – nyomát keresve. Végül kicsit szélesebbre húzta a kocsiajtót, és azt mondta: – Pár óra múlva itthon leszek. Egyél nélkülem!

Mintha ezt tenném, amikor ő odakint bosszút állt egy engem ért sérelemért. – Megvárom, amíg visszajössz. Együtt eszünk, ahogy mindig is szoktunk.

Ismét hosszú, kutató pillantást vetett rám. Egy rövid biccentés után beszállt a járművébe, és elment.

Biztos voltam benne, hogy tűkön fogok ülni, amíg vissza nem tér, tudtam, hogy az lesz a legjobb, ha lefoglalom magam. Így hát befejeztem a foltok sikálását a kocsimban, lezuhanyoztam, hogy megszabadítsam a bőrömet a tisztítószerek orrfacsaró illatától, majd videóhíváson keresztül továbbadtam a Blaise-ügyet a húgaimnak és Sabrinának, miközben a melegítőmben ücsörögtem.

Mindannyian ugyanolyan dühösek voltak, mint amilyen biztosak abban, hogy Dax meg fogja torolni a nevemben, de nem erősítettem meg, hogy pontosan ezt teszi, miközben beszéltünk. Még a hozzám legközelebb állóknak sem mondanék olyasmit, ami terhelné őt.

Amikor a nappali ablakán keresztül láttam, hogy Dax visszatért, befejeztem a hívást, és felálltam a kanapéról. Épp akkor sétáltam ki az előszobába, amikor ő belépett a bejárati ajtón. Végigmértem őt. Bármilyen hihetetlennek tűnt is, ő volt a nyugalom mintaképe.

Nem volt harag a szemében. Nem voltak gyűrődések vagy foltok az öltönyén. Semmi jele annak, hogy erőszakos találkozáson vett volna részt – még csak az ujjain sem voltak nyomok. Bármivel is verte Blaise-t, nem az ökle volt az... hacsak valahogy nem fedte el.

– Nem fog többé zaklatni téged – mondta Dax, a hangja ugyanolyan hűvös és nyugodt volt, mint a kisugárzása. Elsuhanva mellettem, besétált a nappaliba, és töltött magának egy whiskyt az ott álló vintage italszekrényből.

Bármennyire is szerettem volna némi részletet megtudni tőle, nem láttam értelmét – nem mondana semmit se.

– Lehet, hogy fel fog jelenteni Lowe-nak.

Dax kortyolt egy keveset az italából. – Nem, nem fog.

Magabiztos kijelentés.

Éreztem, hogy összehúzódik a szemöldököm. – Tudom, hogy az emberek általában nem beszélnek ellened. De Blaise más. Ő azt hiszi, hogy Lowe az őrangyala.

– Blaise korábban érinthetetlennek tartotta magát. Most már nem. A mai este volt valószínűleg az első alkalom az életében, hogy valóban felelősségre vonták a tetteiért. Nem számított rá. Nem tudta, milyen rossz lehet. Most már tudja. Most már tudja, hogy nem áll készen arra, hogy felvegye velem a harcot. – Dax újabb kortyot ivott a whiskyjéből. – Nem akarja majd, hogy újra elmenjek érte. Figyelmeztettem, hogy megteszem, ha beszél.

Remélhetőleg Daxnek igaza volt, hogy ilyen biztos volt benne. És remélhetőleg egy nap majd nem úgy néz rám, ahogy most nézett – mintha egyaránt számítana elutasításra is és ítélkezésre is.

Tetszett, hogy a saját kezébe vette a törvényt, és kiverte valakiből a szart is? Nem. De nem is hibáztattam.

– Köszönöm, hogy foglalkoztál vele – mondtam. – Ha nem tetted volna, akkor tovább folytatta volna ezt a szarságot, és legközelebb még rosszabb lett volna.

Valami megvillant Dax szemében. Meglepetés, talán.

– Felicity és Grayden úgyis kitalálja, hogy te voltál – tettem hozzá. – Nem fog számítani, ha Blaise ragaszkodik hozzá, hogy nem te voltál a felelős, vagy ha nem mesél nekik a benzinkúti incidensről – ami egyértelműen indítékot adna neked – mert nem sokan hagynák figyelmen kívül a seriffel való kapcsolatát.

Dax ezt egy közömbös fejbiccentéssel ismerte el.

– Gyanítom, hogy Felicity valamikor ma este kapcsolatba fog lépni velem. Lehet, hogy nem a legkellemesebb egyéniség, de szereti a gyerekeit; biztos szeretné majd elmondani a véleményét, bár kétlem, hogy idejönne.

Igen, ennyire azért nem volt bátor.

– Megvan neki a mobilszámod, ugye?

– Nincs.

– De már hívtad őt a múltban.

– Minden alkalommal visszatartottam a számomat. Viszont neki és Graydennek is megvan az üzleti e-mail címem.

Nem tűnt valószínűnek, hogy megelégedne azzal, hogy egyszerűen csak küld egy e-mailt Daxnek, tekintve, hogy lángra lobbantak az anyai védelmező ösztönei. – Kár, hogy nem tudta az irányítása alá vonni. Akkor soha nem jutott volna idáig. De talán egy életre szóló lecke jót tesz Blaise torz belső gyermekének.

Dax lazán megvonta a vállát. – Talán.

Figyelve, ahogy felhajt egy újabb korty whiskyt, megkérdeztem: – Készen állsz a vacsorára?

A szemei résnyire szűkültek. – Megvártál?

– Mondtam, hogy várni foglak. – Bár láthatóan nem volt annyira biztos benne, hogy tényleg megteszem.

Néhány pillanatnyi hallgatás után összeszorította az ajkát. – Bírnék enni.

– Akkor rendeljünk most.

Az étkezésünk viszonylag csendes volt. Az idő jó részét azzal töltötte, hogy hosszú pillantásokat vetett rám – némelyik kétkedő, némelyik fürkésző, némelyik óvatos, némelyik pedig teljesen kifürkészhetetlen.

Én többször is kérdőn felvont szemöldökkel, a szemem összeszűkítésével, vagy egy türelmetlenül vakkantott „Mi van?-nal válaszoltam. Mindegyik válasz egy egyszerű fejcsóválás volt.

Éppen az edényeket pakoltuk vissza a kocsira, amelyen az egyik alkalmazott jóvoltából érkeztek, amikor megcsörrent a mobilja.

Felkapta a konyhaasztalról, és így vette fel: – Mit akarsz?

Á, szóval az egyik testvére volt az. Szokásuk volt, hogy színlelt gorombasággal válaszoltak egymás hívásaira.

Lassan felfelé ívelt a szemöldöke. – Most is ott vannak? – kérdezte, lusta fenyegetéssel a hangjában. – Add őt ide! – Hüvelykujjával megpöccintette a telefon képernyőjét, kihangosítva a készüléket.

– Te tetted! – vádolta Felicity remegő hanggal – talán a dühtől, talán az idegességtől, talán mindkettőtől.

– Mit tettem? – kérdezte Dax közönyösen.

– Tudod mit – harapta ki gyakorlatilag a nő.

– Én nem játszom barkóbásat, Felicity! Légy egyenes, vagy add vissza a telefont Caelannak!

Ó, nyilvánvalóan abban a reményben ment Caelanhez, hogy rajta keresztül kapcsolatba léphet Daxszel.

– A fiam egy rakás szerencsétlenség – köpte ki. – Zúzódott, véres, rémült. Alig tudok egy szót is kiszedni belőle. Nem mondja meg, ki bántotta, de csak te lehettél.

Dax hátradőlt a konyhapultnak. – Miért gondolod? Biztos nem vagy tudatában, hány embert bántott meg valamilyen módon Redwaterben, és mindig Lowe-ra támaszkodott, hogy kihúzza a bajból.

– Te voltál az – erősködött a nő, a remegés a hangjában most még hangsúlyosabb volt. – Nem tudom, hogyan sikerült zúzódásokkal borítanod anélkül, hogy egyetlen csontja is eltörött volna, de erre csak olyan ember képes, akitől nem idegen a verés.

– Szóval automatikusan én kell, hogy legyek az?

– Beszéltem a barátaival. Azt mondták, hogy összetűzésbe került Addisonnal. – Úgy mondta ki a nevemet, mintha az sértette volna. – Megbüntetted Blaise-t. Traumatizáltad. Hogy tehetted ezt vele, Dax? Ő a véred.

– Nem vagyok benne biztos, hogy miért mondod ezt úgy, mintha jelentene valamit. Neki nyilvánvalóan nem jelent semmit – ha jelentene, akkor távol tartaná magát a feleségemtől.

Szünet. – Nem tudom, mi a rosszabb. Hogy bántani tudtad őt – egy tinédzser fiút, a saját unokatestvéredet – úgy, ahogy tetted, vagy, hogy ez a legkevésbé sem zavar téged. Az embereknek igazuk van abban, amit rólad mondanak. Nincs lelked.

Düh száguldott végig az ereimben. Ribanc!

Dax ajkai összepréselődtek.

– A gondolat, hogy egy tinédzser fiút bántanak, felzaklat, ugye? Milyen könnyen elfelejted azokat az alkalmakat, amikor azzal jöttél hozzám, hogy ijesszek rá valakire, aki gondot okoz Blaise-nek. Azok is fiúk voltak. Valakinek a fiai voltak. Ez nem zavart téged.

A nő felhördült. – Tartsd magad távol Blaise-től!

– Te pedig tartsd távol Addisontól! – A Vagy fizetni fog kimondatlanul maradt, de hallatszott Dax hangjából.

Enyhe mocorgás hallatszott, majd egy férfi sóhaj érkezett a telefonból.

– Elmentek – mondta Caelan. – Mondtam volna nekik, hogy húzzanak a picsába, amikor becsöngetett az ajtómon, a számodat kérve, de nem akartam, hogy felbukkanjanak nálad. Grayden próbálta megnyugtatni, de nem járt sikerrel. Szerintem csak azért jött vele, mert attól félt, hogy olyat tesz, amivel szarba kerül. Mi történt pontosan Addison és Blaise között?

Dax továbbadta az esetet, a hangja nyugodt maradt, bár a szemében időnként düh lobbant.

– Felicity látszólag meg van győződve arról, hogy én vagyok a felelős azért, ami Blaise-zel történt – tette hozzá.

Abból, amit megfigyeltem, soha nem mondott semmi olyat a telefonban, ami őt bármilyen bűncselekményhez köthetné. Ahogy a családja sem, így nem lepődtem meg, amikor Caelan így válaszolt: – Bárki is verte ki belőle a szart, talán erre számított. Elkerülhetetlen volt, hogy valaki egyszer úgy döntsön, hogy megleckézteti – sok ellenséget szerzett magának.

– Így van – értett egyet Dax.

Ahogy tovább beszélt a fivérével, a még mindig a szervezetemben kavargó sötét érzelmek ellenére azon kaptam magam, hogy mosolyogni akarok. Miért? Mert néhány héttel ezelőtt Dax nem hangosította volna ki a hívást. A pokolba is, talán még ki is ment volna a szobából, hogy felvegye a telefont; esetleg utána megadta volna nekem a maga változatát.

Ma este viszont engem is bevont. Másoknak ez jelentéktelen dolog, de neki nem. Nem ennek az óvatos, magába zárkózott embernek, aki nem szerette – vagy nem érezte szükségét – hogy bevonja az embereket, még akkor sem, ha ebben az esetben a személyes ügye valamilyen módon kapcsolódott hozzájuk. Egyszerűen annyira magányos volt, annyira egyedül hagyott személy.

Dax befejezte a beszélgetést, és letette a telefont.

– Gondolom, számíthattam volna rá, hogy Felicity elkéri valakitől a számomat.

– Megértem, hogy dühös – minden anya az lenne, ha a fiát megverik – és nem hibáztatom érte. De dühös vagyok rá azért a baromságért, amit az előbb összehordott. Az emberek túl gyakran tesznek ilyet veled.

– Mit?

– Átugranak a szerepükön, amiért célba vetted őket; olyanokat mondanak, mintha nem lenne lelked. – Ilyesmit mondtak Michael Bale-ről is, mintha Dax tettei bármilyen módon is hasonlítanának egy istenverte tömeggyilkoséhoz. – A ma este történtek súlya nem rád nehezedik.

Dax ellökte magát a pulttól, arckifejezése olvashatatlan volt. – Nem a teljes súlya, de egy része igen. Elvégre én is sokféleképpen kezelhettem volna a helyzetet.

– De Blaise tudta, milyen utat fogsz valószínűleg választani; tudta, mit kockáztat. És mégis megtette.

Dax oldalra billentette a fejét. – Nem gondolkodsz azon, hogy talán azoknak az embereknek igazuk van? – kérdezte kifejezéstelenül. – Nem gondolkodsz azon, hogy talán valami hiányzik belőlem? Nem érzek bűntudatot azért, amit ma este tettem. Sosem érzek, miután bántottam valakit.

– De te mindig csak visszavágsz nekik. Nem járkálsz körbe-körbe, és nem rúgod szét a seggét véletlenszerű embereknek. És nem, nem gondolkozom azon, hogy valami hiányzik belőled. Egyáltalán semmi baj sincs veled! És baszódjon meg, aki mást mond!

Valami felgyülemlett a szemében – egy érzelem, amit nem tudtam pontosan azonosítani. Maga elé mutatott a padlóra.

– Gyere ide! – ajánlotta halkan.

Nagyot nyelve, mindössze négy lépés alatt megtettem a köztünk lévő távolságot.

Megfogta egy nedves tincsemet, és az ujja köré csavarta.

– Talán igazad van. Vagy talán, mint Piroska, te sem látod a nagy, gonosz farkast magad előtt. Talán nem is igazán akarod látni, ezért azt mondod magadnak, hogy nincs is ott.

Végigsimítottam a nyelvemmel az alsó ajkam belső oldalán. – Én látom őt. Farkas létére elég ijesztő. Veszélyes, az biztos. De nem lelketlen. És, nos, valahogy kedvelem őt.

A szemei meglehetősen szikráztak attól a meghatározhatatlan érzelemtől, Dax az enyémre eresztette a száját. Majdnem az enyémre. Alig néhány centiméterrel az ajkaink között azt mondta: – Jó. Valahogy ő is kedvel téged!