25. Fejezet

 

Huszonötödik fejezet

 

 

– Minden évben ilyen leszel?

Felnéztem az ételes kocsiról, amelyet Dax épp most gurított be a konyhába.

– Mint milyen? – kérdeztem tőle, kissé oldalra döntve a fejemet.

Kicsit bosszúsnak kinézve, így válaszolt: – Mint egy gyerek, aki tiszta cukrot kap infúzióban.

Uh, az igazság? Igen. Igen, teljes mértékben. Én plusz Halloween egyenlő volt a nagy visszafejlődéssel.

Ezért töltöttem a napom nagy részét filmnézéssel, tökfaragással, kísérteties témájú sütemények készítésével, egy kísértetház virtuális bejárásával a laptopomon, és még egy kerámiakoponyát is festettem, ahogyan fiatalabb koromban a húgaimmal csináltam.

Nem voltam hozzászokva, hogy egyedül ünnepeljem a Halloweent. Dax otthon volt, de nem a társaságomban. A nap nagy részét az emeleten töltötte, magamra hagyva. Mégis jól éreztem magam.

Az izgalom szintje tovább fokozódott, amikor végre elkezdtek érkezni a „csokit vagy csalunk”-ozók – imádtam nézni a kicsiket a jelmezeikben, izgatottan és mosolygósan. Többen jelentek meg, mint amennyire eleinte számítottam, de egyre kevesebben és kevesebben érkeztek, míg végül teljesen elmaradtak, pedig még nem is volt késő. De ez érthető is volt, hiszen vasárnap lévén iskola előtti nap volt.

– Mondtam, hogy szeretem a Halloweent – emlékeztettem.

– Azt elfelejtetted megemlíteni, hogy egész napra olyanná változol, akit nem ismerek.

Egy kuncogás szakadt ki belőlem. – Mit is mondhatnék? Ez az ünnep furcsa dolgokat művel velem. És tulajdonképpen az anyámmal is. Ez már csak így megy. Kapcsold be az öved. Ez most már az életed.

Morgott valamit az orra alatt, de nem kerülte el a figyelmemet a szemében megjelenő szórakozás szikrája.

– Gondolj csak bele, Halloween néhány óra múlva véget ér. – Elhúztam a számat, miközben azon gondolkoztam, hogy felvilágosítsam-e, hogy karácsonykor még rosszabb vagyok...

Á, dehogy.

– És hála Istennek – mormogta.

Gőgös pillantással mutattam Wednesday Addams-jelmezemre. – Csak féltékeny vagy, mert annyira szeretnél te is egy ilyen jelmezt.

– Igen – mondta, a hangja olyan száraz volt, mint a sivatag – Évtizedek óta rajta van a születésnapi listámon.

Éreztem, ahogy mosolyra húzódik az ajkam. – Ó, a szarkazmus jól áll neked. Többet akarok látni ebből! Teljesen jól csinálod.

Látszólag egy szemforgatással küzdve, engedékenyen sóhajtott egyet.

Azóta kaptam hasonló sóhajokat, amióta néhány napja felráztam a villánk berendezését a halloweeni dekorációimmal. Szegény fickó úgy tűnt, azt várta, hogy csak itt-ott akasztok fel néhány füzért, és talán elhelyezek néhány kelléket is. Nem volt felkészülve a műpókhálókra, a töklámpásláncokra, a lógó szellemekre, a bőséges mennyiségű gyertyára, vagy a műanyag pókokra, amelyeket az ablakokra erősítettem.

Az éneklő üst sem jött be neki. Vagy a műmacskacsontvázak. Vagy a kísérteties lámpások.

És amikor másnap reggel kisétált, és az előkertben tököket, sírköveket és feldarabolt testrészeket talált, hüledezve nézett. Felajánlottam, hogy leszedem a díszek egy részét, ha nem is az összeset – mind a házon belül, mind kívül. De ő csak megrázta a fejét, és azt mondta: – Három napig kibírom.

Többet nem szólt a dekorációról. Kivéve az üstöt, amelyet megfenyegetett, hogy kidob, ha nem kapcsolom ki végleg, mert „elege van” a hátborzongató hang hallgatásából, amely egy gonosz boszorkány haláláról énekel. Nyafogósnak neveztem, de azért kikapcsoltam.

– Együnk, mielőtt kihűl az ételünk. – Felemelte a rozsdamentes acélból készült fedeleket a tányérjainkról, megtöltve a levegőt forró hús, paradicsom és fokhagyma illatával.

Meglehetősen nyálcsorgatva szippantottam a tüdőmbe a finom illatokat. – Éhen halok!

– Nem tudom, hogy lehetsz éhes, amikor gyakorlatilag egész nap édességet tömtél magadba.

– A cukorka nem laktató. – Felkaptam a pohár boromat a pultról. – Nem kell a tányéromat az asztalra tenned, ma este a nappaliban fogok enni.

A szemöldöke enyhén összehúzódott. – Miért?

– Mert ott van a tévé.

– És?

– És mert elértem az estém horrorfilm-idő-részéhez.

Újabb szenvedő sóhaj a részéről. – Persze.

Még ha tudtam is, hogy vissza fogja utasítani az ajánlatot, azt javasoltam: – Csatlakozhatnál hozzám. Kukkants be a világomba. Nézd meg, hogyan lehet a tévét többre használni, mint pusztán élő sportközvetítések nézésére.

Humorral árnyalt elkeseredés villant fel ismét a tekintetében.

– Ugyan már, nem lesz az a legrosszabb dolog. Vagy utálod a rémfilmeket?

Megvonta a vállát. – Nem zavarnak. Bár még nem láttam olyat, ami tényleg ijesztő lett volna.

Érezve, ahogy az ajkaim felfelé görbülnek, gondolkodás nélkül belekapaszkodtam a csuklójába. – Ó, barátom, vannak ilyenek, esküszöm! Engedd meg, hogy felvilágosítsalak!

Dax lenézett oda, ahol a csuklója köré fonódtak az ujjaim. Kényelmetlenül érezve magam, már éppen el akartam engedni. De aztán kicsavarta a kezét, egyesítette a tenyerünket, és közelebb húzott magához. – Mi az ösztönzőm? – kérdezte, és az orra hegyét gyengéden az enyémhez koccintotta.

Váratlan mozdulatára meghökkenten pislogtam, és a hasamban komplett rebbenés kezdődött. – Uh, mi?

Lazán megmarkolta az egyik fonatom végét.

– Szükségem lesz valami ösztönzésre – mondta, átváltva a hálószobai hangjára, közvetítve, hogy milyen jellegű csábításra lesz szükség.

A hormonjaim azonnal felpörögtek, és azt mondtam: – Rendben, akkor... ööö, meglovagollak a kanapén, ha vége a filmeknek.

A tekintete összeszűkült. – Filmek többes számban?

– Hát persze. Úgy értem, Halloween van.

– Vicces, észrevettem – mondta pléhpofával.

Felhorkantva a szemem forgattam, és nem sikerült visszafojtanom egy mosolyt. – Csatlakozol hozzám vagy sem?

Hosszú hümmögést eresztett meg, és lustán az ökle köré tekerte a fonatomat. – Rendben.

Éreztem, ahogy szétnyílik az ajkam. – Csatlakozol? Tényleg? Azt hittem, nemet fogsz mondani.

– Csak azért kérdezted meg, mert azt hitted, hogy visszautasítom?

– Nem, csak azért kérdeztem, hogy – legalább egyszer – teljesítsd a férjemként rád háruló állampolgári kötelességedet, és tévézz velem.

A szája felfelé húzódott. – Állampolgári kötelességemet?

– Igen. Eddig elhanyagoltad. Ezt a mulasztást tényleg ki kellene javítanod.

Elengedte a hajamat. – Hmm, akkor gurítsuk be a kocsit a nappaliba, hogy nekiláthassak.

– Bumm! – mondtam elragadtatva. – Majd én hozom a poharainkat.

Azt hittem, külön fog ülni tőlem, de ő mellém telepedett a kanapéra – a tányérjainkat az ölünkbe helyezett párnákon egyensúlyoztuk. – Láttad már az Elvarázsoltak 2-t?

Megrázta a fejét. – Nem.

– Készülj fel, hogy kibaszottul ki fog rázni a hideg! – A távirányítót használva elindítottam a filmet, majd gyorsan rávetettem magam az ételemre.

Nem sokat beszéltünk, miközben ettünk, mindketten leginkább a filmre koncentráltunk. A hátborzongató zene, a rándulást okozó ijesztgetések, a szellem reszelős hangja és a fura apáca kombinációja fokozta a feszültséget az izmaimban.

Miután befejeztem az étkezést, a tányért az előttem lévő dohányzóasztalra tettem, majd belekortyoltam a boromba.

– Mitől félsz ebben a filmben? – kérdezte Dax, és a hangjában rejlő zavarodott hangsúly arról árulkodott, hogy egyszerűen nem értette.

Szkeptikus pillantást vetettem rá.

– Az életembe lefogadom, hogy neked is felgyorsult a szívverésed egy-két alkalommal – ne, ne tagadd, nem fogok hinni neked!

Letettem a poharamat, és figyelmemet visszafordítottam a tévében játszódó, meglehetősen intenzív jelenetre. Az egyik résznél kissé felugrottam, a mellettem ülő idióta pedig kuncogni kezdett.

– Kapd be! – fintorogtam, és finoman meglöktem a karját.

Vigyorogva elkapta az őt bántó kezemet, és meghúzta, amitől a testem oldalra csúszott, és az övének esett, a fejem pedig a vállának csapódott. – Így. Maradj itt!

Teljesen meglepődtem, és mozdulatlanná váltam. A pulzusom viszont őrült módon ugrálni kezdett. Különösen, amikor továbbra is fogta a kezemet a kezével.

– Az apáca most már nem kaphat el – csúfolódott.

Seggfej! Kényszerítve az izmaimat, hogy ellazuljanak, szipogtam egyet. – Valak teljesen el tudna kapni téged.

– Ó, tényleg?

– Nem biztos, hogy figyelsz, de ez egy démon. Felülmúlna és legyőzne minket.

Szünet. – Minket?

Elfintorodtam. – Nem hagynám, hogy egyedül harcolj ellene! Mindig fedezzük egymás hátát, emlékszel?

Hosszú pillanatnyi csend telt el, aztán kicsit megszorította a kezemet. – Igen – válaszolta, a hangja kissé elmélyült. – Igen, emlékszem.

 

∞∞∞

 

Két nappal később, kilépve az irodaépületemből, kicsit feljebb toltam a táskám pántját a vállamon. Általában pontban öt órakor – vagy a lehető legközelebb hozzá – indultam el a munkahelyemről. Ma azonban húsz perc késésben voltam, mert egy mikromániás ügyfél elhúzta a telefonbeszélgetést, hogy kötözködjön és megkérdőjelezze a döntéseimet.

Fantasztikus!

Volt már dolgom ilyen ügyfelekkel. Miközben azt akarták, hogy valaki más átvegye az irányítást, küzdöttek azzal, hogy ne irányítsanak minden szempontot. Ez az elégedetlenség gyakran hibák keresésébe, és vélemény megváltoztatásába fordult, hogy visszanyerjék az irányítás érzését.

Akárcsak az előtte lévők, ez a bizonyos ügyfél is végül belátta, hogy minden rendben megy. Alapvetően csak a véleményét akarta elmondani – és ezzel csak az időmet vesztegette. Szép volt.

Boldogan, hogy végre hazafelé tarthatok, elkezdtem átkelni a parkolón, miközben a kocsim felé sétáltam. Már félúton voltam, amikor észrevettem, hogy Grayden a közelében téblábol. A francba!

Nem láttam azóta az este óta, amikor megjelent nálunk, hogy kiálljon Felicity mellett, és megkérje Daxet, hogy kegyelmezzen neki. Most éppen nem nézett ki jól. Sápadt volt, és sötét karikákat viselt a szeme alatt. Mély ráncok vésődtek az arcára. A haja ápolatlan és kissé kócos volt, nem zselézte le, mint általában.

Úgy hallottam, hogy az egyik barátja elhunyt váratlanul a hétvégén, ez megmagyarázza a külsejét. Azt azonban nem magyarázta meg, hogy miért volt itt. Hacsak... nem olyan valakivel akart beszélni, aki elvesztett egy hozzá közel álló személyt.

Magamban felsóhajtottam. Kegyetlenné tett, hogy azt kívántam, bárcsak másvalakihez fordult volna, például valamelyik gyászoló barátjához? Valószínűleg. De nem értékeltem, hogy úgy gondolta, joga van akkor be- és kiugrani az életembe, amikor csak akar. Azóta csinálta ezt, amióta először szakítottunk – néha személyesen, néha telefonon vagy e-mailben.

Azt hittem, hogy ez majd abbamarad, amikor hozzámegyek Daxhez. Amikor Grayden nemrégiben eltűnt a radaromról, úgy nézett ki, jól gondoltam. De a jelenlegi helyzet mást sugallt.

Ahogy közeledtem hozzá, a gondolatmenetem megtorpant. Mert amikor jobban megnéztem az arckifejezését, láttam, hogy az nem kétségbeesést és lesújtottságot; nem veszteségérzetet sugároz.

A fickó dühös volt.

A táskám fogantyúját szorongatva lelassítottam, és megálltam pár lábnyira tőle. – Mit keresel itt?

Merev testtartással és megfeszülő nyakkal, Grayden ökölbe szorította a kezét. – Egyesség, Addie? – gyakorlatilag kiköpte. – Egy egyesség miatt mentél hozzá Daxhez?

Minden megdermedt bennem a döbbenettől. Mi a fene? Kizárt, hogy rájöhetett volna – a környezetemből senki sem fecsegte volna ki a hírt senkinek, és nem gondoltam, hogy bárki megtette volna Dax környezetéből is.

És mégis, Grayden valahogy megtudta.

A tanácstalanságot választva, összevontam a szemöldököm, és megkérdeztem: – Honnan jött ez az ötlet?

Teljesen elkeseredett pillantást vetett rám.

– Ne fáradj azzal, hogy a hülyét játszod! Hallottam, ahogy Jagger és Maverick erről beszéltek.

A francba!

– Képtelen voltam megérteni, miért mentél hozzá Daxhez, semmi értelme nem volt. De tudod mit? – Grayden felém hajolt, a szeme gyémántkemény volt. – Ennek sincs. Hacsak az egyezség nem jogilag kötelező érvényű, amit nagyon kétlek, nem kellett volna végigcsinálnod.

Felsóhajtottam. – Grayden…

– Nézd, tudom, mennyire akarsz házasságot és gyerekeket. De ez messze nem válasz a problémáidra. Jézusom, Addie, elkötelezted magad egy olyan fickó mellett, aki semmit sem érez irántad!

Fájdalom szúrt a légcsövembe. Hányinger. Ez csak emésztési zavar volt.

– Hidd el, semmi könnyű nincs abban, ha olyan valakihez kötődsz, akit nem szeretsz, és aki nem szeret téged. Tudom, mert én is így állok most az életben.

Éreztem, ahogy a homlokomon elmélyülnek a ráncok. – Te szereted Felicityt...

– Törődöm vele, de már nem szeretem úgy, mint régen – és fordítva is igaz. Már nem a megfelelő okokból vagyunk együtt.

– A különbség az, hogy... nem úgy vetted feleségül, hogy azt gondoltad, ez valaha is így lesz. Azt hitted, hogy boldogan élsz majd vele, amíg meg nem halsz. Én tudtam, hogy mibe sétálok bele Daxszel.

– És az is zavarba ejt, hogy mégis megtetted – vakkantotta gyakorlatilag.

Felborzolódtam. – Nem az én problémám! A tiéd sem kell, hogy legyen! Nem tartozik rád, hogy mit csinálok! – Kezdtem átkozottul belefáradni abba, hogy próbáljam átadni neki ezt az üzenetet.

– Nem kellene. És azt kívánom, bárcsak ne érdekelne. De érdekel. – A tekintetében elkínzottság kavargott. – Nem akarom ezt neked! Azt akarom, hogy megkapd azt, ami nekem nincs. Átkozottul fáj látni, hogy lemondtál arról, hogy valami értelmeset találj, és megelégedtél egy megbeszélt házassággal.

– Szóval úgy gondoltad, megkeresel, és megmondod, hogy hagyjam el Daxet?

Grayden egy grimaszt vágott. – Nem azért vagyok itt, hogy arra kényszerítselek, válj el tőle. Én lennék a világ legnagyobb kibaszott képmutatója, ha arra biztatnálak, hogy lépj ki egy gyenge kapcsolatból – én biztos, hogy nem hagytam el az enyémet. De megtettem volna, ha nem lennének a lányaim, Addie! Úgyhogy mielőtt gyerekeket vállalnál Daxszel, gondold meg alaposan, hogy akarsz-e így csapdába esni egy üres házasságban. – Elindult egyenesen a kocsijához.

Egy halk káromkodással bepattantam a sajátomba. A kistáskámat és a laptoptáskámat az anyósülésre dobtam, és hagytam, hogy hosszú sóhaj szökjön ki belőlem. Eszembe sem jutott, hogy bárki is hallani fog az egyességről – nemhogy az összes ember közül, Grayden.

Valószínűleg nem fogja továbbadni a hírt másoknak. Őszintén szólva, nem lehettem benne biztos. Mostanában nem igazán voltunk haverok.

Éppen akkor tolattam ki a parkolóhelyről, amikor ő kiszáguldott a parkolóból. Vajon érdekelne, ha pletykálna? Igen is, meg nem is. Bár sem Daxnek, sem nekem nem volt szükségünk mások jóváhagyására, mégis jobban örültem volna, ha nem lenne megint a pletykák tárgya. Isten tudja, volt neki belőle elég, miközben felnőtt.

Azt sem akartam, hogy az emberek állandóan azt kérdezgessék, igaz-e, és hogy elmondják a véleményüket róla. Ráadásul nem akartam, hogy egyesek érzelmileg érvénytelennek minősítsék a házasságunkat, mert nem szerelmi házasság volt.

Egy másik dolog, amit semmiképpen sem akartam, hogy a nők, akik vágytak rá, úgy érezzék, hogy nem kell tiszteletben tartaniuk az egymásnak tett fogadalmainkat. De ha úgy éreznék, hogy a házasság nem „igazi”, akkor talán megtennék. Ez ahhoz vezethet, hogy azt gondolják, szabadon ráhajthatnak.

Nem mintha elhittem volna, hogy elfogadja bármelyik ajánlatot is. Egyszerűen csak nem akartam, hogy eleve a nyakába zúduljanak. Kétlem, hogy bármelyik feleség is akarná, akár megbeszélt házasság, akár nem.

Hazafelé menet elgondolkodtam mindazon, amit Grayden mondott. Be kellett ismernem, hogy ha a helyzet fordított lenne, talán én is ugyanarra gondoltam volna, mint ő. Nem kerestem volna meg őt, hogy kifejezzem őket, de valószínűleg szomorú lettem volna, hogy ő is ugyanarra a szomorú útra lépett, mint én. Csakhogy... valójában nem ez volt a helyzet, mert, ahogyan azt megpróbáltam elmagyarázni neki, a mi helyzetünk teljesen más volt.

Ő szerelemből házasodott. Én nem.

Még mindig nem bántam meg, hogy betartottam az egyezséget. Ha ez valaha is megváltozna, és késztetést éreznék arra, hogy felbontsam a házasságot, akkor megtenném – gyerek ide vagy oda. De ugyanakkor... most könnyű volt ezt mondanom, nem igaz? Tényleg, nehéz lehet így szétverni egy családot.

Nem voltam biztos benne, hogy mindig az a legjobb a gyerekeknek, ha mindkét szülővel élnek, ha ez azt jelenti, hogy negatív környezetben nőnek fel, de feltételeztem, hogy ez a helyzettől is függ. Lehet, hogy nincs helyes vagy helytelen válasz, bármi legyen is a helyzet.

Az igazság az volt, hogy nem igazán tudnám pontosan, mit tennék egy ilyen forgatókönyv esetén, hacsak nem jutnék el addig a hídig. Csak remélni tudtam, hogy soha nem kerülök oda.

Amikor végre hazaértem, Daxet a medencében találtam. A teraszajtóból figyeltem, ahogy erős, magabiztos csapásokkal halad a medence hosszán, izmai megfeszülnek és hullámoznak. Olyan otthonosan mozgott a vízben, mint egy átkozott hal.

Kiballagtam, vigyázva, hogy ne lépjek bele a vizes lábnyomokba – a legkevésbé sem akartam seggre esni. Amikor észrevett, simán lelassított, és megállt. Rávillantottam egy mosolyt. – Szia, Némó! Milyen a víz?

Felegyenesedve, letörölte a vizes arcát, és rám szegezte a tekintetét. – Mi a baj?

Ugh. Túl jól olvasott bennem.

– Történt valami, amiről gondoltam, hogy tudni szeretnél. Semmi szörnyűség. Csak idegesítő.

Várakozóan felvonta a szemöldökét, és felém lépett.

Megböktem a nyelvemmel a szám belsejét.

– Összefutottam Graydennel.

Dax szemhéja enyhén leereszkedett. – Összefutottál vele?

Éreztem, ahogy az orrom összeráncolódott, miközben kissé megráztam a fejemet. – Nos, inkább úgy fogalmaznék, hogy a kocsim mellett várakozott, amikor eljöttem a munkából.

Az állkapcsa megkeményedett. – Mit mondott?

– Világossá tette, hogy tudomást szerzett az egyezségünkről, és ki akarta fejteni a gondolatait róla. – Fanyar mosolyt villantottam rá. – Nyilvánvalóan meghallotta, amikor Jag és Maverick erről beszélgettek.

– Hadd találjam ki – kezdte Dax, a szavai vajpuhák voltak, de hordoztak magukban valami sötét árnyalatot –, Grayden kényszerítve érezte magát, hogy meggyőzzön téged arról, hogy hagyj el engem.

– Nem, alapvetően csak azt akarta közölni, hogy úgy érzi, hibát követtem el, és aggódik, hogy a jövőm egy nap meg fog egyezni az ő jelenlegi körülményeivel.

– Ami mit jelent?

– Nem a megfelelő okból van Felicityvel; elhagyná a kapcsolatukat, ha nem lennének a lányaik. Úgy érzi, nagy az esélye annak, hogy egy nap ki akarok majd lépni ebből a házasságból, de csapdában fogom érezni magam, mert szeretném, ha a gyerekeim nem egy széthullott családban nőnének fel.

Dax fürkésző pillantást szegezett rám. – És neked mi a véleményed erről?

– Grayden nem látja, hogy a két helyzet nem ugyanaz. Ő és Felicity szerelemből házasodtak össze, később kiszerettek egymásból, majd el akartak válni. Veled és velem ez nem történhet meg, mert mi más okokból házasodtunk össze, és nem egy édes, bolyhos érzelemre támaszkodunk, hogy együtt maradjunk. Nem azt mondom, hogy nem lehetséges, hogy valaha nem leszünk boldogtalanok ebben a házasságban – senki sem tudja, mit hoz a jövő – csak azt, hogy ez nem ugyanaz.

– Szóval nem erőltette, hogy elválj tőlem, de olyan gondolatot ültetett a fejedbe, ami miatt talán elgondolkodsz rajta – mélázott el Dax, a szavak ismét lágyak, de veszélyesek voltak.

Elhúztam az arcom. – Nem hiszem, hogy ez volt a szándéka. Haragszik rám, amiért szándékosan olyan helyzetbe hoztam magam, amiben ő nehezményezi, hogy benne ragadtam. Csakhogy, ahogy az előbb is mondtam, az én helyzetem nem olyan, mint az övé – csak ő nem látja ezt.

– Hmm – mondta Dax meggyőződés nélkül. A kezét a medence szélére helyezte, és könnyedén kimászott. – Mondott még valamit?

Nézve, ahogy a vízcseppek végigcsorognak ínycsiklandó testén, miközben felém közeledik, megköszörültem a torkomat. – Nem. Ennyi volt. Az egésznek gyorsan vége lett, és nagyon visszafogott volt a drámaiság szempontjából. Valószínűleg nem is közeledett volna hozzám, ha nem lett volna más dolgok miatt zűrzavaros. Csak azért említettem, mert tudtam, hogy tudni akarod.

Dax orrcimpái kitágultak. – Arra akarsz kérni, hogy hagyjam ezt annyiban, mert sajnálod őt – találgatott helyesen.

Az alsó ajkamat rágcsáltam. – A barátja elvesztését gyászolja. Az emberek nem mindig gondolkodnak tisztán, amikor gyászolnak. Ezt mi is jól tudjuk, nem igaz?

Dax elfordította a tekintetét, és megrándult egy izom az arcán.

– Nézd, ha hatalmas jelenetet rendezett volna, más lenne a helyzet. De nem kiabált, nem nyúlt hozzám, nem sértegetett, nem beszélt csúnyán rólad, nem biztatott arra, hogy írjam alá a válási papírokat. Csak egy nagyon hibás véleményt fogalmazott meg, aztán elment.

Végre Dax sötéten intenzív tekintete visszatért az enyémre.

– Semmi szükség arra, hogy bármilyen kibaszott véleménye legyen erről – neki semmi köze hozzád, hozzám vagy a házasságunkhoz! Hogy honnan veszi, hogy ő olyan fontos, hogy közölnie kell a gondolatait veled, fogalmam sincs.

Bólintottam. – Semmi joga és oka nem volt arra, hogy azt tegye vagy mondja, amit tett, tudom. De most fáj neki, ez...

– Nem az én dolgom – fejezte be Dax, durva hangsúllyal. – Te vagy az én gondom, Addison! És nem tetszik, hogy a munkahelyed előtt ólálkodott. Nem lett volna szabad így sarokba szorítania téged; nem lett volna szabad egyedül elkapnia! Ez a szarság elfogadhatatlan!

– Igen, így van. De valószínűleg nem tette volna, ha nem tiltom le a számát.

– Nem lett volna rendben, hogy kapcsolatba lépjen veled, teljesen mindegy, milyen módon – telefonon, e-mailben, kibaszott postagalambokon keresztül. Elvileg békén kellene hagynia téged! Azt ígérte, hogy nem lép veled kapcsolatba, és ezt az ígéretét nem tartja be. Távolról sem.

Nagyot sóhajtottam. – Ugye nem fogod ezt annyiban hagyni?

– Te hagynád? – kérdezte kihívóan. – Figyelmen kívül hagynád, ha az egyik exem – vagy bárki más, ami azt illeti – úgy közeledett volna hozzám, ahogy ő hozzád?

– Nem – ismertem be mormolva. – Nem, legszívesebben széttépném őket. Új lyukat tépnék rajtuk!

– Akkor neki is meg kellene kapnia. Együttérzel vele, mert még mindig érzel iránta valamit, de ez nem...

– Mi van? – robbantam ki, és a fejem megrándult. – Hűha, álljunk csak meg! Ezzel nagyon melléfogtál! – Egy lépéssel közelebb léptem hozzá, és tartottam a tekintetét. – Dax, esküszöm neked, semmit sem érzek iránta! Semmit!

A szemei az enyémet keresték, sötéten és áthatón.

– Akkor miért érdekel, hogyan kezelem ezt?

Megnyaltam az ajkaimat, éreztem, hogy a vállaim megereszkednek. – Mert olyan dolgokat mondtam és tettem, amikor gyászoltam, amire nem vagyok büszke. Egy kicsit elvesztem. Mindenkire dühös voltam. Az életre. Az univerzumra.

Fokozatosan olyanná váltam, akit nem szerettem. Ha nem lett volna a barátaim és a családom támogatása, talán tovább nőtt volna bennem a keserűség és a harag. – Az emberek megértőbbek voltak, mint amennyit megérdemeltem volna. Engedményeket tettek, mozgásteret adtak, és olyan hihetetlenül türelmesek voltak velem.

– Nem tudom, hogy tudsz-e azonosulni ebből bármelyikkel. Nem tudom, milyen volt neked, amikor elvesztetted Gracie-t. De biztosan volt legalább egy alkalom, amikor elcseszted, de elég szerencsés voltál, hogy valaki elnézte neked, amikor szükséged volt rá.

A düh intenzitása megingott a szemében.

– Tényleg azt hiszed, hogy el tudnám nézni, amit Grayden tett?

– Nem. De talán beérnéd azzal, hogy szóban figyelmezteted, hogy ne tegyen ilyet még egyszer? – javasoltam. Gyötrelmes csend percei következtek, miközben Dax rám meredt, annyi gondolat és érzelem kavargott a szeme mögött.

– Egy – harapta ki végül. – Adok neki egy figyelmeztetést. De ha még egyszer ilyesmi történik, nem elégszem meg azzal, hogy szavakkal kezeljem, Addison! Úgy fogom kezelni, ahogyan csak akarom, bassza meg!

Lassan bólintottam. – Értettem. Köszönöm, hogy...

– Ne köszönd meg nekem! Ne hidd, hogy egy cseppet is sajnálom! Nem érdekel, mi történik az életében! Ahogy már mondtam, ő nem tartozik rám. Hanem te!

– Ahogy te is az én gondom vagy – biztosítottam róla. – Szóval értem én. Nem az ő kedvéért mondok köszönetet neked. Azért köszönöm meg, mert értékelem, hogy az én érzéseimet helyezed előtérbe.

– Ami őt illeti, nem fogom újra megtenni. Nem fogom hagyni, hogy ide-oda ugrándozzon a képben, mintha nem számítana, hogy te mit akarsz, és mire van szükséged. Mintha nem számítana, hogy a feleségem vagy. – Dax szeme vadul felcsillant. – Kurvára számít! Minden nap számít majd az életed hátralévő részében, mert én mindig a részese leszek! Ezt meg kell értenie. És ezt így vagy úgy, de a fejébe fogom verni. Hogy milyen intézkedéseket kell tennem, hogy ezt biztosítsam, az mind rajta múlik majd. – Dax ezután elsétált.