10. Fejezet

 

Tizedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Hűha, ez volt az egyetlen gondolatom, amikor leparkoltam Dax kocsifelhajtóján, és alaposan szemügyre vettem az otthonát. A modern, lapos tetős, kétszintes villa csupa alabástromszínű festék, magas, tükröződő üvegablakok és hamisítatlan pompa volt. A kis udvar tovább fokozta a fényűző érzést, a szép szökőkúttal együtt, amelyet csúcsdíszek szegélyeztek.

A telek, amelyre a villa épült, nem volt nagy kiterjedésű, de a sűrűn álló magas fák elszigetelt hangulatot kölcsönöztek az épületnek. Nyugodtnak látszott. Békésnek. Idillinek.

Dax autója – egy elegáns, fekete jármű, amelyre képletesen rá volt írva, hogy „stílus”, oldalt parkolt. Láttam már a környéken, de a mellette álló limuzint nem.

A saját járművemből kiszállva azonnal a zöld növényzet és a tiszta levegő illata fogadott. Alattuk lebegett a szökőkútból áradó nedves kő alig érezhető szaga.

Elmosolyodtam, miközben ismét szemügyre vettem a villát. A fenébe, ez lehetne az új otthonom. Hacsak a belső tér nem volt egy abszolút szemétdomb – ami rendkívül valószínűtlennek tűnt – egyáltalán nem lenne gondom azzal, hogy itt éljek.

Életem egyetlen pillanatában sem képzeltem el, hogy hozzámegyek Dax Mercierhez, nemhogy összeköltözzek vele. Annyira megfoghatatlan volt. Nem lehetett igényt tartani egy olyan fickóra, mint ő. Hacsak ő nem engedte. De ha a felesége leszek, akkor neki is lesz egy karika az ujján, ami bizonyítja ezt.

Bár... volt rá esély, hogy nem akarja majd viselni. Nem minden férfi akarta, és egyszer azt mondta nekem, hogy nem szeret gyűrűt viselni.

Említette, hogy ő fogja megvenni a jegygyűrűinket, de lehet, hogy csak a szertartás gyűrűcserés részéhez akarta használni őket. Ha őszinte akarok lenni, nem örülnék túlságosan, ha utána levenné a gyűrűt. Talán más lenne a helyzet, ha teljesen egymásba lennénk gabalyodva – biztonságban érezném magam a vele szembeni igényemben. De nem voltunk, és így a gyűrű viselésének elutasítását elutasításnak érezném; mintha nem igazán tekintene a feleségének.

Jézusom, a felesége akartam lenni. Legalábbis a szó jogi értelmében.

Voltak pillanatok, amikor annyira szürreálisnak éreztem az egészet, hogy nevetni akartam. Ebben a pillanatban nem éreztem szükségét annak, hogy nevessek. Azt éreztem, hogy egy pofont kellene adnom a szívemnek, mert egy kicsit túl gyorsan vert a puszta gondolattól, hogy találkozom vele.

Bezártam a járművemet, majd a bejárat felé vettem az irányt, csodálkozva, hogy milyen békés érzés volt ez a földdarab. A szökőkút csobogásán, a fák között átsikló enyhe szellőn és kövezett úton kopogó cipősarkam hangján kívül semmi más zaj nem hallatszott.

Észrevettem, hogy egy sofőr ül a limuzinban, és éreztem, hogy meglepetten felemelkedik a szemöldököm. Röviden intettem neki, amit ő könnyedén viszonozott. Huh. Mivel igen valószínűtlen volt, hogy Daxnek egy sofőr ülne a háza előtt egy autóban, sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy az említett sofőr idehozott valakit.

Megnyomtam a csengőt, és vártam, az idegeim kissé túlságosan feszültek voltak ahhoz, hogy a várakozásomban bármi türelmes legyen. Dax kinyitotta az ajtót, a tekintete az enyémre szegeződött, és az egész szervezetem – minden sejtem, minden hormonom, minden idegvégződésem – egész egyszerűen haptákba állt.

– Addison – üdvözölt a szokásos sima módon. Majd hátrálva, szélesebbre tárta az ajtót. – Gyere be!

A táskám pántját fölöslegesen szorongatva léptem be, a testem hozzáért az övéhez. Mozgást észlelve a perifériás látásomban, kissé elfordítottam a fejem. Küzdenem kellett, hogy ne feszüljek meg. Könnyen felismertem a magas, sötét, túlságosan is jóképű szicíliai férfit, aki ott állt. Redwaterben bárki felismerte volna.

Dax közelebb húzódott hozzám.

– Ő az egyik barátom, Rafael Cabello. Rafael, ő a menyasszonyom, Addison.

Rafael szája sarka felfelé billent. – Már sokat hallottam rólad.

Tekintve, hogy a fickó egy bűnszövetkezetet vezetett...

– Ezt biztosan állíthatom én is. – A pletykák bőségesek voltak.

– Köszönöm a meghívást az esküvőre – mondta egy rövid, udvarias biccentéssel. – Ott leszek.

Korábban a nap folyamán már elküldtem a meghívókat e-mailben, miután lefoglaltam a templomot és biztosítottam a helyszínt – gyorsabb volt, mint fizikai meghívókat osztogatni. Amikor megláttam Rafael nevét Dax vendéglistáján, majdnem leestem az átkozott székemről. Tudtam, hogy ismerik egymást, de nem gondoltam, hogy közeli barátok. Volt még néhány meglepetést okozó név.

Udvariasan elmosolyodtam. – Ebben az esetben, találkozunk akkor.

Ő és Dax elbúcsúztak egymástól, majd a szicíliai férfi állati kecsességgel, elegánsan kisuhant a villából.

Miután Dax becsukta az ajtót, azt mondtam: – Érdekes barátaid vannak.

– Mondták már mások is. – Megbillentette az állát, és intett, hogy kövessem, miközben hozzátette: – Gyere!

– Nagyobb a házad, mint gondoltam – mondtam, és követtem.

– Gyorsan körbevezetlek, mielőtt eszünk.

Lépteink hangja visszhangzott a márványpadlón, miközben körbevezetett először a nappaliban, majd az étkezőben. Mindkettő tágas és elegánsan berendezett volt, akárcsak az a szoba, amelyről azt mondta, hogy használhatom otthoni irodának, ha akarom.

A különböző ételek illata már azelőtt elért, hogy beléptünk volna a csúcsminőségű konyhába. Az ott lévő kicsi étkezőasztalon három, rozsdamentes acélból készült kupolával borított tányér várakozott, és úgy sejtettem, hogy az Oakengrove egyik szakácsa készítette az ételt. A lakók rendelhettek ételt a központi konyháról, és a legtöbben éltek is ezzel a kedvezménnyel.

Ezután Dax felvezetett az emeletre. Összesen négy hálószoba volt, mindegyik saját fürdőszobával – az egyiket irodaként használta. A legnagyobb természetesen a fő hálószoba volt. Meglátva az ágyát, majdnem füttyentettem. Ez aztán ágy. Egy hatalmas ágy, amin legalább négy ember tudott aludni. Már ha az a négy ember jó alvó volt.

Kétlem, hogy Dax egy éjszakai ölelkezős típus lett volna. Én személy szerint nem voltam az. És nem is mocorogtam sokat álmomban. Mindig a saját oldalamat választottam minden matracon, és ritkán hagytam el azt – függetlenül attól, hogy mekkora volt az ágy, függetlenül attól, hogy egyedül voltam-e benne, vagy sem.

A szoba egyéb jellemzőkkel is büszkélkedhetett, például hatalmas gardróbbal, jacuzzival, valamint egy nagy erkéllyel is, amely a szép kertre, a modern teraszra és egy méretes úszómedencére nézett. Ismét volt egyfajta elszigeteltség érzés a sok fa miatt – úgy tűnik, nem csak a telek elejét határolták, hanem az egészet körbevették.

Miközben ismét az ágyat bámultam, a hasam szánalmasan megrebbent, ahogy elképzeltem, hogy hempergek benne vele. De aztán lezuhant a gyomrom, amikor eszembe jutott, hogy más nők is kétségtelenül hemperegtek már benne.

Dax közelebb lépett hozzám. – Újonnan vettem, amikor nem is olyan régen ideköltöztem. Az egyetlen nő, aki rajtad kívül járt a villában, az anyám és a húgom.

Összevontam a szemöldököm. – Más szóval, még senkit sem dugtál meg ebben az ágyban?

– Még nem – mondta, és rám szegezte a forró, jelentőségteljes tekintetét, amely mindenféle élvezetet ígért, és amitól egy kicsit megszédültek a hormonjaim. – Teljes mértékben szándékomban áll tönkretenni téged benne.

Melegség pírja bontakozott ki a gyomrom mélyén.

– De addig nem, amíg nincs mindkét gyűrű az ujjadon!

Addig nem, amíg le nem zárta az „üzletünket”, úgy értette. – Te is fogod viselni?

– Természetesen. Miért ne tenném?

Megkönnyebbülés suhant át rajtam, és enyhén vállat vontam. – Emlékszem, egyszer azt mondtad, hogy nem szeretsz gyűrűt viselni.

– Általában nem. De – összehúzta a szemét – komoly problémáink lennének, ha nem lennél hajlandó viselni a jegygyűrűdet. Lehetek önző seggfej, de nem vagyok álszent!

Igen, soha nem tudnám őt „tisztességesnek” nevezni. Tudott olyan kegyetlen lenni, mint bármelyik üzleti mogul. De mélységes integritásérzéke volt, és tartotta magát egy bizonyos mércéhez – kerülte, hogy bármit megtegyen, ami méltóságán alulinak tűnt, mintha nem akart volna tiszteletlen lenni önmagával szemben.

– Gyerünk, itt az ideje, hogy együnk! – Elfordult, és az ajtó felé vette az irányt.

Bevallom, a tekintetem elkalandozott a meglehetősen tökéletes fenekére, de követtem őt ki a szobából, majd le a lépcsőkön.

Miközben lefelé tartottunk, nagyon röviden rám pillantott a válla fölött.

– Szóval, mit gondolsz erről a helyről?

– Tetszik. – Világos volt. Szellős. Elegáns. Nagyobb, mint amire kezdetben szükségünk lesz, de ez nem éppen volt hátrány. Nem sok értelmét láttam kérni, hogy máshol lakjunk, különösen, mivel annyira szerettem magát Oakengrove-ot. – El tudnám képzelni, hogy itt éljek.

A lépcső lábához érve elégedett pillantást vetett rám.

– Akkor az esküvő másnapján ideköltöztetjük a holmidat.

– Miért nem előbb?

Nem nézett rám a válla fölött, amikor válaszolt. – Mert esélytelen, hogy úgy osztozzunk az ágyon, hogy közben piszkosul meg ne dugjalak.

A lépteim megtorpantak az egyértelmű kijelentésre.

– Mint ilyen, az a legjobb, ha hivatalosan nem költözöl hozzám, amíg nem házasodtunk össze. Sok holmid van, amit ide kell majd hozni?

Az, ahogyan olyan könnyedén váltott át a perzselő megjegyzésekről a laza kérdésekre, elég volt ahhoz, hogy kibillentsen egy lányt. – Nem igazán. Nem látom értelmét, hogy az összes bútoromat idecipeljem, amikor a tiéd jobban illik a lakásba, úgyhogy inkább Aliciára hagynám a nagy részét – ő fogja megvenni a házamat. – Ez azt jelentené, hogy nem kellene bajlódnia a berendezéssel. – De van néhány tárgy, amit szeretnék majd elhozni.

– Itt nincs helyhiány, úgyhogy nem fog gondot okozni, hogy bármelyiknek találj majd helyet.

Ez tény volt.

Besétált a konyhába, és intett, hogy foglaljak helyet az asztalnál. Feltételeztem, hogy valaki megterített neki, mert kétlem, hogy személyesen vette volna erre a fáradságot. Puha fehér terítő, kristálypoharak, elegáns terítékek, fogadalmi gyertyák és egy kicsi, virágos dísz volt az asztalon. Minden szépen meg volt terítve, szimmetrikusan elrendezve az asztal két oldalán.

Nem lepett meg, hogy nem az étkezőben eszünk – az ottani asztal hosszú volt. Az, hogy itt a konyhában a kicsi asztalnál ültünk, meghittebbé tette az étkezést.

Ahogy Dax levette a fedelet a tányérokról, illatos gőz emelkedett fel üdvözlőn az ételből. A sült csirkemellszelet, a krémsajt, a krumplipüré és a zöldbab látványát szemügyre véve Daxre pillantottam, miközben leereszkedtem a székre.

– Ki mondta el neked, hogy ez az egyik kedvenc ételem? – Túl nagy véletlen volt ahhoz, hogy egyébként ezt rendelte volna.

A pultra téve a borítókat, azt válaszolta: – Brooks. Ma reggel felhívott, hogy gratuláljon az eljegyzésünkhöz. Azt mondta, hogy te meséltél neki róla.

– A nyakamban volt, és azt akarta legelőször megtudni, hogy tartunk esküvőt vagy sem. – Az is lesújtotta, hogy nem tud eljönni – nem tudott szabadságot kivenni. Felemelve az evőeszközömet, megkérdeztem: – Tudsz főzni?

– Igen. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy mindannyian megtanuljunk, hogy ne kelljen aggódnia, hogy egészségtelen ételeken fogunk élni, amikor elköltözünk. – Felkapott egy üveg vörösbort. – Tudom, hogy vezetsz, de megiszol egy pohárral, jó?

Bólintottam. Még ha nem is vezettem volna, akkor is megmaradtam volna egynél, hogy viselkedjenek a gátjaim. A vonzalom, amit Dax iránt éreztem, az a fajta volt, ami miatt az ember túlságosan is átadhatja a hormonjainak az irányítást, ha nem vigyáz.

Miután bort töltött mindkettőnk poharába, helyet foglalt velem szemben. – Elkezdted már az esküvői előkészületeket?

– Igen, már javában folynak. – A csapatom segítségével meghatároztam a költségvetést, és megállapodtam az esemény koncepciójában. A tervezés minden logisztikai részét elvégeztem, és a helyszínek lefoglalása mellett az időbeosztást is meghatároztam. Most már csak a szállítók biztosítása és a beszállítókkal való tárgyalás stb. volt a feladat. Mindebből semmit sem mondtam el neki, mert gyanítottam, hogy nem érdeklik a részletek. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan elküldted a vendéglistát!

Belevágott a steakjébe. – Mondtam, hogy megteszem. – Úgy tűnt, megsértődött, hogy kételkedtem abban, hogy eleget tesz a kérésemnek.

– Nem gondoltam, hogy cserbenhagysz – pontosítottam, miközben belevágtam a saját szeletembe. – Csak tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy, így tudtam, hogy van rá esély, hogy késni fog.

– Ez egy időérzékeny ügy, szóval természetesen elsőbbséget adtam neki. Az üzleti életemet semmiképpen sem helyezem a magánéletem elé, függetlenül attól, hogy mennyire vagyok elfoglalt.

Ezt jó volt tudni.

– Elmondtad már a családod többi tagjának az eljegyzésünket?

– Igen. – Evett egy falatot az ételből. – A húgom, Raven, nagyon szeretne saját családot alapítani, mielőtt eléri az én koromat, így megérti, hogy miért választom az egyezséget ahelyett, hogy kockáztatnám, hogy az idő múlásával nem változik a helyzetem. Elég hamar megbarátkozott az ötlettel. A szüleim nyilvánvaló okokból nem igazán lelkesednek érte, de hosszas vita után, amelynek során sikertelenül próbáltak lebeszélni róla, beleegyeztek, hogy belemennek a dologba.

– Szerinted komolyan gondolták, vagy lehetséges, hogy egyelőre feladják?

Dax enyhén megvonta a vállát, majd felemelte a poharát.

– Szerintem anyám komolyan gondolta. Ami apámat illeti, valószínűleg reménykedik benne, hogy meggondolhatom magam.

– Legalább a húgod mögötted áll. Ha már Ravenről van szó, szeretnéd, hogy ő legyen a koszorúslányod?

– Felajánlottam, de habozik. – Belekortyolt az italába. – Úgy gondolja, hogy talán te nem akarod, hiszen nem ismered jól.

Elfintorodtam. – Több mint boldog vagyok, hogy bevehetem őt az esküvői partiba. Add meg az elérhetőségét, és megkeresem – ami eszembe juttatja, hogy nekünk is számot kellene cserélnünk. – Ezt még nem tettük meg.

Lehajtotta a fejét. – Nagyra értékelem, hogy bevonod őt.

– Visszatérve a családomra... Nem tudom, tudsz-e valamit a disszociált identitászavarról.

Dax arcán meglepett fintor futott át.

– Ez az, amikor egy személy további személyiségeket fejleszt ki, általában trauma hatására, ugye?

– Nagyjából, igen. Az anyai biológiai nagyapám, Simon, DIZ-ben szenved. Egyik alteregója sem gonosz, vagy ilyesmi. Ők lényegében a védelmezői. Maggie egy kedves, vadul anyáskodó negyvenes. Valószínűleg üdvözölni fog téged, és vélhetőleg kedves lesz, amíg nem káromkodsz. Freddie nyolcéves, elég szégyenlős, és egyáltalán nem adja könnyen a bizalmát, úgyhogy kétlem, hogy mostanában találkoznál vele. Vagy Deaconnal, ami azt illeti – ő nem szégyenlős, de csak akkor jelentkezik igazán, amikor Simon fenyegetve érzi magát.

– És te mindegyikükkel találkoztál már?

– Igen. Mindannyian nagyon szeretetteljesek velem. Egy kívülállónak talán furcsán hangzik, de ők családtagok. Csak azért akartalak figyelmeztetni, hogy ne zavarodj össze, ha Maggie köszön neked az esküvőn. – Szünetet tartottam. – A rendellenességet a filmekben és a könyvekben erősen szenzációhajhászan állítják be és félremagyarázzák, úgyhogy megértem, ha furcsállod, vagy...

– Egyáltalán nem. Lehet, hogy nem sokat tudok a mentális zavarokról, de azt tudom, hogy ez nem ok arra, hogy negatívan, másképp tekintsünk az emberekre. Ha Maggie köszön, biztosan vissza fogok köszönni.

A megkönnyebbülés meleg lángot lobbantott a gyomromban.

– Oké. Jól van. Udvarias lesz, bár írt nekem egy sms-t, hogy erős fenntartásai vannak a házassággal kapcsolatban. Ez nem igazán különbözteti meg őt. A legtöbb résztvevőnek vannak fenntartásai. Ha már itt tartunk, észrevettem, hogy Felicityt nem írtad fel a vendéglistára. Szégyen! Reméltem, hogy a koszorúslányom lesz.

A szája felfelé görbült. – Az őszinteség és a nyíltság jegyében, korábban felhívtam Felicityt, és tisztáztam a helyzetet. Ő és Blaise most már tudják, hogy békén kell hagyjanak.

Egy kis pürével borított steaket véve a villámra azt mondtam: – Hasonlóan a nyíltság és az őszinteség szellemben, gondoltam, hogy elmondtad neki, mert Grayden megjelent nálam korábban.

Dax nagyon mozdulatlanná vált. – Mit akart?

– Meg akarta érteni, miért megyek hozzád. Úgy értem, feltételezi, hogy titokban találkozgattunk, de nehezen veszi be, hogy akár te, akár én összeházasodjunk valakivel, akivel csak néhány hónapja járunk. Aggódott, hogy talán haldoklom.

Dax letette a poharát, és a homlokát ráncolta.

– Haldokolsz?

– Szerepelt a házasság a bakancslistámon, ezért azon tűnődött, hogy talán már közel vagyok ahhoz, hogy feldobjam az említett bakancsot.

– Értem – húzta el Dax, hangja tónustalan volt, sötét éllel. – Mit akart még mondani?

– Igazából semmit. – Megrágtam a falatomat. – Megdicsérte a gyűrűt, és szerencsés embernek nevezett téged. Nagyjából ennyi.

Dax szemhéja félig leereszkedett. – Nem próbált lebeszélni a házasságról?

– Nem.

Dax hümmögött. – Ez több, mint, amit elmondhatok az apádról.

Majdnem elejtettem az evőeszközömet. – Felhívott téged?

– Tudtuk, hogy valószínűleg hívni fog – emlékeztetett Dax. – Megjelent az irodámban, hogy találkozzunk, de nem voltam ott. Így beérte azzal, hogy telefonon beszél velem.

Megrándultam. – Hadd találjam ki! Azt kérdezte, mi az ára annak, hogy kisétálj az életemből?

Dax lehorgasztotta az állát. – Ez egy teszt volt, hogy lássa, van-e valami hátsó szándékom.

– Mit mondtál neki?

– Ugyanazt, amit a fivérednek is mondtam, amikor korábban a villa előtt várakozva találtam.

– Ó, Istenem! – motyogtam, és a tekintetemet a plafonra vetettem.

– Világossá tettem, hogy velem biztonságban leszel, és hogy semmit sem akarok a családodtól. – Dax ismét belevágott a steakjébe. – Ez azonban nem nagyon nyugtatta meg őket. Világossá tettem, hogy semmit sem tehetnek vagy mondhatnak, ami miatt lemondanám az esküvőt. Ez nem tetszett nekik.

– Azt lefogadom.

– Eredetileg azt akartam javasolni, hogy hívjuk össze az esküvő előtt a családunkat, hogy mindannyian jól megismerkedhessenek egymással. Az enyém minden tagjával találkoztál már, de a szüleim még nem találkoztak a testvéreiddel, én pedig még sosem beszéltem a legfiatalabb húgoddal. Jó lett volna, ha kikerültek volna az útból az ilyen bemutatkozások. De van rá esély, hogy nem menne simán.

Bólintottam. – Mindkét családból azok, akik nem támogatják, amit csinálunk, vagy összefognának, és közösen zaklatnának minket, vagy pedig viták kezdődnének azok között, akik mögöttünk állnak, és azok között, akik nem. – Egészen biztos voltam benne, hogy ha Blake panaszkodni kezdene, a húgaim közbelépnének, és megmondanák neki, hogy szedje össze magát. Ugyanígy, ha apám és Ollie kezdene nyafogni, az felháboríthatná Dax testvéreit.

– Pontosan erre gondoltam. Szóval azt mondom, hagyjuk ezt az ötletet. A szüleink amúgy is elég jól ismerik egymást.

Ez igaz. Dax és a szülei valójában részt vettek Vienna és Dane esküvői fogadásán, bár Dax akkor még kisgyerek volt, így nem emlékezett rá.

– A kishúgom, Harri, már alig várja, hogy megismerjen téged és a családodat. – Egészen pontosan Drey-t, de ezt megtartanám magamnak.

Megragadtam a poharamat, és hátra döntöttem, hagytam, hogy a vörösbor lecsússzon a torkomon. Hmm, nem rossz. Leengedtem a poharat... és észrevettem, hogy Dax tekintete végzetes fókusszal szegeződik rám. – Mi van? Bámulsz!

Megbánás nélkül vonta meg a vállát. – Szeretlek nézni.

Felhorkantam. – Szereted idegesíteni az embereket, ezért néha addig bámulod őket, amíg már annyira kényelmetlenül nem érzik magukat, hogy elfordítják a tekintetüket.

– Te nem nézel el. Soha nem is tetted. Mindig is frusztrálóan nehéz volt téged felborzolni. – Ez egy szórakozó kijelentés volt, nem pedig panasz.

– Miért is kell fáradozni azzal, hogy bárkit is zavarba hozz? – Megbillentettem a fejem. – Hadd találjam ki, azért teszed ezt az alkalmazottaiddal, hogy ne essenek ki a tempóból.

Összeszorította az ajkát. – Én úgy találom, hogy így produktívabbak lesznek.

El tudtam képzelni, hogy így van.

– Csak akkor tudtalak igazán kibillenteni az egyensúlyodból, amikor az ágyban voltunk. – Sötét forróság kúszott a tekintetébe, amitől bukfencet vetett a gyomrom. – Még mindig megvan az a köldök piercinged?

Megfeszítettem a villámat. – Előfordulhat. – Eszembe jutott, mennyire tetszett neki, végigkövette, körbe nyalogatta. Az volt az érzésem, hogy ő is erre emlékszik.

– Régebben volt egy kis csípőláncod, amit a piercingre akasztottál. – A szeme félig lecsukódott. – Csak ránéztem, és azonnal beléd akartam temetni a farkamat.

A combjaim összeszorultak. Nos, mivel valójában nem akartunk az ágyban kikötni, ezt a beszélgetést játékos síkra kellett terelnem. – Hagyd abba a felfűtést. A hormonjaim csak ennyit bírnak ki, és nem akarom, hogy a kezem megfájduljon a túl sok önimádattól.

Komisz nevetést eresztett meg. – Tudod, Addison, nem sok ember nevettet meg. De te mindig képes vagy rá!

Felemeltem és leengedtem az egyik vállamat.

– Tehetséges vagyok!

Általános dolgokról beszélgettünk, miközben elfogyasztottuk a maradék ételt. Úgy egy órával később kikísért a villából a kocsimhoz. Nyitva tartotta az ajtót, amíg becsúsztam a kormány mögé, majd bekattintotta a biztonsági övet.

– Van egy kérésem – mondta.

Óvatosan néztem rá. – Micsoda?

Egyik karját a kocsiajtó tetejére támasztotta, majd lehajolt, és szabad kezét a jármű tetejére helyezte. A tekintete sötét csillogással mélyedt az enyémbe.

– Viselj olyan fehérneműt a nászéjszakára, amilyet csak akarsz, de a puncidat teljesen csupaszon akarom látni! Semmi kis szőrcsík itt vagy ott. Semmi se legyen a nyelvem és a húsod között!

Basszus, ha a mellbimbóim nem feszültek meg.

– Ezt majd figyelembe veszem.

Az ajkai sarka felfelé billent. – Köszönöm! – Kiegyenesedett, becsukta az ajtót, és hátralépett.

Finoman kifújva egy nehéz sóhajt, hátramenetbe kapcsoltam a kocsit. Nos, ma este három dolgot tanultam. Egy, a hamarosan új otthonom fantasztikus volt. Kettő, az Oakengrove szakácsai, akiket alkalmazott, a mennyből küldött szakácsangyalok voltak, és mindegyikük megérdemelt egy átkozott glóriát. Három, a vibrátoromnak komoly akcióban lesz része mostantól az esküvőig, ha Dax folytatja a kis megjegyzéseit. Ami, őt ismerve, valószínűleg meg is fog történni.

 

 

Másnap épp egy közelgő eseményhez szükséges felszerelés kölcsönző online megrendelésének közepén voltam, amikor egy rövid kopogás hangzott fel az irodám ajtaján. Felnéztem a laptopomról. – Igen?

Sabrina kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét.

– Látogatód van – mondta, a mosolya kissé feszült volt.

Éreztem, hogy összehúzódik a szemöldököm. Korábban megnéztem a beosztásomat – nem volt egyetlen találkozó sem bejegyezve mára itt, az irodámban. – Látogató?

Egy fürtöt a füle mögé dugott. – Ő, izé, Dax anyukája.

Megfeszültem, a gyomrom összeszorult.

– Ó! – A francba, ez nem biztos, hogy jó lesz. Dax azt mondta, úgy gondolja, hogy tényleg mögötte áll, ahogy állította, de ez nem jelentette azt, hogy nem változtatná meg a hangnemét. – Küldd be! – Kihúztam magam a székemben, és becsuktam a laptopomat.

Alig néhány pillanattal később egy szuper csinos, sötét hajú, különböző szemszínű nő lépett be a szobába. A testtartása nem volt feszült vagy konfrontatív. De a léptei kissé bizonytalanok voltak, mintha kissé esetlennek érezte volna magát.

Ugyanígy, hölgyem!

Ellöktem magam a székemből, megkerültem az asztalomat, és mosolyogva nyújtottam ki a kezem.

– Örülök, hogy újra látom, Mrs. Mercier! – Hacsak nem a seggemet akarta szétrúgni, bár nem ez volt a benyomásom.

Megrázta a kezemet. – Jó a Kensey is.

– Hívjon Addie-nek vagy Addisonnak, ahogy jobban tetszik. – A szék felé mutattam, amelyet Sabrina gyakran elfoglalt. – Foglaljon helyet! – Visszatértem a székemhez, és összekulcsolt kezemet az íróasztalra tettem.

A tekintete a kezemre esett. – Ez aztán a gyűrű – mondta egy halvány mosollyal.

Az ő gyűrűsujjára néztem. – Ahogy az Öné is. – A jegygyűrűje ugyanolyan gyönyörű volt. – Szóval, mit tehetek önért? – kérdeztem, büszke voltam arra, hogy milyen feltűnően nyugodtnak hangzottam, holott valójában pont az ellenkezőjét éreztem.

Kicsit kihúzta magát. – Reméltem, hogy beszélgethetnénk.

– Persze.

Kissé felemelte az egyik kezét. – Ne értsd félre...

– De nehezen támogatja Dax döntését – találgattam.

Félénk pillantást vetett rám. – Ez a helyzet lényege, igen.

– Értem én. Ő az Ön fia. Jobban szeretné, ha a nyilvánvaló okok miatt nősülne meg. Inkább szeretné, ha nagyobb garanciát kapna arra, hogy boldog lesz azzal, akihez kötődik. Egyáltalán nem hibáztatom érte. – Én is így éreznék, ha az én fiamról lenne szó.

A feje oldalra billent. – Dax nem tisztázta azt, hogy mi az oka annak, hogy hozzámész. Úgy értem, tudok az egyezségről. De neked nem kell tartanod magad a szavadhoz. Miért teszed mégis?

– Mert a meggyőzési technikái a csúcson vannak – motyogtam.

Lassú bólintással kuncogott. – Mindig is jó volt abban, hogy elérje az akaratát.

– Az okaim... nem tudom, hogy teljesen megértethetem-e Önnel. Sokak számára a döntésem valószínűleg túlreagálásnak tűnik a körülményeimhez képest. De egyszerűen fogalmazva, belefáradtam abba, hogy arra várjak, hogy amit akarok, az eljöjjön hozzám. Nem történt meg. Talán egy nap mégis megtörténne, ha tovább kitartanék, de ugyanakkor az is lehet, hogy nem.

A múltamban Lake-en kívül csak egyetlen férfi volt, aki kiemelkedett a többi közül; csak egy volt, aki soha nem hagyott cserben; csak egy volt, aki nyomot hagyott bennem. Ez Dax volt. Ha ez nem lett volna, talán nem egyeztem volna bele, hogy megtartom a szavamat – nem lehettem volna benne biztos.

– Nemrég végeztem egy kis kutatást a megbeszélt házasságokról – mondtam Kensey-nek. – Rengeteg sikertörténetet láttam. Remélem, ez rám és Daxre is vonatkozhat majd.

– Én is ebben reménykedem, de jelenleg elég szkeptikus vagyok. Ne érts félre, nem azért jöttem, hogy azt kérjem, fújd le az esküvőt. Mindketten felnőttek vagytok. A döntéseitek a sajátotok. És megértem, hogy miért döntött így. De... azt hiszem, szeretném hallani, hogy érzel valamit iránta. Még ha ez csak egyszerű tisztelet is. Ami lehet, hogy irreális tőlem, de utálom a gondolatot, hogy egy üres házasságban ragadjon.

Hátradőltem a székemben. – Nem fogok hazudni Önnek, nem állíthatom, hogy szeretem őt. De bízom benne. Tisztelem őt. Soha nem bántanám meg szándékosan. És remélem, hogy valami jót és erőset építhetünk. Ahogy ő, én sem szeretném, ha ez egy rideg házasság lenne.

– Ettől egy kicsit jobban érzem magam! – sóhajtotta. – Aggódom, hogy hibát követtek el, de ahogy Daxnek is mondtam, teljes mértékben mögötte állok, ha valóban ezt akarja. Komolyan mondom! Azért mondom ezt neked, mert azt hiszem, a te helyedben én is aggódnék, hogy a családja ellenem van. Nem vagyunk. Mindannyian ugyanazon az oldalon állunk.

Hálás mosolyt villantottam rá. – Köszönöm! – Már aggódtam, hogy a szülei hidegen fognak rám nézni.

– Nem mintha mondhatnám őszintén, hogy Blake-nek nem esik nehezére megérteni ezt. De egyáltalán nincs problémája veled. Csak a helyzettel. Nem teljesen érti, hogy Dax miért ezt tartja a legjobb megoldásnak.

– Ha nem engem venne feleségül, akkor valaki más lenne az. Az a benyomásom, hogy felhagyott azzal, hogy megpróbáljon valódi kapcsolatot kialakítani.

– Igen, én is ezt éreztem. – Egy pillanatra olyan figyelmesen tanulmányozott engem, ahogy a fia is gyakran tette. – Biztos vagy benne, hogy tényleg ezt akarod? Ezt nem csak Dax anyukájaként kérdezem. Úgy kérdezem, mint valaki, aki – aki olyan boldog házasságban él – tudja, mit hagyhatsz ki azzal, ha elkötelezed magad valaki mellett, akit talán sosem fogsz szeretni.

Tényleg kedveltem ezt a nőt.

– Ez az, amit igazán akarok!

– Akkor remélem, hogy minden úgy alakul, ahogy szeretnénk. – Felállt. – Vigyázz magadra, Addison!

Felálltam a székemből. – Ön is!

Alighogy Kensey elment, berontott a legjobb barátnőm, kezét a mellkasához szorítva.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Sabrina. – Azért jött, hogy lebeszéljen téged arról, hogy hozzámenj Daxhez?

– Igazából nem. – Visszasüllyedtem a székembe. – Nagyjából azt akarta, hogy megnyugtassam, hogy nem vagyok teljesen közömbös Dax iránt. Sokkal kedvesebb volt velem, mint amilyen gyanítom, hogy apám és Ollie volt vele. Mindketten megkeresték tegnap Daxet, hogy nyomást gyakoroljanak rá, hogy lépjen vissza az egyezségtől. – Tegnap késő este engem is felhívtak, hogy újabb kísérletet tegyenek arra, hogy újraértékeljem, valóban azt teszem-e, ami a legjobb nekem.

Sabrina nehéz sóhajt adott ki. – Azt hiszem, erre számítanunk kellett.

– Számítottam rá. Tudom, milyenek. Dax világossá tette, hogy csak az idejüket vesztegetik, de kétlem, hogy ilyen könnyen feladnák. Ez nem vall rájuk.

– Ne lepődj meg, ha nászajándékba egy válóperes ügyvédre adnak ajánlatot.

Meglepett kuncogás pattant ki belőlem. – Nem vennék rá mérget. Megpróbálhatnám rávenni őket, hogy fogják be a szájukat, de nem lehet őket semmire sem kényszeríteni, amit nem akarnak.

– Tudod, ebben a tekintetben te sem vagy más.

– Tudom. Nekem nincs vele semmi bajom. Egy teljesen más téma: rávetted Tamarát, hogy beleegyezzen, hogy koszorúslány legyen?

– Nem. – Sabrina ajka elvékonyodott. – Én megpróbáltam. Tényleg megpróbáltam. Szeretne támogatni téged a nagy napodon, de nem túl hízelgő nézetei vannak a házasságról, és a házasság fogalmát bizarrnak és elavultnak tartja. De hé, ott lesz neked Alicia és Harri!

– És Raven, Dax húga. Korábban felhívtam őt. Ő is szeretne részt venni. – Olyan kedves volt ezzel kapcsolatban. – Elküldtem neki e-mailben egy képet a ruháról, amit Alicia és Harri választott – nagyra értékelte.

– Király! Őt is teljesen be kell vonnunk a csapatba! Ki lesz a tanú?

– Dax öccse, Caelan.

– És a többi vőfély? Kik ők?

– Drey és két fickó, akik közel állnak mindhárom testvérhez. Jagger – vagy Jag, ahogy többnyire emlegetik – Kensey legjobb barátjának a fia, és szintén tetoválóművész, aki Caelannak dolgozik. Maverick a CCC-nél dolgozik, azon a helyen, ahol egyedi motorkerékpárokat építenek.

Sabrina hümmögött. – Már sokat hallottam a CCC-ről. És azt hiszem, már képeket is láttam Maverickről – mindig Drey-vel fényképezkedik, igaz?

– Igen, ők ketten eléggé össze vannak nőve. Maverickkel hivatalosan még nem találkoztam, de Jaggel már találkoztam egyszer – ők unokatestvérek. És ugyanolyan kellemes rájuk nézni.

– Szóval alapvetően lesz egy dögös pasikból álló svédasztal az esküvődön.

– Lényegében igen. Felajánlottam Ollie-nak, hogy legyen az egyik vőfély. Mereven, de udvariasan visszautasította. – Ami nem volt meglepetés.

– Mert ez azt jelentené, hogy áldását kellene adnia a házasságra.

– Pontosan. De tulajdonképpen ez így is rendben van. Azt jelenti, hogy ugyanannyi koszorúslányom és vőfélyem van.

Sabrina elvigyorodott. – Ugye, Harrit Drey-vel fogod összepárosítani, amikor eljön az ideje, hogy mindannyian az oltár elé vonuljanak?

– Hát persze! Milyen nővér lennék, ha nem így tennék?

– Az a fajta, aki nem akarja látni, ahogy Alicia ijesztően vörösre változik a látványtól, hogy a kishúga olyan valakibe karol, aki „túl öreg” hozzá.

Éreztem, hogy felfelé görbül a szám. – És miért ne akarnám ezt látni?