33.-34. Fejezet

 

Harmincharmadik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Másnap este kisétáltam a hálószobánk erkélyére, ahol Dax egy nyugágyon pihent, kezében a táblagépével, ölében pedig az alvó macskával.

A jelenlétemet érzékelve Gypsy felébredt, és kissé felvonta a szemhéját, óvatosan nézve rám a szűk réseken keresztül. Röviden megmozdította a mellső mancsát, majd ismét lehunyta a szemét.

Felvont szemöldökkel néztem Daxre, és összefontam a karomat. – Tudod, egy fickóhoz képest, aki azt állítja, biztos benne, hogy a macska egy komplett pszichopata, neked aztán tényleg nem okoz nagy gondot, hogy hagyd, hogy hozzád bújjon. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt hogyan kellene értelmeznem.

Már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán összevonta a szemöldökét, amikor meglátta, hogy felvettem a kabátomat. – Mész valahova?

– Elmegyek sétálni, nem maradok sokáig.

A homlokán elmélyültek a ráncok. – Sétálni?

– Ilyenkor mindig sétálok egyet a környéken, hogy megnézzem, ki hogyan díszíti fel az udvarát. – Még nem töltöttem karácsonyt Oakengrove-ban, ezért különösen kíváncsi voltam. De Dax arckifejezése csak üres értetlenséget mutatott. Majdnem felhorkantam. Hát persze, hogy nem látna ebben semmi vonzót, a morgós.

– Biztosan láttál már néhányat, miközben be- és kihajtottál a faluba – mondta.

– Igen, néhányat. És csak futólag, mert az útra koncentráltam.

Rövid pillantást vetett az erkélyről a csodálatos látványra. – Odakint sötét van.

– Ez a legjobb időpont erre; máskülönben nem tudod megfelelően értékelni az összes fényt, és amúgy sem mindig kapcsolják be őket, amíg nem sötétedik be.

Megfeszült az állkapcsa. – Nem tetszik az ötlet, hogy éjszaka egyedül sétálgatsz.

Ó, áldja meg az ég! Teljesen hazudnék, ha azt mondanám, hogy a védelmező kiállásától nem rebbent meg a gyomrom.

– Oakengrove nagyon biztonságos. Ezt te is tudod. – Különösen most, hogy Dax birtokolta – kevés embernek lenne annyi bátorsága, hogy úgy viselkedjen, hogy felbosszantsa őt.

Lemondóan sóhajtott, és kikapcsolta a táblagépét. – Veled megyek – mondta, a megtestesült kiábrándultság hangján.

Pislogtam egyet. – Micsoda?

Óvatosan fogva Gypsyt, felállt. – Nem akarom, hogy ilyenkor egyedül menj ki!

– Még nincs olyan késő – mondtam, és a karom az oldalamra csúszott. – Nem lesz semmi bajom!

Az egyik szemöldöke felemelkedett. – Van valami problémád azzal, hogy veled menjek? – A hangja azt sugallta, hogy leszarja, ha van is.

– Persze, hogy nincs. – Jobban örülnék a társaságnak.

Letette Gypsyt a kanapéra. – Akkor menjünk!

Nemsokára már a faluban sétálgattunk, a karunk minden lépésnél összeért. Egyik lakóház után a másik mellett haladtunk el – villák, bungalók, sorházak, bérházak – miközben csodáltam a szép fényeket és a különböző kellékeket. Néhány lakástulajdonos egyszerű dekorációt alkalmazott, mások viszont mindent beleadtak.

Az előző házam mellett elhaladva nem kopogtam be, hogy gyorsan beköszönjek Aliciának – az autója hiánya a felhajtón elárulta, hogy nincs otthon. Ami a kültéri dekorációt illeti, ő a gyér és egyszerű megjelenést választotta.

Az egyik legközelebbi szomszédja azonban pont az ellenkezőjét tette. Mindent szemügyre véve elismerő füttyentést adtam ki. – Olyan, mint egy átkozott téli csodaország. De nyáron.

– Hmm – volt minden, amit Dax mondott szenvtelenül.

Elrejtettem egy mosolyt, és tovább sétáltam. Amikor elértünk egy bungalóhoz, amelynek a tetején egy hatalmas Mikulás volt rénszarvasokkal, minden kivilágítva és villogva, mint az őrült, elvigyorodtam. – Ó, Istenem, imádom őket!

Dax összeszűkült szemmel nézett rám. – Ne jusson eszedbe semmi!

– De a mi tetőnkön is fantasztikusan néznének ki.

– Nem érdekel!

Valójában engem sem, de jó móka volt ugratni őt.

– Ó, ugyan már, csatlakozz az ünnepi hangulathoz! A mi tetőnkről nagyon hiányzik a dekoráció. Tökéletesek lennének rajta!

– Szó sem lehet róla, Addison!

– Olyan vagy, mint egy Scrooge! – fújtattam.

– Te pedig túlságosan is túlpörögsz az évnek ebben a szakában.

Valószínűleg. – Nem értem, hogy ez miért probléma. – Óvatosan megütöttem a karját a vállammal. – Valamikor régen biztos te is izgatott voltál karácsonykor.

– Persze. De aztán felnőttem.

– Ez azt jelenti, hogy nem hiszel a Mikulásban? Az nem jó. Ha nem hiszel benne, akkor nem fog eljönni.

Dax száraz pillantásától majdnem felkacagtam.

Tovább kanyarogtunk a faluban, végül elértük a bárok, éttermek és kávézók sávját. Mind zsúfolásig megtelt, ami a szokásos volt, hiszen Oakengrove-ba nem csak a lakosok jöttek enni és társasági életet élni.

Dax telefonja csengeni kezdett, és mindketten megálltunk, miközben előhalászta a zsebéből. Lenézett a képernyőre, majd rám ugrott a tekintete. – Csak egy pillanat. Várj itt! – Elsétált, hogy fogadja a hívást.

Arra gondoltam, hogy a beszélgetőpartnere valószínűleg Rafael vagy valaki más, akivel Dax a nem éppen legális ügyeket intézte. Ahogy egyszer már figyelmeztetett, Dax nem osztott meg semmit, ami az életének ezzel az oldalával kapcsolatos, nem engedte, hogy az enyémbe is beszivárogjon.

Bosszantott volna, ha azt gondolnám, hogy ez bizalmi kérdés; hogy nem érezte biztosnak, hogy nem szivárogtatok ki semmit abból, amit megosztott velem. De egyáltalán nem ez volt a helyzet. Egyszerűen csak szerette ezt a fajta üzletet minden mástól elkülönítve tartani. Én pedig...

Nevetés hallatszott, amikor egy csomó fickó özönlött ki a bárból, amely előtt álltam. Ahogy megállt a tekintetem az egyikükön, megmerevedtem, és úgy éreztem, mintha egy ütés csapódott volna a gyomorszájamba. Megannyi emlék tört felszínre, amitől a mellkasom görcsbe rándult, a gyomrom pedig felfordult, mint az állott tej.

Megpillantva engem, a magas, sötét bőrű férfi ugyanúgy megdermedt. Néhány másodpercig csak bámultuk egymást, és nem szóltunk semmit. Azt hittem, egyszerűen szó nélkül elsétál, de aztán nosztalgikus mosoly húzódott a szájára, és tett egy lépést felém.

– Addie – mondta kuncogva, miközben egy hatalmas medveölelésbe fogott – innen a beceneve is, a „Medve”.

Kicsit kábán, de gyengén visszaöleltem, és igyekeztem mentálisan összeszedni magam.

Visszahúzódott, majd tanulmányozott engem, a szeme mélyén fájdalom csillogott. – Jézusom, de jó látni téged! Épp gondoltam rád a minap. Nem láttalak, mióta... – félbeszakította magát, a mosolya úgy illant el, mint egy elszállt szikra.

– A temetés óta – fejeztem be halkan.

– A temetés óta. – Megköszörülte a torkát, és egy kis lépést hátrált, miközben gyorsan végigpillantott rajtam. – Jól nézel ki.

– Köszönöm, te is. – Előre-hátra hintáztam a sarkamon, és felé intettem. – Hogy mennek a dolgok?

– Remekül. Nem is lehetne jobb.

– Itt laksz Oakengrove-ban?

– Nem, csak be akartunk ugrani az egyik itteni bárba – mondta, miközben a társai felé mutatott, akik a járdaszegélyen álltak és vártak rá.

– Ó, persze.

A tarkóját dörzsölgetve megköszörülte a torkát. – Figyelj, az a szarság, amit a temetésen mondtam? Túllőttem a célon, nem kellett volna...

– Minden rendben!

– Nem, nincs – mondta, és a szemei kijózanodtak. – Sajnálom, Addie! Kurvára sajnálom!

Halványan elmosolyodtam. – Bocsánatkérés elfogadva. Én is sajnálom, amit mondtam. Hogy... – Elhallgattam, amikor a tekintete valahova mögém vándorolt. Nem kérdeztem, hogy mi ragadta meg a figyelmét. Hallottam a közeledő lépéseket; felismertem a lépések ritmusát.

Egy széttárt kéz a hátamra telepedett, amikor Dax odalépett hozzám, a testbeszéde egyszerre volt védelmező és birtokló.

Észrevéve az üres arckifejezését, azt mondtam: – Ő itt...

– Medve – fejezte be az előttem álló fickó, és kinyújtotta a kezét. – Te pedig Dax Mercier vagy.

Nem lepődtem meg, hogy felismerte Daxet, és néztem, ahogy kezet ráznak.

– Addie régi barátja vagyok. – Medve szünetet tartott, az orrát ráncolva. – Nem az a fajta régi barát – csak most jöttem rá, hogyan hangozhatott ez. Ő volt a legjobb barátom barátnője, amikor még együtt lógtunk.

Dax észrevétlenül megfeszült – nem vettem volna észre, ha nem áll olyan közel, hogy éreztem, ahogy az izmai kissé megfeszülnek. – Akkor gondolom, a főiskolán ismertétek egymást – találgatott.

Medve bólintott. – Igen. – Rám nézett. – Hallottam rólatok, és... csak azt akartam mondani, hogy Lake örülne nektek. – Fanyar mosolyt villantott rám.

Szerettem volna azt hinni, hogy igaza van. Szeretném hinni, hogy Lake örülne, hogy megtaláltam mindazt, amit Daxben találtam. Bár az elején Lake biztosan keményen megbökte volna a homlokomat, és mindenféle ostobának nevezett volna, amiért hozzámegyek valakihez, hogy tiszteletben tartsak egy átkozott egyességet.

Az egyik pasas, aki a járdaszegélynél állt, Medve nevét kiáltotta, és jelzett neki, hogy menjen oda.

Gyorsan biccentett a barátjának, aztán visszasiklott a tekintete rám és Daxre. – Bocs, mennem kell! Örültem a találkozásnak, Dax! Vigyázz magadra, Addie, jó!?

Kényszerítettem az ajkaimat, hogy mosolyra görbüljenek.

– Úgy lesz. – Ahogy elkocogott, remegő lélegzetet vettem, majd felnéztem Daxre. – Induljunk vissza?

A tekintete szúrósan meredt rám. – Igen. Visszamehetünk.

Egy emberként fordultunk meg, és elkezdtük követni visszafele a nyomainkat.

– Jól vagy? – kérdezte.

A zsebembe dugtam a kezem. – Az, hogy megláttam őt, csak... váratlanul ért. De igen, jól vagyok. – Megköszörültem a torkomat, és mosolyt színleltem. – Őrület, hogy úgy néz ki, mintha egy napot sem öregedett volna. Van, akinek minden szerencséje megvan.

Dax hosszan és mélyen hümmögött. – Szóval, Lake barátja volt?

Bólintottam, és az alsó ajkamat a számba szívtam.

– Nagyon közel álltak egymáshoz. Szuper közel. Azt hallani, hogy a legjobb barátok ellentétesek, de ők nagyjából ugyanaz a személyiség voltak. Már-már ijesztő volt.

Újabb halk hümmögés, ezúttal elgondolkodva. – Az előbb kényelmetlenül érezted magad Medve közelében. Miért?

Grimaszolva megdörzsöltem a tarkómat. – Nekünk... volt egy kissé csúnya vitánk, amikor utoljára egymás közelében voltunk. – Inkább éreztem, mint láttam, hogy Dax válla megmerevedik.

– Ami mikor volt?

Nyeltem egyet. – Lake temetésén.

– Miért a vita?

Végigsimítottam a nyelvemmel az alsó ajkamon. – Nem viseltem feketét. Tudom, hogy kellett volna, de Lake a halála előtt megkért, hogy „hagyjam ki az unalmas, komor feketét”, és helyette abban a ruhában menjek el a temetésre, amit aznap este viseltem, amikor először találkoztunk. Így hát beleegyeztem. De Medve nem tudta, hogy Lake ezt kérte tőlem.

– Azt hitte, hogy tiszteletlen vagy – találgatott Dax.

Megbillentettem az állam. – Ki volt akadva. Elszabadult a pokol. Nem volt hajlandó elhinni a magyarázatomat, még akkor sem, amikor Lake fivére támogatott. Medve egyszerűen nem akart meghallgatni, és...

– És aztán?

– Azzal vádolt, hogy előző este elmentem szórakozni; azzal, hogy szégyentelenül egyenesen valami idegen házából érkeztem a temetésre. – Olyan érzés volt, mint egy arcul csapás. – Nem gondolom, hogy tényleg ezt hitte, szerintem csak arra volt szüksége, hogy valakivel kiabálhasson.

– Ez nem mentség – mondta Dax, dühvel a hangjában.

– Nem, nem az. De én sem voltam jobb. Igazságtalanul lehordtam, amiért nem látogatta meg Lake-et a vége felé – tudtam, hogy nem arról van szó, hogy Medve nem törődött vele, hanem arról, hogy egyszerűen túl nehéznek találta. De megbántott azzal, amit mondott, és én viszonozni akartam a bántást. Alapvetően mindketten dühösek voltunk Lake halála miatt, és végül olyan dolgokon veszekedtünk, amik valójában semmiségek voltak.

Úgy éreztem magam utána, mint egy rakás szar, és néhány nappal később megpróbáltam felhívni, hogy bocsánatot kérjek. De nem vette fel, és nem is válaszolt a hívásaimra. De... – Az előbb bocsánatot kért érte. Én is bocsánatot kértem azért, amit mondtam.

Csend lett köztünk, de Dax megtörte, amikor azt mondta: – Nem sokat beszélsz róla. Mármint Lake-ről.

– Te sem beszélsz sokat Gracie-ről. – Látva, hogy a szeme körül megfeszül a bőr, éreztem, hogy a mellkasom összeszorul. – Talán kivételt kéne tennünk ezen az egy éjszakán.

Elfordította a tekintetét, az állkapcsa összeszorult. Belülről összerezzentem. Nem kellett volna semmit sem mondanom. Csak meg kellett volna tartanom...

– Előbb te. Mesélj nekem Lake-ről!

Váratlan beleegyezése miatt pislogtam. Gyorsan magamhoz tértem, és a hajamba túrtam. – Ő volt mindenki bulijának élete és lelke. Felvillanyozó volt a személyisége. Mindig mosolygott, nevetett és viccelődött, de szart sem vett komolyan. Komolyan vette a tanulmányait és a kötelezettségeit. Még akkor is, amikor megtudta, hogy agydaganata van, még akkor is, amikor már csak alig néhány hónapot adtak neki az életből, ő csak folytatta az életét. Egészen addig, amíg már nem volt rá képes.

– A daganat nem volt operálható?

– Nem. – Fájdalom költözött a mellkasomba. Tudtam Lake-re gondolni anélkül, hogy fájdalmat okozott volna, de visszaemlékezve azokra a napokra, amikor láttam, ahogy a rák felemészti őt, ahogy darabonként elveszi őt ebből a világból... Lehetetlen volt nem elérzékenyülni.

– Mindenki másért jobban aggódott; aggódott, hogy mit tesz velünk, hogy látjuk őt fokozatosan elhalványulni – folytattam, enyhe rekedtséggel a hangomban. – Ezért mindent megtett, hogy mindannyiunkat eltaszítson magától – barátokat, családtagokat, mindenkit – de mi nem voltunk hajlandóak megmozdulni.

Megértettem a kívánságát, hogy úgy emlékezzenek rá, amilyen volt, mielőtt a rák lecsapott rá, de láttam a félelmét és a szívfájdalmát is. Semmiképpen sem hagytam volna egyedül egy ilyen helyzetben, még akkor sem, ha úgy éreztem volna, hogy hajlamos lennék elsétálni.

– Soha nem kellett még végignéznem, ahogy valaki így leépül, de el tudom képzelni, hogy ez egy élő rémálom lenne – elmélkedett Dax.

– Az volt. – Megdörzsöltem a karomat. – De amíg élt, nem igazán éreztem a hatását. Nem voltam hajlandó hagyni, hogy az egész rólam szóljon; félrelöktem, amit éreztem, és rá koncentráltam.

– Szóval, amikor meghalt, az egész keményen visszaütött rád.

Bólintottam. – A barátaim és a családom segítettek át rajta. – Nagy levegőt vettem az orromon keresztül. – Hogyan találkoztál Gracie-vel?

Egy izom megrándult az arcán. – Mindig is a perifériámon volt, mert elég sok közös barátunk volt. Az első igazi beszélgetésünket egy partin folytattuk. Kezdetben nem érdekelt semmi más, csak egy kaland. De ez megváltozott, minél jobban megismertem őt. Mégis elcsesztem vele.

Éreztem, ahogy összehúzódik a szemöldököm. – Hogyan?

– Lassan haladtam a dolgokkal, mert én ezt szoktam csinálni – válaszolta, önlebecsüléssel a hangjában. – Annyira biztos volt bennem, hogy nem látta szükségét, hogy várjon. Már néhány hónap után sürgette az összeköltözésünk. Én nemet mondtam.

– Személy szerint azt hiszem, a legtöbb ember habozna, hogy ilyen hamar összeköltözzön valakivel.

– De én húztam az időt. Két hétig. Csak két hete éltünk együtt, amikor meghalt, és mindezt azért, mert annyira elszánt voltam, hogy lassan haladjunk, és adjunk időt magunknak.

Nem tudva, hogy az együtt töltött idejük lejáróban van, gondoltam. – Nem mondanám, hogy ez azt jelenti, hogy elcseszted...

– De igen. Akárcsak te, ő is akart dolgokat az élettől. De mivel én hagytam a dolgokat „későbbre”, ő lemaradt róla. Nem tudtam, hogy az az út rövid lesz, különben másképp csináltam volna a dolgokat. – Sóhajtott egyet. – Még csak nem is aggódtam a műtétje miatt. Azt hittem, rendben lesz.

– Nem hiszem, hogy bárki is arra számítana, hogy egy vakbélműtét rémálommal végződik. Azt hallani, hogy minden műtétnek megvannak a kockázatai. Az orvosok mindig figyelmeztetnek rá, ezért ideges lehetsz, amikor valaki, akivel törődsz, kés alá fekszik, de valójában nem igazán gondolod, hogy végzetes komplikációk léphetnek fel.

A tekintete elvesztette a fókuszt. – Azt hiszem, soha életemben nem döbbentem meg jobban semmin, mint amikor felhívott az apja, és közölte, hogy Gracie nem vészelte át a műtétet – mondta élettelen hangon. – Az anyja teljesen összetörten jajgatott a háttérben.

Fájt a szívem érte. Összeszorítottam a kezem a zsebemben, és azt kívántam, bárcsak megvigasztalhatnám, de nem tudtam, hogyan; nem tudtam, hogy egyáltalán megengedné-e, vagy inkább elhúzódna, és akkor a beszélgetésünknek vége lenne. – Az élet néha olyan igazságtalan, nem igaz?

– Igen. – Szünetet tartott. – Tudod, nem látogatom a sírját. A temetése óta nem jártam ott. Nem szeretek úgy emlékezni rá, ahogy abban a koporsóban volt. – Bámult rám, láthatóan arra számítva, hogy hidegnek vagy tiszteletlenül viselkedőnek bélyegezném.

Én egy üres mosolyt villantottam rá. – Én sem járok Lake sírjához.

Dax szemöldöke rövid időre meglepetten húzódott össze. – Nem szoktál?

Megráztam a fejem. – Néhányan kétségtelenül elítélnek érte. És nézd, megértem, miért vannak olyanok, akik vigaszt találnak a sírok látogatásában; miért hiszik és érzik, hogy ez a „helyes” dolog – biztosan nem rossz dolog. De azt is érzem, hogy ez nem mindenkin segít. Nekem nem segítene. Egyoldalú látogatás lenne – Lake nincs ott. Ami őt azzá tette, aki, a lelke vagy a szelleme, vagy, ahogy akarod hívni, eltűnt.

Dax megértően bólintott.

– Tudod, Lake valójában azt mondta, hogy ne menjek – azt mondta, hogy bárhol lefolytathatok vele egy mentális beszélgetést; ezért nem szükséges ezt a sírja előtt tennem. Nem leszek ott, Addie, mondta nekem. Csak az űrruha marad, amire a lelkemnek szüksége volt ahhoz, hogy járhasson és lélegezhessen ezen a Földön, és az a kibaszott izé cserbenhagyott – ne adózz neki!

Dax kinyújtotta a kezét, és összefűzte az ujjait az enyémekkel, amitől megugrott a pulzusom.

– Számomra van értelme. – Gyorsan megszorította a kezemet, és fogta egész úton hazafelé.

 

Harmincnegyedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Amikor egy héttel később kisétáltunk a nagy épületből, Harri csalódottan rázta a fejét.

– Tényleg nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul fogunk teljesíteni!

– Én sem – mondta Alicia, kissé megrázottnak tűnve. – Úgy értem, intelligens nők vagyunk. Mindannyian jól teljesítünk nyomás alatt.

Kibaszott A. – Mindannyian átmentünk már ennél nagyobb csatákon is – mondtam, és a hüvelykujjammal a mögöttünk lévő épület felé mutattam. – Könnyedén meg kellett volna birkóznunk vele csapatként.

Harri arca megrándult. – Baszódjanak meg a szabaduló szobák! Vacakok!

– Inkább mi voltunk vacakok – motyogtam.

Alicia felhúzta az állát. – A nyomokat hibáztatom – nem voltak egyértelműek.

– Apa nagyon csalódott lesz miattunk – sóhajtott Harri, miközben elindultunk a parkoló felé. – Ollie meg szétröhögi majd a seggét.

– Csak ha megtudják. – Alicia megérintette a mellkasát. – Én személy szerint úgy gondolom, nem lenne baj, ha... ööö... megtartanánk magunknak.

Harri elgondolkodva húzta el a száját, majd lassan bólintott. – Semmi oka, hogy bárki megtudja. Az igazság semmilyen módon nem járulna hozzá pozitívan a körülöttünk élők életéhez.

– Pontosan! – Alicia lazán megvonta az egyik vállát. – Hagyhatnánk, hogy azt higgyék, szétrúgtuk a seggüket. Igaz, Addie?

– Ó, egyetértek. – Egyáltalán nem siettem bevallani, milyen borzalmasan teljesítettünk.

– Akkor ezt megbeszéltük! – jelentette ki Alicia, amikor a járművünkhöz közeledve lelassítottuk a tempónkat. – Biztos, hogy nem akarsz velünk vacsorázni? – kérdezte tőlem. – Harri és én olaszra gondoltunk.

Hálás mosollyal megköszöntem, de megráztam a fejem.

– Tegnap késő estig tartott az éjszakám, úgyhogy ki vagyok ütve.

Alicia szeme csillogott. – Késő éjszaka, mi?

– Nem az a fajta – esküszöm, hogy neked csak a szex jár az agyadban. – A táskámba nyúltam, és előhalásztam a kulcsaimat. – Daxen volt a sor, hogy ismét házigazdát játsszon a pasis estén. Csak a kora hajnali órákban indultak el.

– Lefényképezted őket, ahogy póló nélkül üldögélnek?

Éreztem, ahogy összevonom a szemöldökömet. – Nem vették le a pólójukat.

– A fejemben igen. Olyan könnyen el tudom képzelni őket, ahogy meztelen mellkassal, hullámzó izmokkal, a hasizmaikat mutatva heverésznek...

A szemem forgattam a kis perverzre. – Jó étvágyat nektek, majd a héten mindkettőtöket felhívlak! – Gyorsan megöleltek, miközben elköszöntünk egymástól, majd mindannyian bepattantunk a saját kocsinkba.

Miközben hazafelé vezettem, be tudtam ismerni magamnak, hogy bár ki voltam ütve, annyira azért mégsem. Nem azért éreztem szükségét annak, hogy egyenesen hazamenjek, mert fáradt voltam. Az igazság az volt, hogy hiányzott Dax.

Mivel úgy beszélték meg, hogy korán indulnak a testvéreivel egy paintball-meccsre, amit egy Redwater melletti helyen foglaltak le, ma reggel csak röviden beszéltem vele. Gyorsan megreggelizett és elment, mielőtt én befejeztem volna a saját kajámat. Hívtak, hogy csatlakozzak hozzájuk, de nekem is voltak terveim.

Dax és én a nap folyamán néhányszor írtunk egymásnak, de furcsa módon ettől csak még jobban látni akartam őt. Szerettem a húgaimmal kimozdulni. Imádtam a kirándulásokat, a csajos estéket és minden ilyesmit. De most csak arra vágytam, hogy hazamenjek, megvacsorázzak Daxszel, és aztán talán egy kis időt töltsek vele.

Amikor végre elhajtottam az „Üdvözöljük Oakengrove-ban” tábla mellett, magamban elmosolyodtam.

Nem volt meglepő, hogy aznap reggel megint kérte, hogy ő választhassa ki a ruhámat, tekintve, hogy gyakran csinált ilyet, amikor a nap nagy részét külön töltöttük. A kötekedő pöcs még mindig nem magyarázta meg, miért, de nem adtam fel, hogy megpróbáljam kipréselni belőle a választ.

Miután különböző elméleteket dolgoztam ki, mindegyikre rákérdeztem...

Valami irányítási dologról van szó?

Csak bizonyos ruháim tetszenek neked?

Titokban a BDSM bizonyos elemei érdekelnek?

Ez mind csak része annak, hogy szeretsz engem készenlétben tartani?

Mindig nemleges választ adott. És nem fáradt azzal, hogy elrejtse a szórakozását, amiért a sötétben tapogatóztam...

Egy hatalmas ütközés érte az autóm hátulját, és a kocsim megpördült.

A testem megrándult, a fejem oldalra lendülve keményen nekicsapódott az ablaknak. Miközben a biztonsági öv megfeszült, a lábam a fékre taposott, és erősen rángattam a kormányt. A kerekek csikorogtak, ahogy az autóm durván megcsúszott és megpördült. Egy nagy fehér felhő vágódott az orromnak, és hátralökött az ülésnek.

Az autó hirtelen megállt, és ez ismét megrázta a testemet. Fülsiketítő csend lett, súlyos és megdöbbentő.

Görcsbe rándult a bensőm, zihálva vettem a levegőt, és elveszetten és zavarodottan pislogtam. Képtelen voltam gondolkodni az elmémet elborító ködtől. Nem tudtam lerázni magamról a zsibbadást, ami folyamatosan eluralkodott rajtam.

A szívem egy mérföldet vert percenként, és az előttem lévő fehér felhőt lökdöstem, hogy összezsugorodjon. Légzsák, gondoltam.

Mozdulatlanul ültem ott, az adrenalin átjárta a testemet. Az idő mintha lelassult volna. Vagy megállt volna. Nem tudtam.

Éreztem, hogy valami meleg és csúszós anyag csorog le az arcomon, rövid időre elkomorultam, és felemeltem hozzá a remegő ujjaimat.

Felrántották a sofőrajtót. – Addison? Addison, jól vagy?

Pislogva, lassan elfordítottam a fejem, éppen akkor, amikor Jenson behajolt a sajátjátjával a kocsimba.

A szemében pánikszerű sürgetés érzésével nézett végig rajtam. – Jól vagy?

– Jól. – Mereven elindultam, hogy kiszálljak, de ő visszatartón a vállamra tette a kezét.

– Maradj! Próbálj meg nem mozdulni! – Megtapogatta a zsebét. – A francba, nincs meg Dax száma! Hol van a telefonod?

Nyeltem egyet. – Huh?

– A telefonod, édesem – mondta, a hangja szelíd és megnyugtató volt. – Hol van?

Gyengén a pohártartóban lévő mobilra mutattam.

– Fel kell hívnunk Daxet, oké? Meg tudod csinálni?

– Persze. – Remegő kézzel felemeltem a telefont, tárcsáztam Dax számát, és a fülemhez szorítottam a készüléket.

Néhányszor megcsörrent, mielőtt felvette: – Igen?

A hangját meghallva, kezdett a tudatosság bekúszni, elűzve a köd egy részét az elmémből. – Uh... azt hiszem, szükségem lenne rá, hogy értem gyere.

Szünet. – Micsoda? Miért?

– Valószínűleg nem kéne most sehova sem mennem a kocsimmal. Azt hiszem, sétálhatnék, de...

– Addison, mi történt?

Megérintettem az arcomat csiklandozó nedvességet. Az ujjaim véresek lettek. A valóság úgy csapott belém, mint egy gyomorszájba kapott ütés, és remegni kezdtem.

Valami nekiment a kocsimnak, amitől az őrült módon megpördült.

Nem, valaki belerohant.

A szívem megugrott a mellkasomban, én pedig beszívtam a levegőt, és összerezzentem, ahogy a fájdalom élesen végigsugárzott a mellkasomon.

– Addison, válaszolj nekem! – mordult fel.

Jenson kinyújtotta a kezét. – Add ide a telefont, édesem! Jó. – A füléhez tette, és hátralépett. – Dax, ember, ne ess pánikba; úgy tűnik, jól van. Thaddeus belerohant az autójával az övébe. – Félbeszakította magát, és összerezzenve rántotta el a fülétől a mobilt. – A villához legközelebbi medencénél... Nem, már elment. Elfutott, mint egy gyáva... Jól van, tényleg, csak egy kicsit ki van ütve... Igen. Megteszem. – Jenson visszaadta a telefonomat. – Már úton van.

A lélegzetem kicsit felgyorsult, megnyaltam az ajkaimat.

– Ki kell szállnom – mondtam, miközben ügyetlenül babráltam a biztonsági övvel. Nem akartam itt lenni. Nem akartam emlékezni arra, amikor utoljára egy autóban ragadtam.

Összehúzta a szemöldökét. – Nem hiszem, hogy jót tenne neked, ha megmozdulnál, amíg...

– Kiszállok!

Felemelte mindkét kezét. – Oké, akkor hadd segítsek! – Gyengéden és óvatosan kicsatolta az övemet.

Felkaptam a táskámat, úgy kapaszkodtam bele, mintha mentőkötél lenne, és hagytam, hogy segítsen kicsúszni a kocsiból. A térdeim megbicsaklottak, a rohadékok.

Jenson stabilizálta a helyzetemet. – Nyugalom! Ez az! – Odavezetett egy közeli padhoz. – Ülj csak ide, ez az! – Leült mellém. – Itt megvárjuk Daxet, jó?

Az volt az érzésem, hogy azt a parancsot kapta, hogy maradjon velem.

Éppen ekkor vettem észre egy furcsa szögben az út közepén parkoló autót, az eleje teljesen be volt törve, a törött motorháztetőből füst sziszegett. A vezetőajtó tárva-nyitva volt, de senki sem ült benne.

Azért felismertem azt a járművet. Thaddeus szüleié volt. És fogadni mernék, hogy az a kis szarházi megint részegen vezetett.

Dühösen összeszorítottam a fogaimat. Nem tudtam hazudni, az egész dolog teljesen megrázott. De inkább dühös voltam, mint bármi más. Dühös voltam, hogy Thaddeus egy ilyen önző fasz volt.

A gyülekező tömeget fürkésztem, de nyomát sem láttam. Aztán eszembe jutottak Jenson szavai...

Elment. Elfutott, mint egy gyáva.

Ami azt jelentette, hogy a kis szardarab valószínűleg nem sérült meg súlyosan. Szerencsére én sem. Bár most, hogy az adrenalin kezdett visszahúzódni, kezdett néhány fájdalom jelentkezni. A halántékom lüktetett és égett, a mellkasom pedig úgy fájt, mintha megütötték volna.

Nem gondoltam, hogy az egyetlen sebem túl súlyos lehet – úgy tűnt, már elállt a vérzés. Valószínűleg azonban holnap még meg kell küzdenem a zúzódásokkal. Fantasztikus!

Jenson a közelebb szivárgó tömegre meredt. – Adjatok neki egy kis helyet, emberek!

Néhány másodpercig néztem őt. – Általában nem kedvellek. – De a segítségemre sietett, riasztotta Daxet, kisegített a kocsiból, és velem maradt – még ha parancsra is.

A szája felfelé görbült. – Ezt észrevettem, édesem.

– Igazából nem is vagy olyan rossz.

Az arca enyhén elvörösödött. – Köszönöm!

Egy autómotor zúgását hallottam. Hallottam, ahogy az említett autó hirtelen megáll. A hangok elcsendesedtek, miközben a tömeg szétvált, és ott volt Dax – a szeme viharos, a válla megfeszült, a keze ökölbe szorítva.

Megkönnyebbülés áradt szét bennem, amitől a szemem égett, a torkom pedig összeszorult. Remegő mosollyal üdvözöltem. – Szia!

Leguggolt elém, az állkapcsa megkeményedett a halántékomon lévő seb láttán. – Kicsim – mormogta, a hangja sűrű volt.

Az egyik keze a tarkómat tapogatta, míg a másik szorosan a tarkóm köré ívelt... és úgy éreztem, hogy a baleset előtti idők óta először vehetek igazi levegőt.

A feszültség kiáradt belőlem. Az izmaim elernyedtek. Könnyedség töltötte el a mellkasomat.

Most már itt volt. Itt, magabiztosan és szilárdan, és, ó, bassza meg, imádtam a rohadékot.

Majdnem felnyögtem önsajnálatomban. Megéreztem volna, hogy ez lesz? Persze. De reméltem, hogy feleslegesen aggódtam, hogy ilyen mélyen fogok érezni iránta. Nem, nem „reméltem”, azt akartam, hogy feleslegesen aggódjak. Mélyen legbelül tudtam, hogy arra vagyok ítélve, hogy beleszeressek ebbe a személybe, aki talán soha nem fogja ugyanezt érezni irántam.

A halántékomon lévő sebet tanulmányozta, anélkül, hogy megérintette volna. – Hol sérültél még meg?

– Szerencsére sehol.

Láthatóan nem nyugodott meg, felmért, megtapogatott itt-ott.

– Nincs más sérülése, amennyire látom – mondta Jenson.

Dax gorombán még egy pillantásra sem méltatta. A tekintete rám szegeződött, mintha eltűnnék, ha elfordítja a tekintetét.

– Jól vagyok – biztosítottam.

Az orrlyukai kitágultak, és összeszorította az ajkát.

– A mentősök már úton vannak, ellenőrizhetik, hogy jól vagy-e – mondta Jenson.

Pánik száguldott át rajtam. Nem akartam a mentőautóval menni. Voltam már ott, csináltam már ilyet, és a legrosszabb hírt kaptam, amikor megtettem.

Megmarkoltam Dax pólóját. – Csak haza akarok menni! Hazamehetünk? – Még én is hallottam a remegést a hangomban.

Az arca egy kicsit megenyhült. – Ha már megnéztek téged, igen, mehetünk.

 

∞∞∞

 

Nem sokkal később, Dax megállt előttem egy pohár whiskyt tartva a kezében. – Idd meg ezt!

A kanapén helyezkedtem el, kinyújtottam a kezem, és elvettem. – Köszönöm!

Hogy őszinte legyek, jobban örültem volna egy ölelésnek. De nem ért hozzám az óta a pillanat óta, hogy leguggolt elém, miközben a padon ültem.

Közel maradt hozzám, amíg a mentősök megtisztították és pillangóöltésekkel összefogták a fejemen lévő vágást. Akkor is a közelemben maradt, amikor megjelentek a rendőrök – Lowe nélkül – és feltették a kérdéseiket. De azután távolságot tartott.

Nem azért, mert hideg volt, vagy érzéketlen. Csak olyan átkozottul dühös volt, hogy nehezen tudta visszafogni magát. Ez látszott a bosszúálló csillogásból a szemében, az állkapcsában lévő feszültségből, a vállának merevségéből és a hangjában lévő erőltetett nyugalomból.

Szinte láttam, amint azt tervezgeti, hogy pontosan mit fog tenni, ha egyszer Thaddeust a markába kaparintja. Szinte láttam, ahogy a képzeletében lejátszódnak a sötét fantáziák. Észrevettem a szadista ígéret apró villanásait a szeme mélyén.

Dax többször figyelmeztetett a természetének erőszakos oldalára. Értelemszerűen tudtam, hogy létezik. De csak most kaptam igazi bepillantást. Nem úgy nézett ki, mint aki meg akar ütni valakit, hanem mint aki halálra akarja verni. Nem mintha azt hittem volna, hogy megteszi, csak azt, hogy egy egyszerű verés nem lenne elég neki ebben az esetben.

Valójában kétlem, hogy akkor is beérte volna egy egyszerű veréssel, ha Thaddeus nem az én autómba hajtott volna bele ma este. A múltban Dax kétszer is figyelmeztette, hogy szedje össze magát, vagy számoljon a következményekkel. A szarházi figyelmen kívül hagyta ezeket a figyelmeztetéseket, kísértette a sorsot, és most megszívta.

Felhajtottam a whiskymet, aztán összerezzentem, amikor fájdalom nyilallt a mellkasomba. Megdörzsöltem. – Fáj!

– Ez a biztonsági övnek lesz köszönhető – mondta Dax, még mindig természetellenesen nyugodt hangon, miközben elvette tőlem a poharat.

– Ja. Holnap pokolian fog fájni. – A zúzódás egy ribanc volt. – Remélem, ugyanez elmondható Thaddeusról is. – A seggfej megérdemelné.

– Beszéltem az apjával telefonon – mondta Dax, miközben letette a poharat az asztalra. – Az az ember egy rakás szerencsétlenség. Haragszik magára, amiért egész életében olyan elnéző volt a fiával. Dühös Thaddeusra, amiért kárt okozott egy másik emberben. Dühös a feleségére, amiért nem hajlandó elfogadni, hogy a fiuknak alkoholproblémái vannak. De azért is tépelődik, mert tudja, hogy Thaddeusnak ezért meg kell fizetnie.

– Megkért téged, hogy ne bántsd Thaddeust?

– Igen. Mintha valaha is beleegyeznék. – Dax kemény tekintete egy ragadozó fókuszával vándorolt végig az arcomon. – Meg is ölhetett volna. – A hangja mély volt. Durva. Dühös.

A szavai alatt megbúvó megtorlás sötét ígéretétől, egy kicsit a hideg futkosott a tarkómon.

– Nem mintha a szarházit ez érdekelné! – Megrántotta a nyakát. – Sajnálni fogja, hogy belerohant a kocsijával a tiédbe, de csak azért, mert az vagy nekem, aki vagy. Nem akar majd szembenézni a következményekkel. – Dax szünetet tartva körözött a megfeszült vállával. – De fog!

Utáltam látni, hogy ennyire átitatja a harag, ezért megpaskoltam magam mellett a kanapét. – Gyere, ülj ide! – invitáltam, nyugtató hangot csempészve a hangomba.

Egyik szemöldöke türelmetlenül felemelkedett. – Azt hiszed, van esélyed arra, hogy megnyugtass? – kérdezte. Nem, gúnyolódott. – Az nem fog egyhamar megtörténni!

Nos, igen, ennyit megéreztem. Kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam a kezét, de az éles pillantásától megtorpantam.

– Ne tedd! – morogta.

Sóhajtva leejtettem a kezem. Tudtam, hogy mi marcangolja. Korábban már elvesztett valakit. Lehet, hogy én nem jelentettem neki annyit, mint ő, de törődött velem annyira, hogy nagy csapás lett volna, ha engem is elveszít.

Hátralépett. – Le kéne feküdnöd! Nemsokára csatlakozom hozzád.

Nem, nem fog. Az volt a szándéka, hogy távolságot tart, amíg le nem csillapodik a dühe. Megértettem, de nem akartam, hogy egyedül maradjon. Az ösztöneim azt súgták, hogy nem erre van igazán szüksége.

Persze... ha ezt elmondtam volna neki, az nem segített volna az ügyemen. Megsértődne és morcossá válna. Szóval valami mást kellene mondanom neki; valami olyat, ami ugyanolyan igaz volt. – Ha kinevetsz ezért, bántani foglak, de most nem akarok egyedül lenni. Nevezz ragaszkodónak és gyengének, ha akarsz, de szükségem van arra, hogy velem maradj!

A jég megrepedt a tekintetében, és nagy levegőt vett.

– Nem vagyok jó passzban.

Az ajkamba haraptam. – Én sem.

Újabb lélegzetet vett – ezúttal hosszabbat, mélyebbet, amitől kitágult a mellkasa.

Mereven megmozdult, és leült mellém. Aztán valami váratlant cselekedett: Gyengéden magához húzott, egyik kezét a hajamba temette, a tenyere pedig a nyakamhoz simult.

Elolvadtam benne, és a mellkasára tettem a kezem. Csend lett közöttünk. Nem volt kényelmes. Feszült volt, nehézkes és érzelmektől terhes. Ezért megtörtem, és azt mondtam: – Egyszer már volt egy balesetem. Egy országúti baleset. Egy tömegkarambol.

Az ajkai végigsimítottak a sebesülés nélküli halántékomon.

– Tudom, hallottam. Brooks folyamatosan tájékoztatott arról, hogy mi a helyzet veled.

Ó! Ezt nem tudtam. – Azt gondoltam volna, hogy egy újabb balesetben való részvétel felvillanásokat okoz majd, de nem így történt. Talán mert az első annyira más volt, és sokkal rosszabb. Rengeteg ember megsérült. Az egyik autó kigyulladt. Egy másik beszorult egy teherautó és egy terepjáró közé, így a benne ülők nem tudtak kiszállni. – Szünetet tartva, megnyaltam a számat. – Én ki tudtam szállni az autómból. Csak akkor láttam meg, amikor felálltam.

– Mit láttál?

Éreztem, hogy elszorul a torkom. – Hogy miért éreztem olyan nedvesnek a nadrágomat. – Megmarkoltam a pólóját, úgy éreztem, megfulladok a kíntól, ami megpróbált magával rántani. – Vér volt. Nagyon sok.

Dax megdermedt mellettem.

– Tudtam, mit jelent, de azt mondtam magamnak, hogy tévedek. – Nyeltem, őrült nyomás nőtt a mellkasomban. – Folyton ezt mondogattam magamnak. Folyton ragaszkodtam hozzá, hogy nem kell pánikba esnem. De nem ért sokként, amikor a kórházban az orvosok közölték a hírt, hogy a baba, akivel terhes voltam, nem élte túl.

Dax szorítása erősödött a nyakamon. – Basszus!

– Igen – mondtam a torkomban lévő gombócon keresztül, erősebben markolva a pólóját, elfojtva a felszökni próbáló zokogást.

– Brooks ezt nem mondta nekem.

– Nem tudta. Nem sok embernek mondtam el, hogy terhes vagyok.

– Ki volt az apa?

– Csak egy egyéjszakás kaland. Nem érdekelte, hogy szerepet játsszon a baba életében.

Dax motyogott valamit az orra alatt. – Akkor egy kibaszott mihaszna!

– Ahogy az a részeg sofőr is, aki a karambolt okozta. Egy rohadt karcolás nélkül elsétált. Thaddeus valószínűleg szintén, különben nem tudott volna gyorsan elmenekülni. – Az univerzum néha olyan szar volt.

Dax a hajamba túrt. – Meg fog fizetni, kicsim! Az embereim keresik őt. Nem bújhat el sokáig.

Így ültünk ott, akár órákig is, és nem mondtunk semmit. Gyötrelmesen lassú lépésekben szivárgott el a feszültség a testéből, míg csak egy kevés maradt. Hasonlóképpen, a levegőt megfeszítő düh is folyamatosan eloszlott – legalábbis a nagy része. Egy része még ott maradt, és úgy tapadt Daxre, mint valami bűz.

Egyszer a nyakamhoz simuló kéz felfelé csúszott, végigsimított az állkapcsomon, és végigsiklott az arcomon. Ujjai lustán és gyengéden végigsimítottak a gézpárna körüli bőrön.

– Jól vagyok – mondtam halkan.

A halántékomhoz nyomta az ajkát. – Kurvára nem vagyok hajlandó eltemetni téged!

Ahogy eltemette Gracie-t, gondoltam.

A szívem összeszorult, és egy kicsit még jobban hozzá bújtam. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy soha nem kell, de kis szerencsével, öreg, ősz és ráncos leszek, amikor eljön az idő. Te pedig kapni fogsz egy hívást, hogy a volt feleségednek vége lett.

– Volt feleségem?

– Ó, addigra már valami szuperdögös szőkére fogsz váltani. Olyan idős lesz, mint a lányunk. A neve... nem is tudom... Candy, vagy valami ilyesmi. És tudni fogod, hogy egy igazi aranyásó, de tehetetlen leszel azokkal a hetyke mellekkel szemben. Az én megereszkedett, ráncos melleim sosem vehetik fel a versenyt.

Sóhajtott egyet. – Néhány komolyan furcsa szarság jár rendszeresen a fejedben, Addison.

– Igen, mondták.

A keze visszatért a nyakamhoz, és enyhén megszorította.

– Semmiképp sem leszel az exem!

– Még akkor sem, amikor Candy a melleit rázza feléd?

– Még akkor sem.

– Még akkor sem, ha vénasszonyos leheletem és bokáig érő tokám lesz?

– A bokádig érő? – ismételte meg hitetlenkedve.

– Hé, a toka komoly dolog!

Újabb nehéz sóhaj. – Toka ide vagy oda, mi nem válunk el!

– Jó. Utálnám, ha a megereszkedett melleimmel kellene pofoznom téged. – Majdnem elmosolyodtam, amikor legyőzötten a hajamba dugta az arcát.

– Talán normálisan is beszélgethetnénk.

– Miért is akarnánk ezt tenni?