37.- Epilógus

 

Harminchetedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Hátranyúltam, egyik kezemet a fejtámlára helyeztem, és lovagolni kezdtem Dax pumpáló nyelvén. De aztán egy lassú kavarással visszahúzta, és visszatért a résem nyalogatásához. Elkeseredetten felnyögtem, az ereimben pattogó pezsgőként zsizsegett az éles szükséglet.

Arra ébredtem, hogy teste az enyém fölé ereszkedik, kőkemény farka a puncimhoz ér. Ebben nem volt semmi újdonság – szerette, ha ébredésemkor váratlanul belém tolakodott, és én szerettem, ha megtette. De bár Dax talán rajongott a reggeli gyors meneteket, kiderült, hogy ez nem terjedt ki karácsony reggelére.

Nem volt gyors, kemény dugás – nem úgy, mint tegnap este, amikor egy piros, karácsonyi témájú baby-dollba öltözve sétáltam ki a fürdőszobából.

Nem, ma reggel inkább az érzéki kínzás jellegzetes fajtáját akarta nyújtani.

Miközben végighaladt a testemen a puncimig, a szája sokat nyaldosott, csókolgatott, siklott és szopogatott. A kezei pedig sokat markolásztak, simogattak, dörzsöltek és szorítottak.

Alapvetően minden szexuális gombomat megnyomott, megbökött és megpöccintett.

A keze, amit ezután a csípőmre rakott, most lefogott, miközben ő lakmározott. A gyengédsége úgy hullámzott, mint az érintéseinek durvább éle. De... egy kicsit túl sok volt a gyengédség.

Nyelvének minden egyes suhintása pehelykönnyű incselkedés volt. Minden egyes nyelvcsípése alig csípett. Az ujjának minden egyes süllyedése a puncimba túl sekély volt ahhoz, hogy többet tegyen, minthogy frusztráljon.

És ő tudta ezt.

Így most a kétségbeesés élő, lélegző megnyilvánulása voltam, és minden részem túlérzékennyé vált – az agyam, a bőröm, az érzékeim, a bensőm.

Kész voltam. Kész. Nem bírtam tovább.

Ujjaimat a hajába fúrva, követelődzően megrángattam.

– Belém! – Egy szisszenéssel megrándultam, amikor a fogai büntető harapással a belső combomba mélyedtek.

A tekintete férfias birtoklással átszőve tapadt az enyémre, miközben a nyelve végigsiklott a bizsergő jelen. – Még nem!

Makacsul újra megrángattam a puha fürtöket. – Dugj meg!

Dax kemény pillantást szegezett rám. – Nem, nem hagyom abba, amíg el nem élvezel a számtól – mondta, a hangját nyers szexuális erő borította – egy olyan elragadtató hang, amely minden alkalommal lebilincselt.

– Légy jó és fogadd el, különben ez sokkal lassabban fog menni!

Enyhítettem a szorításomon a haján. – Legalább egy kicsit gyorsítsd fel a dolgokat!

– Addig nem, amíg el nem élvezel.

– Miért? – Nem voltam büszke arra, hogy ez mennyire nyafogósan hangzott.

A nyelve lecsapott a csiklómra. – Mert a várakozástól még nagyobbat fogsz robbanni. Szóval viselkedj úgy, ahogy mondtam!

Folytatta a kínzásomat puha nyalásokkal, csipkedésekkel és nyelvének sekélyes lüktetésével. Később majd értékelni fogom, ahogyan csak adott és adott, nem várva semmit cserébe; ahogyan annyira beleadta magát abba, hogy biztosítsa, hogy keményebben elélvezzek, mint valaha. De most – miközben a gyomromban lassan épülő, forrongó feszültség könyörtelenül csúszott és húzódott össze – csak meg akartam ütni.

Dicsőséges nyelvének csapásai és szúrásai között dicsérő szavak mormogása futott végig a túlhevült húsomon, tovább fokozva az érzéseket. Újra és újra kértem, hogy dugjon már meg. Újra és újra figyelmen kívül hagyott.

Ehelyett továbbra is tönkretette a puncimat, miközben az vagy a levegőtől, vagy a nyelve hegyétől feszült meg és szorult össze. Ugh.

Istenem, ezen a ponton az érzékeim bedrótozódtak. Sőt, a bőröm túlságosan forró volt, és az elmémet zavarosnak éreztem a kapott kémiai támadástól.

Kezdtem lebegni, sodródni, egy másik mentális helyre süllyedni. De aztán éreztem, hogy megtörténik; éreztem, hogy a feszültség még egy kicsit növekszik, éreztem, hogy az orgazmusom valahol a közelben lebeg.

Üldöztem, a szájához nyomódtam, és nyögést nyögés után adtam ki. Az orgazmus egyre közelebb és közelebb kúszott, de még mindig túl messze volt. Szorosabban markoltam a haját, és az ágyneműt karmolásztam, minden lélegzetvételem nyersnek és szaggatottnak hangzott.

– Ideje elengedni – suttogta Dax, minden egyes mormolt szavába magabiztosságot ágyazva. – Gyerünk, meg tudod csinálni!

Az orgazmusom még közelebb került, a belső falaim felforrósodtak. Minden izom megfeszült kívül és belül. Elernyedt. Megremegett. Összeszorult. Az első hullám kezdett a csúcspontja felé közeledni...

– Ez az, engedd el! Most! – Megszívta a csiklómat, és két ujját belém dugta.

Kurvára felrobbantam. Lebegtem. Szárnyaltam. Elvesztettem minden érzékem a körülöttem lévő világról.

A szemeim lecsukódtak, ahogy a puszta boldogságban úsztam, alig vettem észre, hogy Dax felkúszott a testemen, amíg a fogai meg nem csípték az állam.

– Nézz rám, Addison!

Kinyitottam a szemeim, és elakadt a lélegzetem a tekintetének olvadt intenzitásától. A tekintet, amely fogva tartotta az enyémet, miközben a térdem alá akasztotta a kezét, és feljebb húzta a lábam. A szabad lábamat köré fontam, amikor a farkának vastag fejét a redőim közé helyezte.

Ó, és aztán belém nyomta. Csak egy centinyit. A legapróbb centit.

Kezemet a széles vállára helyeztem, éreztem a változást a levegőben; a változást benne. Éreztem, ahogy a meleg, lusta vibrálása elhalványul és lehűl... csak azért, hogy a helyére elektromos töltésű szexuális agresszió lépjen, ami a szemében égett.

Nyeltem egyet. – Ha továbbra is így nézel rám, még elájulok, vagy ilyesmi.

Az ajkai felhúzódtak, de a tekintetének sötét csillogása megmaradt. – Ha elájulsz, akkor is megduglak. – Előre lökte a csípőjét, olyan kibaszottul mélyre fúrva a farkát.

Aztán rám rontott, szabadjára engedve szükségleteinek teljes mélységét, elhamvasztva minden utolsó csepp nyugalmamat is.

Halk, nyögdécselő zihálásokat adtam ki, kezemmel végigsiklottam a hátán, és a fenekébe markoltam, körmeimet nőies követeléssel vájtam bele. A nyakamba morgott, és még keményebben, brutálisan birtokba vett.

A levegő nyöszörgéstől, nyögéstől, morgástól, vicsorgástól és a nedves hús egymáshoz csapódásától zengett. Már a második orgazmusomnak is folyamatosan gyűlt az ereje, és egyre többre, gyorsabbra, keményebbre vágytam.

A vádlimmal mélyebbre vontam őt, kapaszkodtam belé, karmoltam, próbáltam még közelebb húzni, pedig olyan közel voltunk egymáshoz, amennyire két ember csak lehet.

A fülembe morgott. – Imádok sétálni veled magam mellett, tudva, hogy ez a punci csak az enyém. Az enyém vagy, Addie!

A birtokló szavak a csontjaimba ivódtak, és a véremben duruzsoltak. – Te pedig az enyém vagy!

Felziháltam, amikor olyan hevesen kezdett belém hatolni, hogy a fejtámla a falnak csapódott. És a bennem összegyűlő erő? Begörbítette a lábujjaimat, felszökött a lábaimba, a bensőmbe lőtt, és úgy tört ki, mint egy kibaszott vulkán.

Felsikoltottam. Összerándultam. Ívbe feszültem. Belekapaszkodtam.

– Bassza meg! – morogta. Három könyörtelen lökéssel később felrobbant.

Elengedte a lábamat, és arcát a torkomhoz temetve összeomlott fölöttem. Gyengén köréje fontam a végtagjaimat, leszarva, hogy összenyomott. Végtelen pillanatokig feküdtünk ott, remegve és zihálva.

Amikor a tüdőm végre már nem égett, azt mondtam: – Micsoda kibaszottul vidám karácsony ez eddig! – Éreztem, ahogy az ajkai felfelé görbülnek a nyakamon. – Egy másik megjegyzés: amikor biztosítjuk a farkadat, a szádat is biztosítanunk kell.

– Hmm, ha te mondod. – Felemelte a fejét, és a tekintete – olyan sóvárgó és birtokló – végigsiklott az arcomon, minden részletet magába szívva. Ujjbegyei gyengéden végigsimítottak az állkapcsom ívén, miközben azt mondta: – Soha ne felejtsd el!

Ekkor eszembe jutott az a rövid beszélgetés, amit tegnap este folytattunk, amikor az ágyban feküdtünk az oldalunkon, egymással szemben...

– Tudod, hogy nem az a fajta ember vagyok, aki ösztönösen megosztja az érzéseit, úgyhogy tudni fogod, hogy nem fogok rendszeresen olyan édes szarságokat mondani, amiket a párkapcsolatban élők szeretnek hallani – mondta.

– Édes szarságokat? – visszhangoztam, szórakozva.

– Szóval elmondom neked itt és most – nincs semmi, ami fontosabb lenne számomra, mint te! Te vagy a mindenem! Minden, amire szükségem van egy kis csomagban. Szeretlek, Addison Mercier! Ez soha nem fog megváltozni. Egyetlen másodpercre sem. Soha ne felejtsd el!

És igen, teljesen elszorult a torkom, és csak annyit sikerült kiböknöm: – Én még jobban szeretlek. – Később megpróbáltam egy szenvedélyesebb szerelmes vallomást tenni neki, de egy morgós csókkal megállított, majd látványosan keményen megdugott, úgyhogy elhatároztam, hogy ezt gyakran fogom csinálni.

Most felnézve rá, ujjaimat a hajába fúrtam.

– Annyira örülök, hogy javasoltam ezt a tartalék házassági paktumot!

Összeérintette az orrát az orrommal. – Úgyis eljöttem volna érted.

– És akkor is igent mondtam volna, paktum ide vagy oda.

– Tudom.

Felnevettem. – Micsoda arrogancia! – Megbillentettem a fejem, a gyomromban lángra lobbant az izgalom. – Készen állsz, hogy kibontsd az ajándékaidat?

– Persze.

Amikor letelepedtünk a nappali kanapéjára, én adtam át először az ajándékaimat – mandzsettagombokat, egy dizájner karórát, a jellegzetes kölnijét, egy üveggel a kedvenc whiskyjéből és egy új, vintage italos szekrényt, mivel a másik szarrá volt karcolva Gypsy jóvoltából. Az ajándékgyűjtemény nem csak néhány gyönyörű mosolyt, hanem egy mély, hosszan tartó csókot is hozott, amitől a lábujjaim is begörbültek.

Ezután ő is átadta az én ajándékaimat, amelyek között nem csak az arany iránytű volt, hanem egy gyémánt nyaklánc a hozzá illő fülbevalóval, egy hatalmas doboz a kedvenc luxuscsokoládémból, egy új táblagép – nemrég elejtettem a másikat, aminek most repedt volt a képernyője – és egy válogatás egy csomó még meg nem jelent regény dedikált, különleges kiadásaiból. Az egyiket Nina Bowen írta, és talán egy kicsit fel is visítottam, amikor kicsomagoltam.

– Ez utóbbi biztosan a kedvenc ajándékod, ugye? – Ez nem kérdés volt tőle, hanem egy tudálékos megjegyzés.

Megvontam a vállamat, és magamhoz öleltem a kemény borítású könyvet.

– Mit is mondhatnék? Imádom őt. – Amikor egy kis titokzatos mosoly húzódott a szájára, összeszűkítettem a szemem. – Valahányszor megemlítem őt, mindig furcsa képet vágsz. Mi a baj?

Hümmögve a fülemhez nyomta a száját. – Akarsz tudni egy titkot?

– Persze.

– De meg kell tartanod!

– Rendben. – Letettem a könyvet az asztalra, és teljes figyelmemet neki szenteltem. – Mondd el!

– A Nina Bowen egy álnév. A szerző valódi neve valójában Kensey Mercier.

Megdöbbenve, mint a szar, bámultam. – Az anyukád Nina Bowen? Az nem lehet!

Elmosolyodott. – Dehogynem.

– Te most szórakozol velem – ziháltam.

– Ez igaz – erősködött kuncogva.

– Komolyan?

– Komolyan.

Felidézve az arckifejezését, amikor a tetoválásáról áradoztam, és megjegyeztem, hogy szeretem Nina Bowent, éreztem, hogy forróvá válik az arcom. Ó, Istenem! – Ugye nem mondtad el neki, hogy teljesen a könyvei megszállottja vagyok?

Elvigyorodott. – Persze, hogy elmondtam.

Elszörnyedve felnyögtem, és a kezemet az égő arcomra nyomtam.

Újabb morajló kuncogás vibrált Dax mellkasában. – Nagyon megtisztelve érzi magát, hogy ő az egyik kedvenc szerződ.

Küzdve ennek a feldolgozásával, a fejemet ingattam, és az ölembe ejtettem a kezem. – Még jó, hogy nem tudtam, hogy ő Nina, amikor először találkoztunk. Úgy botladoztam volna végig az egész beszélgetésünkön, mint egy komplett pöcs. – Kissé pánikba esve kérdeztem: – Hogyan fogok szembenézni vele a vacsoránál? Mit mondjak neki?

– Nos, ez csak egy ötlet, de beszélhetnél vele ugyanúgy, mint általában – viccelődött.

– Igen, az nem fog megtörténni. Majd végig rajongani fogok! – Megböktem a mellkasát. – Nem hiszem el, hogy ezt eltitkoltad előlem! Kárpótolnod kellene!

– Kellene? Hogyan?

– Azzal, hogy elárulod, miért szereted kiválasztani, mit viselek. – De valószínűleg visszatartaná ezt a választ, csak a móka kedvéért...

– Gondolom, ez egy módja, hogy megjelöljelek téged – magyarázta egy halvány vállrándítással, megdöbbentve azzal, hogy ilyen készségesen válaszolt. Végighúzta az ujjbegyeit a torkomon, majd hozzátette: – Ha már egész nap nem láthatlak, legalább valami olyasmiben sétálsz majd ki a házból, amit én választottam – nekem ez olyan érzés, mintha egy bélyeget tennék rád.

– Szóval ez egy tulajdonosi dolog – töprengtem.

– Igen. – Megcsípte az alsó ajkamat. – És tetszik, hogy a kedvemben akarsz járni. Ez úgy hat rám, ahogy kevés dolog teszi.

Huh. Mivel úgy tűnt, hogy beszédes hangulatban van, lecsaptam rá, és azt mondtam: – Még egy kérdésem lenne: Ha nem egyeztem volna bele, hogy hozzád megyek, kit kértél volna meg? – Csomó képződött a zsigereimben, miközben vártam a válaszát.

Dax tekintete követte a keze útját, ahogy a hajamat simogatta. – Nem gondoltam senki másra.

Az egyetlen csomó elillant. – De valakinél meg kellett volna állapodnod, szóval biztosan volt... mi a vicces?

Nevetéssel a tekintetében, egyszer megkocogtatta az állam. – Néha elgondolkodom, vajon tényleg olyan jól ismersz-e, mint ahogyan azt hiszed.

Éreztem, ahogy összehúzódik az orrom. – Ez meg mit akar jelenteni?

– Azt jelenti, hogy pontosan tudnod kellene, hogy én nem „állapodtam” volna meg. Ha nemet mondtál volna, akkor is kitartottam volna melletted, és mindent megtettem volna, hogy meggondold magad. Jó vagyok abban, hogy meggyőzzem az embereket a saját gondolkodásmódomról. A végén beleegyeztél volna.

A pimasz válaszától felemelkedett a szemöldököm, miközben a gyomromban lévő többi csomó is kibomlott. – Ezt nem is tagadhatom.

– Hazudnál, ha ezt tennéd. – Egy gyors csókot nyomott a számra. – Kávé?

Bólintottam. – Kávé.

Amikor felemelkedett a kanapéról, és elhagyta a szobát, éreztem, hogy a tekintetem visszarepül az új Nina Bowen-regényemre, és a lelki egyensúlyom érdekében úgy döntöttem, hogy úgy teszek, mintha nem Dax anyja lenne. A borító olyan gyönyörű volt az aranyfóliával és a mélykék...

– A kurva életbe!

A homlokomat ráncolva felálltam. – Mi az? – Kimentem a folyosóra, majd beléptem a konyhába. – Nem törted el a... Ó! – mormogtam, amikor megálltam mellette. A döglött állatot bámulva nagyot nyeltem. – Gondolj rá úgy, mint egy karácsonyi ajándékra.

Dax rám pislogott. – Karácsonyi ajándék?

– Gypsy éppen ünnepi hangulatába került.

– Mióta számít ajándéknak egy döglött mókus?

– A vadon törvényei mások, mint a mieink. Ezt te is tudod.

Az ajkai összepréselődtek. – Amit tudok, az az, hogy az elejtett példányai egyre nagyobbak. Fokozza a gyilkosságokat.

Igen, valahogy úgy. – Hát, ennek legalább van feje.

– Az egyik lába hiányzik. Szerintem valószínűleg megette.

Felsóhajtottam. – Kitartóan a legrosszabbat gondolod róla.

– Kitartok amellett, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a macskával.

Felemeltem az állam. – Ismét megjegyzem, hogy ez soha nem akadályoz meg abban, hogy hagyd, hogy hozzád bújjon, vagy az öledbe üljön.

Elutasítóan megrázta a fejét. – Fejezd be a kávéfőző előkészítését helyettem! Én pedig megszabadulok a mókustól. Reméljük, hogy nem anya, különben apró, védtelen és éhes kicsikék fognak sírni utána.

Felnyögtem. – Ne mondj ilyesmit, a szívem... Istenem, egy pöcs vagy! – morogtam, amikor láttam, hogy az ajkai felfelé görbülnek.

– Ez nem olyasmi, amit ne tudtál volna mindig is. Most pedig essünk túl rajta! Nincs sok időnk indulás előtt, és előtte még meg akarlak dugni a zuhany alatt.

 

∞∞∞

 

Később a szüleink asztalánál, a mellettem ülő Alicia megbökött, és azt mondta: – Apa csak mosolygott.

– Min? – kérdeztem.

– Nem tudom, de ez feljegyzésre méltó. Az, hogy a férjedre mosolygott, az, hűha!

Várj, rámosolygott Daxre? Ránéztem a párosra, és úgy találtam, hogy elég barátságosan beszélgetnek – ahogy az elmúlt fél órában is tették. Mintha régi barátok lennének. Mintha soha nem lett volna egy olyan pont, amikor Dane azzal fenyegetőzött, hogy lelövi.

Az asztalnál mindenki más is ugyanolyan nyugodt volt, és mindkét család jól elvegyült. Ollie és Caelan mély beszélgetésbe merültek valamiről. Harri és Drey egymással szemben ülve beszélgettek. Dax szülei, az anyukám, Marleigh és Raven nevetgéltek, miközben hangosan olvastak egymásnak mocskos karácsonyi szóvicceket.

Ekkorra már mindannyian befejeztük a vacsorát, és Istenem, én már túlságosan fel voltam puffadva. Őszintén azt hittem, szétpukkadok, ha valaki csak megérinti a hasamat. Úgy tűnt, hogy Kensey jóvoltából mindannyiunkra vár egy halálos desszert. Nagyon reméltem, hogy a Davenportok és Mercierek a jövőben több vacsorára is összeállnak, mert az ételek nagyon finomak voltak, és az, hogy mindenki ilyen jól kijött egymással, megmelengette a szívemet.

Dax a combomra tette a kezét, és ezzel kizökkentett a gondolataimból. – Miért fújod fel az arcodat?

– Mert tele vagyok – válaszoltam. – Hé, észrevettem, hogy az előbb úgy beszélgettetek apámmal, mint a haverok. És azt mondtad, hogy nem lehet, hogy kedves legyen veled. Micsoda szkeptikus vagy!

– Nem mondtam, hogy nem lesz kedves. Azt mondtam, hogy soha nem fog kedvelni. És nem is fog.

Legyintettem a kezemmel. – Mindegy! Nem bámul, meg ilyenek. Ezt győzelemnek veszem.

Dax hozzám hajolva suttogta: – Kíváncsiságból kérdezem, valamikor felveszed majd a szemkontaktust anyámmal?

– Nem – mondtam ugyanilyen halkan. – Nem bízom magamban, hogy nem pirulok el, és nem kezdek hátborzongatóan zaklató módon áradozni a könyveiről. Ne nevess már! Ez nem vicces!

Nem vette a fáradságot, hogy csökkentse a vigyorát. – Hol van a legközelebbi mosdó?

Megadtam neki az útbaigazítást, majd szégyentelenül bámultam a fenekét, miközben kisétált a szobából. Nem tudtam megállni, hogy ne eresszek ki egy kis álmodozó sóhajt. Hát, ez egy egyenesen epikus fenék volt.

Alicia halkan felnevetett, miközben engem figyelt.

– Cukkolnálak ezért a kislányos sóhajért, de valószínűleg én is ugyanilyen önelégült lennék, ha egy ilyen dögös pasit zsákmányoltam volna. Egyébként tetszik a nyakláncod.

Óvatosan megérintettem az ujjaimmal, éreztem, hogy a szám elszorul. – Dax ajándéka.

– Hmm, biztos jó ízlése van, ha ékszerekről van szó. Mit vett még neked?

– Néhány dolgot, köztük egy arany iránytűt, mint abban a romantikus komédiában, amit imádok.

Alicia ajkai szétnyíltak, amikor rádöbbent a dolog jelentésére.

– Ó! A ragyogó arckifejezésedből ítélve nem hiszem, hogy meg kell kérdeznem, hogy viszonzod-e az érzéseit.

Felragyogtam. – Nem, nem kell!

Az arckifejezése ellágyult, ahogy engem tanulmányozott.

– Boldog vagy.

– Az vagyok. – Megütöttem a vállát az enyémmel. – Szeretném, ha te is ilyen boldog lennél!

– Nem tudom, hogy bárki is tudna-e olyan boldog lenni, mint te most. – A szemei összeszűkültek. – Terhes vagy?

– Nem. Legalábbis még nem. De pár hónap múlva elkezdünk próbálkozni a babával. Ez volt az eredeti terv.

Felemelte a pezsgős poharat. – Nem tudom, hogy akar-e majd ilyen hamar osztozni rajtad. Ne lepődj meg, ha azt javasolja, hogy csak egy kicsit módosítsatok a terven! És már jön is.

Néztem, ahogy Dax lassan és szexisen visszasétál a szobába.

Visszatérve mellém, halvány, ferde mosollyal nézett rám. – Jól vagy?

– Jobban nem is lehetnék – válaszoltam. – És te?

Közelebb hajolt hozzám. – Szeretsz?

Elmosolyodtam. – Igen.

– Akkor jól vagyok.

 

Epilógus

 

Daxton

Egy hónappal később

 

Fordította: Szilvi

 

Nézve a kanapéjukon ülő, unokaöccsét dajkáló Addisont, Dax az ajtófélfának támaszkodott a csípőjével. Marleigh, Alicia és Harri fél órája jelentek meg a tíznapos kisbabával, Hudsonnal, akit Addison családjának minden tagja imádott és hercegként kezelt.

Látva, ahogy a nő ölelgeti a csecsemőt, és az arcát közben elönti a tiszta öröm, Dax melegséget érzett a mellkasában. Mielőtt elvette feleségül a nőt, gyerekeket akart. De most másfajta „vágya” volt. Mert most már nem csak arról szólt, hogy gyerekei legyenek, hanem arról, hogy Addisonnal közösek legyenek. A terhesség útjáról, arról, hogy lássa, ahogy a hasa duzzad a babától, arról, hogy lássa, ahogy úgy tartja őket, ahogy most Hudsont tartotta.

– Nem kell megkérdeznem, mi jár most a fejedben – mondta mellette Jag, kirángatva őt a töprengéséből.

Dax egy gyors pillantást vetett rá.

– Nem kell megkérdeznem, mi jár a tiédben. – Rajtakapta Jaget, amint diszkréten figyeli Aliciát, amikor a lány figyelme máshol járt – és fordítva.

Jag állkapcsa megfeszült. – Hagyd csak!

Dax megvonta a vállát. – Ha meg akarod fosztani magad attól, amit akarsz, az a te dolgod. – De Daxnek nem ez volt a stílusa – ezért is indult el meggyőzni Addisont, hogy menjen hozzá, és nem volt hajlandó belegondolni, hogy kudarcot vall.

A lány nem az a típus volt, aki általában felkeltette a figyelmét, de már akkor megragadta, amikor több mint egy évtizede először meglátta. Az a közömbös, elérhetetlen kisugárzása volt az, amit árasztott. Nem úgy lépett be egy szobába, hogy azon tűnődött volna, vajon nézik-e őt; nem tett egyetlen olyan mozdulatot sem, amelynek az lett volna a célja, hogy megragadja egy férfi figyelmét – nem volt benne semmi mesterkéltség, semmi álarc, semmi hiúság, semmi játék.

És ő elhatározta, hogy megszerzi őt.

Így hát megkapta, nem is sejtve, hogy ennyire birtoklóvá válik; nem is sejtve, hogy a birtoklási vágy nem fog elmúlni, amikor a kalandjuk véget ér, és a nő elsétál.

És fogalma sem volt róla, hogy egy nap majd be fogják tartani a házassági egyezségüket.

Bár komolyan gondolta, amikor évekkel ezelőtt beleegyezett a megállapodásba, nem gondolta volna, hogy valaha is fontolóra veszi, hogy eleget tegyen neki; nem gondolta volna, hogy ez valaha is bekövetkezik. Úgy gondolta, mindketten elérik a személyes életcéljaikat, jóval azelőtt, hogy a nő elérte volna a harmincadik életévét. Mégis, csak akkor kezdett el igazán komolyan gondolkodni a paktumon, amikor elvesztette a reményt egy mély, igazi, hosszú távú kapcsolat működésére.

– Szereted őt – mondta Jag.

– Igen – ismerte el Dax készségesen.

– Nem lepődtem meg. Ti ketten összeilletek. – Jag tekintete Addisonra siklott. – Kedvelem őt. Nem sok embert kedvelek. De őt igen.

– Nincs olyan, amit ne lehetne benne szeretni.

Felránduló szájszéllel, Jag gúnyos pillantást vetett rá.

– Ember, mélyen beléd ásta magát, nem igaz?

– Mint egy kullancs. – Dax általában nem került közel az emberekhez – ez nem szándékos volt, inkább ösztönös. Ezért nem számított rá, hogy egyszer majd törődni fog vele. Azt gondolta, hogy idővel talán majd valamiféle meleg tiszteletet fog érezni iránta, de ennyi volt minden.

Amikor azonban Addison hazudott érte Lowe-nak – semmi habozás, semmi nyugtalanság, semmi bűntudat – tudta, hogy bajban van. Mert azzal, hogy ezt tette, és azzal, amit utána mondott neki, rávette, hogy olyasmit érezzen, amit a családján kívül csak kevesektől kapott: Elfogadás.

Olyan egyszerű dolog volt, de nem sokszor találkozott vele az életében. Oly sokan helytelenítették, elítélték, bizalmatlanok voltak vele szemben, félreértették, megpróbálták megváltoztatni, a legrosszabbat várták tőle. Azon a napon, amikor a nő hamis alibit adott neki, keményen eltalálta a felismerés, hogy ezek közül egyik sem vonatkozik Addisonra.

Bármi történt is, a nő kitartott mellette. Akkor is hűséges volt hozzá, amikor még nem érdemelte ki. Soha nem vetette el az ő verzióját egy történetről, és soha nem bízott valaki más verziójában az övével szemben. Annyira bízott benne – nemcsak a hajlandóságában és képességében, hogy megvédi őt, hanem a hűségének mértékében és a feddhetetlenségének szilárdságában is.

Sőt, soha nem kérte, hogy más legyen, mint aki, és ami volt.

– Örülök neked – folytatta Jag. – Nem voltam benne biztos, hogy megengeded ezt magadnak. Azt hittem, hogy a Gracie iránti hűségedből ellenállsz Addison vonzásának. Örülök, hogy nem így történt. Ő örülne neked, és szerintem kedvelné Addisont. Olyan, mint ő.

– Így igaz. – Csupa melegség és lágyság a legtöbbször, Gracie azt akarná, hogy megkapja azt, ami Addisonnal volt. Ez olyasmi, ami senki mással nem volt meg neki, még magával Gracie-vel sem, ha őszinte akart lenni.

Az, hogy beleszeretett Addisonba, ráébresztette arra, hogy bár Gracie szerette őt, mégsem fogadta el annyira. Bár nem ítélte el, és nem is próbálta megváltoztatni, gyakran nyaggatta, hogy tegye törvényessé minden vállalkozását, azt mondva neki, hogy „lehetne több”.

Jót akart – ezt ő is tudta. Megértette, hogy Gracie ezt bóknak szánta. De miután az emberek kibaszott sok éven át többet és mást vártak tőle, nem esett jól.

Ennek ellenére szerette Gracie-t. Boldog lett volna vele, ha az élet nem szakítja szét őket. De igazából nem hitte, hogy ugyanolyan elégedettséget talált volna vele, mint Addisonnal.

–  Keresett Mimi? – kérdezte Jag.

Dax lassan megrázta a fejét. – És nem is számítok rá. A múlt hónapban, azon a partin végre sikerült elérnem őt. Utálta, amit hallott. Lehetséges, hogy most már engem is gyűlöl.

– Ez egy szar helyzet. De ha a gyűlölet az egyetlen módja annak, hogy elengedjen és továbblépjen, talán így a legjobb. – Jag szünetet tartott. – Észrevettem egy „Eladó” táblát Felicity és Grayden udvarán.

– Hallottam róla. – Caelan említette.

Jag ajkai ismét felfelé görbültek. – Lefogadom, hogy egyáltalán nem törik össze a szíved, amikor megtudod, hogy elköltöznek.

Egy cseppet sem. – Minél hamarabb elmennek, annál jobb. Nem kell aggódnom, hogy visszaesnek, és megint gondot okoznak a feleségemnek.

Jag bólintott. – Blaise úgy tűnik, hogy általában visszafogja magát, szóval bármit is... mondtál... hatással volt rá. Ha már az emberekről beszélünk, akikre hatással voltál, Drey mondta, hogy Thaddeus elvonón van. Gondolom, ez a te, mondjuk úgy, befolyásod.

Dax felmordult. – Erősen szorgalmaztam, hogy keressen segítséget.

– Szüksége van rá, különben valaki másnak is baja eshet – talán még rosszabb.

Dax azt gondolta, hogy Lowe talán ráveszi Thaddeust, hogy feljelentést tegyen, de a seriff nem foglalkozott vele. Valójában sem Dax, sem – ami még fontosabb – Addison nem hallott többet Lowe-ról. Dax kapcsolatai szerint a seriff inkább meghátrált. Egy pöcs volt, de Lowe nem olyan pöcs, aki többet harapott volna, mint amennyit meg tudott rágni, és nem is állt érdekében, hogy a felesége elváljon tőle.

Dax kiegyenesedett, amikor Addison és a rokonai felálltak, és mindannyian megígérték, hogy a másik hamarosan ismét találkozik velük.

– Én is indulok – mondta Jag. – Van egy kis dolgom.

Egy biccentéssel Dax a bejárati ajtóhoz kísérte. – Vigyázz magadra!

– Te is – viszonozta Jag kurtán, mielőtt a motorjához sétált. Pillanatokkal azután, hogy eltűnt a kocsifelhajtóról, Addison elkezdte a bejárati ajtóhoz kísérni a rokonait. Egy kör búcsúzkodás – és az unokaöccse fejére nyomott néhány gyengéd puszi – után intett nekik, és nem csukta be az ajtót, amíg az autóik ki nem hajtottak az útra.

Daxhez fordulva rámosolygott. – Hudson a legaranyosabb baba a világon. És ezt nem csak elfogult nagynéniként mondom – persze az is vagyok –, hanem azért, mert igaz.

– Hmm – volt minden, amit Dax mondott, és elkapta a nő csuklóját, hogy közelebb húzza magához.

– Egyébként önként jelentkeztem a bébiszitterkedésre – mondta, ujjait a férfi hajába mélyesztve. – De a húgaim, a szüleim, Sabrina és az ő szülei, valamint a nagyszüleim is... szóval nem kell aggódnod, hogy sokat fogunk bébiszitterkedni. – A nő összeráncolta a szemöldökét. – Sajnos.

– Éhes vagy? – kérdezte, és a hüvelykujjával végigsimított a nő belső csuklóján lévő szitakötő-tetováláson; végigsimított a farkának ívén, hogy aztán könnyedén visszahúzódjon.

Addison összeszorította az ajkát. – Még nem. Talán egy óra múlva.

Mélyen a torkából hümmögött. – Jó. Így van időm arra, hogy a kanapéra döntselek.

Korán kellett kelnie egy sürgős üzleti hívás miatt, így ma reggel nem tudta eszementen megdugni a nőt az ágyban. Aztán megérkeztek a rokonai, így ez még jobban megkurtította a terveit. Nem állt szándékában tovább késleltetni őket. Már majdnem hét hónapja voltak házasok, de a szükségletei még mindig határtalannak tűntek.

– Gyakorolnunk kell, hogy saját magunknak is csináljunk gyereket – tette hozzá, és a nő halántékához simult.

– Nem gyakorolunk eleget – mondta a nő teljes komolysággal, pupillái kitágultak, és enyhe pír festette be az arcát. – Ezt helyre kell hozni!

– Nem is tudnék jobban egyetérteni.

Addison szemei s férfi szemeibe meredtek. – Nem is tudom, melyik a kedvencem. A kék, vagy a zöld. – Elhúzta a száját. – Hmm, igen, nem tudok választani. Mindkettőt szeretem.

– És engem is. Szeretsz engem.

Mosoly húzódott az ajkaira. – És téged is.

Ez többet jelentett a férfinak, mint azt a nő el tudta képzelni. A nők már korábban is szerették őt, de nem pontosan úgy, amilyen volt – hibákkal, elbaszásokkal, illegális szarságokkal, meg mindennel. Ezt csak Addison adta meg neki.

Megcsókolta a nőt, magába szívta az ízét – egy olyan ízt, amely évekkel ezelőtt belevésődött az emlékeibe, és mélyen meggyökerezett, így semmiképp sem tudta elfelejteni.

Soha nem volt még senki birtokában. Soha. De igen, a nő birtokolta őt.

Visszahúzódott a csókból, és átkarolta a férfi nyakát.

– Eléggé szerethető vagy.

Egyáltalán nem. – Nem hiszem, hogy ezzel sokan egyetértenének.

– A gyűlölködők nem számítanak – mondta a nő elutasítóan meggörbítve a felső ajkát. – Ha túlságosan elvonja a figyelmüket a benned lévő ragadozó, az az ő hibájuk. Ahogy már mondtam, én eléggé kedvelem a farkast.

Kellemes égő érzés telepedett Dax mellkasára, egyik kezét a nő csuklójára csúsztatta, hogy megérintse ujjaival a gyűrűit. – Soha ne felejtsd el!

A nő teljesen elmosolyodott. – Nem fogom! Soha ne felejtsd el, hogy én is szeretlek!