4. Fejezet

 

Negyedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Másnap reggel a hálószobám plüssfoteljébe kuporodva mosolyogtam, amikor Brooks arca megjelent a telefonom képernyőjén.

– Nocsak, nézzenek oda, Mr. Megborotválkozott! Mikor történt ez? – Azóta volt szakálla, mióta elkezdett nőni az arcszőrzete.

Vörösesbarna hajába túrva megvonta a vállát.

– A barátnőm panaszkodott a kidörzsölésre, szóval...

– Ennyi elég is volt nekem. Hogy vagytok, srácok?

– Jól, jól. – Beszélni kezdett egy mérföld per perc alatti sebességgel, kék szemeiben tiszta csodálat csillogott, miközben egy esőerdei túráról mesélt, amit nemrég élt át. Még csak három hónapja költözött Kenyába, és minden szabad hétvégét úgy kezelt, mintha nyaralás lenne, felfedezve mindent, amit a hely kínál.

Körülbelül tíz perc múlva összeszűkült szemmel nézett rám.

– Minden rendben van? Feszültnek látszol. És nem vagy olyan beszédes, mint máskor.

Kicsit egyenesebben ültem fel, bár a lábaimat továbbra is magam alá húztam. – Szükségem van a véleményedre valamivel kapcsolatban. Valamivel, ami talán bizarrul hangzik. Dax és én, nos, kötöttünk egyszer egy egyezséget. – Ezt bővebben is kifejtettem, részletesen elmagyarázva, hogy Dax azt akarja, hogy tartsam be a szavamat.

Brooks szeme egyre jobban elkerekedett, miközben beszéltem. Miután befejeztem, visszaült a helyére, és füttyentett egyet.

– Hűha!

– Igen – mormogtam.

– El sem hiszem, hogy eddig nem említetted az egyezséget! Ez aztán a szaftos dolog!

– Nem gondoltam komolyan, ezért nem is éreztem szükségét, hogy megosszam. De most... Gondolom, egyesek azt mondanák, hogy idióta vagyok, hogy egyáltalán fontolóra veszem ezt; hogy ki kellene tartanom valami igazira várva. Jelentőségteljesre. Különlegesre. De már kezdem azt hinni, hogy az esélyem erre meghalt Lake-kel együtt.

Megdörzsölte az állát, majd homlokráncolva megállt, kétségtelenül nem szokta még meg a szakáll hiányát.

– Gondolom, tekintve, hogy ez mennyire nem szokványos, azt kellene mondanom, hogy ez egy ostoba ötlet. De én elvettem a barátnőmet mindössze egy hónap járás után, és most egy másik sráccal hármasban élünk. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárkit is megítéljek aszerint, hogy kivel akarja leélni az élete hátralévő részét.

Az ajtó nyikorogva kinyílt, amikor Gypsy bebattyogott, és megrándította a farka hegyét. A szájában egy fehér cipőfűzőt is tartott. Egészen biztos voltam benne, hogy a macskáknak nem szokásuk „gyűjteni” és elrejteni a tárgyakat, de neki mindennapos volt.

Az is szokása volt, hogy a konyhámban hagyta az elpusztult rágcsálók szétmarcangolt tetemeit. Igen, szétmarcangolva.

Megigazítva a mögöttem lévő világoslila párnát – amely csodálatosan illett a szoba ezüst-lilás színvilágához – azt mondtam Brooksnak: – Ismersz engem, úgyhogy nem kell magyaráznom, miért tartom ezt számomra életképes megoldásnak. Néhány ellene és mellette szóló érvvel álltam elő, amikor Aliciával beszéltem erről. – Gyorsan felolvastam az egész listát. – Több ellenérvnek kellene lennie, tényleg.

– Van egy ellenérv, amit nem látsz. – Brooks a tenyerével most a tarkóját dörzsölte meg. – Azt mondod, úgy gondolod, hogy az esélyed valami különlegesre véget ért Lake-kel, így azt feltételezem, úgy érzed, hogy érzelmileg nincs szükséged többre Daxtől, mint amit ő kínál. Talán nincs is. De ez nem jelenti azt, hogy könnyű lesz neked egy olyan valakivel, mint ő. Ő egy nagyszerű srác, Addie! Egy őszintén megbízható személy. A pokolba is, én száz százalékig megbízom benne. De ez az érzés nem kölcsönös, és tudom, hogy ez nem nekem szól. Ő csak egy nagyon óvatos ember.

Ezt már akkor észrevettem, amikor először találkoztunk. Dax nem mutatott gyengédséget – sem szóban, sem fizikailag. Nem tárta fel a mélyebb érzelmeit, és nem beszélt az érzéseiről. Nem mintha kőszívű lenne, csak zárkózott.

De nem zavart, hogy nem a legmelegszívűbb, vagy legbarátságosabb ember, mert hiteles volt. Túl sok volt a hamis ember ebben a világban. Dax nem hazudott arról, amit gondolt vagy érzett. Ő valódi volt.

– Amikor gyerekek voltunk, az emberek csak azt látták benne, hogy a halálraítélt Michael Bale mostohaunokája – folytatta Brooks. – Ez nyilvánvaló célponttá tette Daxet, így sok szarsággal kellett megküzdenie. Más gyerekek piszkálták vagy kihívták őt. Annyi verekedésbe keveredett, hogy az őrület volt. Különösen egy bizonyos csoport kölyökkel – ők zsaruk, bírák és ügyvédek fiai voltak; olyanok, akik azt hitték, hogy megúszhatják a letartóztatást. És így is történt. A seriff nem csinált semmit.

Öt évvel voltam fiatalabb Daxnél, ezért nem tudtam, hogy milyen nehézségei voltak még gyerekkorában. De később rengeteg történetet hallottam róla. Azt is hallottam, hogy Dax apja, Blake hogyan fizettette meg a dolgot a fiúkkal más módon, mivel a törvény cserbenhagyta a fiát.

– A sajtó... – Brooks elhallgatott, és undorodva megrázta a fejét. – Valahányszor Bale ismét a címlapokra került, a riporterek ólálkodni kezdtek Dax háza vagy iskolája előtt. El tudod képzelni, hogy vadidegenek fotóznak le téged, majd diktafont nyomnak az arcodba, és arról kérdezgetnek, milyen érzés, hogy Michael Bale a nagyapád?

– Ami még rosszabb, hogy volt néhány újságíró, akik arra ugrottak rá, hogy mindig verekedett és kirúgták, azt sugallva, hogy az erőszak Bale befolyása miatt van; hogy Dax talán még a nyomdokaiba is léphet. Az igazság az volt, hogy Dax mindig csak visszaütött, de ezek az újságírók őt állították be szörnyetegnek.

Összeszorult a mellkasom, miközben elképzeltem egy kisfiút, akit olyan gyerekek vettek célba, akik prédává próbálták őt tenni; egy kisfiút, aki inkább visszavágott, minthogy hagyta volna, hogy ezek a ragadozók megtörjék... csak azért, hogy utána őt hibáztassák az egészért. Hogy őt hibáztassák, amiért zaklatják. Elbaszott helyzet.

– Ugyanezeknek a riportereknek voltak „forrásaik”, akik rengeteg részletet adtak nekik. Nehéz volt azonban kideríteni, hogy ki szivárogtatta ki ezeket a dolgokat – lehettek tanárok, diákok, szomszédok, barátok, családtagok – folytatta Brooks. – Ez a fajta árulás, az érzés, hogy nem vagy biztos benne, hogy pontosan kiben bízhatsz... nyomot hagy, tudod?

Hát persze, hogy nyomot hagy. Ismertem az árulást, bár nem egészen ilyen mértékben. De ismertem az általa hagyott sebeket.

– Mindez azért változott meg, mert az évek során Dax olyasvalaki lett, akitől félni kell. Hírhedt a saját jogán. Az emberek már nem Bale-t látják benne, hanem valakit, akivel öngyilkosság lenne baszakodni. De Dax magába húzódott a személyes útja során. Talán egy maroknyi emberben bízik. Egy ilyen emberhez csak ennyire lehet közel kerülni – figyelmeztetett Brooks, a hangja óvatos volt.

Lassan bólintottam. – Ezt megértem.

– Azt hiszed, hogy érted. Azt hiszed, nem lesz gondod vele, mert évekkel ezelőtt nem zavart téged. De az csak egy fellángolás volt – nem foglalkoztál azzal, hogy sekélyes és átmeneti lesz. Egy házasság nem átmeneti. De Daxszel még mindig lehet sekélyes.

– Szűk körben él. Te is része lennél ennek a körnek, ha hozzámennél, Addie, de ebből nem következik automatikusan, hogy érzelmileg is része lennél ennek a körnek. Annyira védekező belső struktúrája van, hogy eléggé be van drótozva, hogy távol tartsa az embereket.

– Azt mondod, hogy nem csak tudat alatt tartja vissza magát ösztönösen, hanem valószínűleg tudatosan meg sem próbálna közel engedni magához, még a legalapvetőbb módon sem – találgattam.

– Igen. Gracie-vel más volt, de nem az elején. Pokolian nehéz volt elérnie őt. Ő már csak ilyen.

Az alsó ajkamba haraptam. – Közel sem meglepő, hogy ilyen önvédelmi mechanizmusai vannak, tekintve mindazt, ami az életében történt. Hogy ennyi negatív figyelem összpontosul rád, miközben felnősz, és az önérzeted fejlődik...

– Caelannek és Drey-nek is meg kellett küzdenie néhány ilyen szarsággal gyerekkorában. De Daxnek volt a legrosszabb.

– A médiafigyelem enyhült, miután Bale-t kivégezték – emlékeztem.

– Igen. Ez oda vezetett, hogy a család végre nyugalomhoz jutott. És, ahogy már mondtam, az emberek már nem Bale-re asszociálnak Dax kapcsán. Ugyanez vonatkozik a testvéreire is. Drey tehetségét a pályán messze földön csodálják. Az emberek mindenhonnan eljönnek, hogy a tetoválásukat Caelan készítse. De van, amikor a Bale-hez való kötődésük újra beleszivárog az életükbe, bár apróbb mértékben.

– Lehet, hogy ezzel is meg kell küzdened, Addie! Nem ugyanolyan mértékben. Dax manapság már olyan nagy hatalommal bír, hogy az emberek nem zaklatják őt a következményektől való félelmükben, bár még mindig jelennek meg újságírók. Azt hiszem, ezt mind el tudnád viselni. A kérdésem az, hogy a későbbiekben is érdemesnek találod majd, ha kívülállónak érzed magad a saját házasságodban?

– Szóval szerinted nem kéne hozzámennem?

– Soha nem mondtam ilyet! – tisztázta gyorsan Brooks. – Csak azt akarom, hogy nyitott szemmel járj. Jó férj lenne belőle? Objektíven szólva, igen, szerintem az lenne. Daxnél hűségesebbek nem is léteznek. Ő egy olyan férfi, aki mindent megtenne, hogy semmi negatív dolog ne érje a feleségét. Soha nem tenné ki szándékosan semmilyen fájdalomnak. De talán soha nem is adná oda neki magát teljes egészében. Azért mondom, hogy talán, mert a dolgok másképp is alakulhatnak számodra.

– De te nem hiszed, hogy így lesz.

Brooks megrándult. – Bármennyire is utálom kimondani, nem. Lehet, hogy tényleg nem lesz bajod azzal, hogy soha nem lesz köztetek szerelem. De azt hiszem, ha másra nem is, de meleg barátságra vágysz. Lehet, hogy küszködni fogsz, hogy megkapd. Erre fel kell készülnöd!

– Oké. – Feltételeztem, hogy mindazok után, amit Brooks mondott, elkeseredettnek kellene éreznem magam. Egy évvel ezelőtt még az is lettem volna. De ahogy Alicia említette, könnyebb lehet valamit építeni valakivel, akinek nincs hatalma arra, hogy bántson. Daxnek nem volt ilyen, és soha nem is törekedett rá.

Akarnám-e azt a meleg barátságot, amiről Brooks beszélt? Igen. Bár valószínűleg türelmesnek kell lennem, hogy megszerezzem. – Még valami ellenérv?

– Igen. El kell fogadnod, hogy nem fog megváltozni abban, ahogyan a problémákat kezeli. A zsaruk cserbenhagyták a felnőtté válása közben. Nem támaszkodhatott az igazságszolgáltatásra, ezért magának kellett igazságot szolgáltatnia. Hozzászokott ahhoz, hogy... személyes ügyeket intézzen, méghozzá gyorsan és kegyetlenül.

– Úgy érted, hogy inkább ver péppé valakit, minthogy felhívja a seriffet, és megpróbálja letartóztattatni. – Ezt már tudtam.

– Képesnek kell lenned elfogadni őt olyannak, amilyen.

– Képmutató lennék, ha ezt a szemére vetném. Az én apám is ugyanilyen rossz, mert semmibe veszi a törvényt, amikor az neki úgy felel meg.

– Ez így igaz. – Brooks megbökte a nyelvével az arca belsejét. – Nem bánod, ha felhívom Daxet, és beszélek vele? Szeretném ellenőrizni őt; megbizonyosodni róla, hogy tudja, mit csinál. Vagy szívesebben vennéd, ha nem tudna arról, hogy felhívtál?

– Amíg nem árulsz el részleteket a beszélgetésünkről, addig nincs kifogásom az ellen, hogy tudasd vele, hogy felhívtalak.

A szívére tette a kezét. – Nem fogok megismételni semmit abból, amit mondtál, ahogy neked sem fogok átadni semmit abból, amit ő mond a beszélgetésünk közben. – Egy kis szünetet tartott. – Tudod, hogy kiegyensúlyozottabbá tegyem a dolgokat, van egy mellette szóló érv is, ami nincs a listádon.

Éreztem, ahogy felemelkedik a szemöldököm. – Tényleg?

– Igen, és meglep, hogy még nem gondoltál rá. Hacsak nem vagy tudatában, hogy...?

– Minek a tudatában?

– Daxnek van egy kiadóvállalata. Bárki, aki hozzámegy, valószínűleg ingyen juthatna néhány könyvhöz.

A bennem lévő olvasási függő felélénkült. – Tényleg? Milyen fantasztikus! – És mindenképpen érdemes felírni.

Brooks oldalra billentette a fejét. – Miért van az az érzésem, hogy ez jobban vonz téged, mint nagyjából bármi más a mellette listádon a gyerekeken kívül?

Ártatlanul megvontam a vállam. – Fogalmam sincs! Neked miért?

Ő csak elmosolyodott.

 

∞∞∞

 

Néhány nappal később leparkoltam a Chrome Canvas Bar előtti parkolóban, és leállítottam a motort. Gyakran látogatták motorosok, mivel a CCC-hez – pontosabban a Chrome Canvas Cycles, amely egyedi motorkerékpárokat gyártott – kapcsolódott, nem egy kézenfekvő hely volt, ahol kávézni lehetne. De azok a koffeinrajongók, akik felfedezték, „gyöngyszemnek” tartották, mert nem lehetett letagadni, hogy igazán jó kávét főznek. Így aztán nem volt nagy meglepetés, hogy Ollie a tegnap este küldött sms-ében megkért, hogy itt találkozzunk.

Először akkor bukkant a bárra, amikor a CCC-től megvásárolta a motorját. Bár apánk hatalmas cégénél, az o-Verve-nél dolgozott, Ollie nem volt olyan begyöpösödött, mint sok kollégája. Nem öltözött öltönybe és fényesített cipőbe a munkahelyén kívül. Inkább sötét póló, farmer és bakancsos fajta fickó volt.

Miután kiszálltam a kocsimból, bezártam a kulccsal, majd a bár felé indultam, kifejezetten kíváncsian, hogy Ollie miért kérte, hogy találkozzunk – az sms-ben rendkívül homályosan fogalmazott. Néhány ember állt a CCC felhúzott hangárajtója előtt, így nem sokat láttam a belső térből. De ki tudtam venni néhány emelvényen álló motort.

Az ügyfelek állítólag mindenhonnan jöttek. Az Armstrongok három generációja – a Mercier család közeli barátai – dolgozott ott. A legfiatalabb Armstrong nevét, Mavericket már csak azért is tudtam, mert gyakran fényképezték Drey-vel. Maverick nagynénje, Sarah vezette a bárt.

Annak ellenére, hogy az Armstrongok kapcsolatban álltak Daxszel, kétlem, hogy itt összefutnék vele. Nem láttam, nem hallottam felőle, nem vettem fel vele a kapcsolatot az irodájában folytatott beszélgetésünk óta. Egy-két alkalommal majdnem küldtem neki egy e-mailt, amikor egy-egy kérdés felmerült bennem, amit szerettem volna megkérdezni. De nem akartam hallani Mr. Meggyőzőről – túl könnyen befolyásolhatta volna a döntéseimet; túl könnyen át tudott volna téríteni a saját gondolkodásmódjára. Hogy oltár elé állok-e vele, vagy sem, azt nekem kellett eldöntenem. Jelen pillanatban még mindig nem voltam biztos benne, hogy mit tegyek.

A bárhoz érve benyomtam az ajtót. Kávé, fa, sör és fűszeres ételek illata áradt rám, amint beléptem. Két nagyon csinos és nyilvánvalóan rokon, barna hajú nő – egy idősebb és egy fiatalabb – állt a pult mögött. Egy élénk neonkék színű „BEER” felirat lógott a pult fölött.

A vörös téglafalakon bekeretezett motorokat ábrázoló képek díszelegtek. Az említett falakon polcok is sorakoztak, amelyeken motoralkatrészek, sisakok és egyéb kiegészítők voltak – mind eladó. Csak ekkor jutott eszembe, hogy a bár egyben bolt is.

A sötétített ablakok miatt félhomály volt odabenn, de könnyen kiszúrtam Ollie-t. A többi vendég szétszórva ült – néhányan bárszéken, mások a nehéz asztaloknál. Néhányan biliárdoztak, míg egy másik valaki egy szerencsejáték-automatánál káromkodott.

Rámosolyogtam az öcsémre, és egyenesen hozzá sétáltam. Öt és fél évvel volt fiatalabb nálam, magas, széles vállú, és sötét szemű. Emellett nagyon hasonlított Dane-re, bár elhunyt dédnagybátyánknak is ott voltak a nyomai, aki még a születésünk előtt meghalt – Hugh-ról csak képeket láttunk, de Ollie-nak határozottan megvolt a fickó mosolya.

Felállt, amikor odaértem mellé, és pont azt a ferde vigyort villantotta rám.

– Szia!

Szorosan megöleltem. – Szia, neked is!

A nehéz asztalon lévő két bögre egyikére mutatott.

– Egy karamellás latté vár rád!

– Köszi! – Ahogy visszatért a helyére, a szemben lévő székre ültem, és megkérdeztem: – Hogy mennek a dolgok a munkahelyen?

– Jól. Még mindig nulla ötletem van, hogy a cégnél miért nem próbálta még meg senki megmérgezni apát. Néha totál seggfej tud lenni az alkalmazottakkal. Bár nem feleslegesen. Legalábbis nem mindig. Egyszerűen csak nem kezeli jól az emberi hibákat, vagy a nem megfelelő hatékonyságot. Mint azt persze te is tudod.

Éreztem, hogy összeszűkül a szemem. Nem volt jellemző Ollie-ra, hogy fecsegjen. Vagy nyugtalanul dobolni az ujjaival a combján. Vagy beleharapni az arca belsejébe.

Hirtelen rájöttem, hogy ideges. Ez volt az első alkalom. Még sosem láttam őt idegesnek. Szinte mindenben, amit csinált, rettenthetetlen volt.

Megköszörülte a torkát.

– Hogy mennek a dolgok a Zafírfénnyel?

– Minden rendben. De nem hiszem, hogy azért kértél meg, hogy találkozzunk, hogy üres fecsegést folytassunk. Valami baj van? – A mellkasom összeszorult, ahogy a képzeletem kezdett elszabadulni.

Felemelte a kezét. – Nem, semmi baj! Híreim vannak. Jó hírek. Legalábbis számomra. – Alsó karját az asztalra támasztotta. – Kettesben akartam megosztani veled.

– Oké – mondtam óvatosan.

Ollie nagy levegőt vett. – Marleigh terhes – bökte ki.

Éreztem, ahogy a szemöldököm a hajam vonaláig emelkedik.

– Tényleg? – Elragadtatottan halk, de nagyon is lányos visítást adtam ki, miközben felpattantam a helyemről, és megkerültem az asztalt. Újra átöleltem, valószínűleg egy kicsit túlságosan is megszorítva őt. – Ez elképesztő hír!

Óvatosan tanulmányozott, amikor hátrébb húzódtam.

– Te... te jól vagy vele?

Fintorogva ráncoltam a homlokom. – Miért ne lennék?

– Hát, tudtam, hogy eszedbe juttatja... – Elakadt a hangja, és összeszorította az ajkait.

Ahogy bevillant bennem a megértés, szeretet áradata járta át a szervezetemet, bár ugyanakkor a fájdalom is a zsigereimbe markolt.

– Ó, Ollie! – Odahúztam a székemet az övé mellé, és visszaültem. – Nem fogok hazudni, a vetélésem fájdalma soha nem fog elmúlni. De nem is kellene, nem igaz? Az ilyesminek nyomot kell hagynia az emberben. De ez nem jelenti azt, hogy ne örülnék annak, hogy neked és Marleigh-nak gyereketek lesz.

– Nem arról van szó, hogy azt hittem, nem örülsz majd nekünk – mondta. – Csak azt gondoltam, hogy ez valamilyen szinten bántani fog téged; hogy nehéz lesz neked. Úgy értem, minden elképzelhető eseményt megszervezel, de babaváró bulit soha.

– Nem azért, mert túl nehéznek találnám, hogy terhes nők között legyek. Az ügyfeleim megérdemlik, hogy rájuk és az elképzeléseikre koncentráljak, nem pedig arra, hogy a személyes veszteségem elterelje a figyelmemet. Ez nem lenne tisztességes velük szemben. Ugyanez az oka annak, hogy egy ismerős frissen elvált rendezvényszervező, gyakran a Zafírfénybe irányítja a hamarosan házasodó párokat – aggódik, hogy a személyes érzései átszivárognának, tönkretéve a nagy napjukat.

Elhallgattam, és a kezére tettem a kezem.

– Hidd el, nagyon örülök neked és Marleigh-nak! Örülök, hogy hamarosan lesz egy unokahúgom vagy unokaöcsém! Kérlek, ne kételkedj ebben! Kérlek, ne hidd, hogy neheztelnék rád!

Összehúzta a szemöldökét. – Soha nem is gondoltam, hogy neheztelni fogsz, Addie – te nem ilyen vagy. Csak aggódtam, hogy a jó hírünk emlékeztetni fog arra, amit elvesztettél, és hogy ezt nehéznek találod majd. Különösen, mivel alig néhány hete volt a vetélésed évfordulója, így tudom, hogy az emlékek és a fájdalom most még elég frissek.

– Lássuk be, Ollie, furcsa lenne, ha a híreid nem juttatnák eszembe az elvesztett babámat. Ahogy már mondtam, az ilyesminek nyomot kell hagynia benned. De ez nem von le semmit abból, hogy mennyire pozitívan el vagyok ragadtatva a hírtől.

Az ajkai felfelé görbültek. – Marleigh meg fog könnyebbülni. Annyira aggódott, hogy ez tönkretesz téged.

Gyengéden megszorítottam a kezét. – Mindkettőtöket szeretlek, amiért aggódtok, és nagyra értékelem, hogy négyszemközt mondtad el, ha esetleg nagyon megviselne. De tényleg jól vagyok! Milyen idős terhes?

– Majdnem három hónapos. Először nem is vettük észre – nem voltak reggeli rosszullétei, és a menstruációja sem maradt el. De amikor szénre vágyakozott, tudtuk, hogy valami történik.

Meghökkenve néztem rá. – Szénre?

– Ne aggódj, nem evett belőle!

Átnyúlva az asztal túloldalára, megragadtam az érintetlen lattémat, majd elkezdtem kérdésekkel bombázni – hogy van a barátnője? Volt már terhesgondozáson? Tudták már a baba nemét? És így tovább és így tovább.

– Jézusom, tesó, vegyél már levegőt is! – mondta kuncogva.

– Nem tehetem, izgatott vagyok! Ki tudja még?

– Senki. Te vagy az első, aki hallott róla.

– Anya és apa nagyon lelkes lesz. Ahogy mindenki más is.

Ollie szemében humor csillant. – Nem biztos, hogy a „lelkes” olyan állapot, amit apa ismer, de határozottan örülni fog nekem és Marleigh-nak.

– Az biztos.

– Tudom, hogy az eredeti terv az volt, hogy jövőre házasodunk össze, de azt javasoltam neki, hogy talán megtehetnénk még a baba születése előtt. Ő azonban nem akarja. Tetszik neki az ötlet, hogy a baba ott legyen az esküvőn, szóval...

– Ó, ő lesz a legaranyosabb koszorúslány, vagy uszályhordozó fiúcska. – Látva a büszkeséget és az elragadtatást a szemében, nem tudtam nem arra gondolni, hogy... Hamarosan én is ilyen lehetek. Ha igent mondanék Daxnek, én is érezhetném azt, amit ő most.

– Figyelj, ne mondj senkinek semmit a terhességről!

– Nem állt szándékomban – biztosítottam róla. – Ez a te híred, amit meg kell osztanod. Ezt soha nem venném el tőled!

A szája felfelé görbült. – Köszönöm! – Belekortyolt a kávéjába. – Mielőtt elfelejtem megkérdezni, hogy van Alicia?

– Jól. Még mindig nem hajlandó beszélni arról, ami Darióval történt, csak annyit mond, hogy ők már biztosan a múlté.

Ollie felmordult. – Sosem kedveltem a fickót!

– Valójában, én sem. – Egészen mostanáig nem szóltam erről semmit, tiszteletben tartva, hogy a férfi volt a húgom választása. – Úgy éreztem, jobbat is szerezhetne.

– Képes rá – jelentette ki határozottan. – És remélhetőleg meg is fogja tenni.

– Remélhetőleg.

Erről-arról beszélgettünk, miközben megittuk a kávénkat. Miután végeztünk, együtt mentünk ki, elbúcsúztunk, majd elváltak útjaink. Miközben bekattintottam a kocsimban a biztonsági övemet, hallottam a motorja dübörgését, ahogy elszáguldott mellettem.

Csak ekkor hagytam eltűnni a mosolyomat. Nem hazudtam Ollie-nak. Örültem neki és Marleigh-nak. El voltam ragadtatva. Nem éreztem keserűséget, és a veszteségem nem vette el – nem vehette el – a boldogságot, amit miattuk éreztem. De vajon az, hogy valaki terhességről beszél, kiváltó ok volt? Igen. Ezt nem tudtam elkerülni.

Minden alkalommal, amikor ez megtörtént, eszembe jutott, milyen boldog voltam, amikor megláttam a „terhes” szót a tesztpálcikán. Emlékeztem az első terhesgondozásra, és arra, hogy milyen vadul vert a baba szíve. Emlékeztem a körülöttem lévők izgatott reakcióira, amikor elmondtam nekik a hírt.

És eszembe jutott az eset is, amely a vetéléshez vezetett. Felidéződött a gumiabroncsok csikorgására, a fém recsegése, a fájdalom kiáltása, a vér szaga, a civilek, akik megpróbáltak segíteni nemcsak nekem, hanem a másik autó utasainak is.

Végül emlékeztem az orvos komor arckifejezésére, amikor megerősítette azt, amit legbelül már tudtam, mielőtt a kórházba érkeztem volna.

Egy hang szakított ki a múltból. Az ablakomon koppanó ujjak, vettem észre.

Felnéztem. És Dax egyik testvére, Caelan volt, aki rám bámult. Gyorsan rendeztem az arckifejezésem, nem akartam, hogy olvasson az érzelmeimben. Csak ezután nyomtam meg az ablakleeresztő gombot.

A kezét a kocsira helyezve lehajolt, és bátran bedugta a fejét, a tekintete végigfutott az arcomon.

– Jól vagy, Addison? – Óvatos, de nyomatékos kérdés.

Könnyed mosolyt villantottam rá.

– Igen. Jól. – Akkor találkoztam vele először, amikor az a rövid kis kalandom volt Daxszel. Ugyanolyan alfa volt, mint a bátyja, nem beszélve arról, hogy két lábon járó reklámja a szexnek.

A testvérek bizonyos szempontból hasonlítottak egymásra, de Caelan nem rendelkezett Dax össze nem illő szemeivel – az övé sötétbarna volt, és a ketrecharcosok erőteljes testalkata hozzá. Valószínűleg azért, mert korábban ketrecharcos volt.

Caelan szemhéja kissé leereszkedett. – Az előbb még nem úgy néztél ki.

– Csak elmerültem a gondolataimban, ennyi az egész – mondtam egy légies vállrándítással.

A tekintete – túlságosan éleslátó, túlságosan mindentudó – továbbra is az enyémre szegeződött. Nem engedtem, hogy a mosolyom meginogjon, vagy, hogy az arcomra rajzolódjanak az érzéseim. De úgy tűnt, ez nem sokat változtatott a helyzeten.

Kétkedve felvonta a szemöldökét. – Úgy nézek ki, mint akit át tudsz verni?

– Teljesen.

Megrándult a szája, de gyorsan letörölte a majdnem mosolyt az arcáról.

– Caelan? – szólalt meg egy hang.

Követve a hangot, egy ismeretlen férfit láttam, aki néhány autónyira állt tőlem.

Caelan kibújt az ablakomból, és felemelte a fejét.

– Van egy perced? – kérdezte az idegen. – Ez fontos!

Durva sóhaj. – Adj egy percet! – Caelan ismét bedugta nagy, kíváncsi fejét a kocsimba, és elkapta a tekintetemet, a szeme az enyémet kutatta. – Biztos, hogy képes leszel vezetni?

– Igen – válaszoltam, miközben az ujjaimmal a kormánykerékre koppintottam. – Ahogy már mondtam, jól vagyok. És tényleg mennem kell.

Lemondó, ingerültséggel átszőtt sóhajtást adott ki.

– Rendben!

Újabb könnyed mosolyt erőltettem magamra. – Vigyázz magadra!

– Te is, Addison! – Kihúzta a fejét a kocsiból, kiegyenesedett, könnyedén megpaskolta a motorháztetőt, majd elhátrált. – Vezess óvatosan! És üdvözöllek a családban! – Azzal elsétált.

Éreztem, hogy leesik az állam. Tudta. Tudott az alkuról.

Gondolom, nem kellett volna meglepődnöm. Ő és Dax nagyon közel álltak egymáshoz, így az ilyen dolgokat kötelező volt megosztaniuk egymással. Elvégre én is elmondtam a húgomnak – ezen a ponton már biztos volt benne, hogy végigcsinálom az esküvőt. Nyilvánvalóan Caelan is így gondolta.

Elindulva azon tűnődtem, hogyan lehetnek ennyire biztosak benne, miközben én folyton ide-oda ugráltam a fejemben az Oké, hozzámegyek feleségül, és a Bolond lennék, ha megtenném között.

Bár az utolsó előkészületek a közelgő esküvőre, amelyet én szerveztem – és amelyre alig két nap múlva kerül sor – sok figyelmemet lekötötték, azon kaptam magam, hogy folyamatosan Dax lánykérésén rágódom, és mindazon, amit Brooks tanácsolt, hogy fontoljam meg.

Hozzámehetnék-e olyasvalakihez, aki a saját kezébe vette az igazságszolgáltatást, és aki megszegte a törvényt, amikor az neki megfelelt? Nos... Daxet biztosan nem hibáztathatom érte. Mit tett érte valaha is a törvény? Semmit. De aztán arra gondoltam, hogy én sem voltam az a fajta, akit ez megzavarhatott, amikor egy olyan férfi nevelt fel, aki alkalmanként semmibe vette a törvényt. Szóval igen, tudnám kezelni a helyzetet.

Hozzámehetnék-e olyasvalakihez, akinek a kapcsolata egy elhunyt halálraítélthez időnként megérintené az életemet? Abszolút ribanc lennék, ha ezt Dax ellen hoznám fel, amit nem is tettem. Ez nem az ő döntése volt. Nem olyan dolog volt, ami felett ő rendelkezett. Szóval igen, ezt is el tudnám viselni.

Hozzá tudnék menni valakihez, akihez érzelmileg talán soha nem kerülnék közel? Történetesen... bár hihetetlenül szomorú lenne, de valójában képes lennék rá. Ez a férfi nem tudna megbántani, mert nem lenne hatalma az érzelmeim felett. És ha bármi tragikus dolog történne vele, azt természetesen teljesen szörnyűnek találnám, de nem pusztítana el.

Azt mondják, jobb szeretni és elveszíteni, mint soha nem szeretni. De amikor már újra és újra és újra és újra veszítettél, elkezdtél azon gondolkodni, hogy ez talán tiszta baromság.

De ez egy dolog volt... nem tetszett, hogy érzelmileg bedobtam a törülközőt. Nem tetszett, hogy ilyen könnyen képes voltam hátat fordítani annak, hogy olyasmit keressek, aminek a gondolatát egykor nagyra tartottam. Ez helytelennek érződött. Természetellenesnek. Szomorúnak.

Mint ilyen, még mindig küzdöttem a döntéssel, hogy mit tegyek. Bár, ha őszinte akartam lenni, minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább hajlottam az igen felé. Így talán Caelan és Alicia jogosan bíztak abban, hogy betartom a Daxnek tett ígéretemet. Talán.