17. Fejezet

 

Tizenhetedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Az egész testem összerándult. A szavakat talán halkan mormogva mondta, de a tekintély ütése nem maradhatott ki. Nem is lehetett nem észrevenni, hogy minden idegszálam várakozón felébredt.

Statikus feszültség gyülekezett. Megnyúlt. Sűrűvé és forróvá vált.

De volt egy problémánk.

– Dax, nem tudom, hogy ez egy megfelelő pillanat-e. Úgy értem, azok után, ami most történt... – A gondolatai biztosan egy másik nőn járnának, egy olyan nőn, aki...

Szorosan a torkom köré fonódott a keze, és közelebb húzott magához, amitől a megkeményedett farka agresszívan a hasamba bökött. A szemei figyelmeztetően lángoltak, amikor azt mondta: – Ne engedd, hogy az elméd elkalandozzon! Ebbe a hálószobába soha senki más nem jön be. Csak te és én.

Annyira bólintottam, amennyire a szorítása engedte.

– Csak mi ketten.

A fenyegetés lassan eltűnt az arckifejezéséből. Ahogy a torkomat szorongató keze feljebb csúszott, hogy gyengéden a hajamba túrjon, az orrával pedig megsimogatta az orrom oldalát. – Ez az én jó kicsikém!

Őrületes volt, hogy milyen gyorsan tudott az érzékien gyengédből a durván erőszakosra váltani... és vissza. Az a sok visszafogott erőszak biztosan vissza fog térni. Bármelyik pillanatban újra átkapcsolhatott. Ennek a tudatában, a várakozásban, mámorító izgalom lüktetett az ereimben.

Pattogó szexuális energia táncolt a levegőben. A bőröm bizsergett tőle, a mellbimbóim megkeményedtek, a pulzusom pedig felgyorsult.

A nyelve végigjárta az ajkaim körvonalát. – Egész nap arra gondoltam, hogy a szádat akarom magamon – mondta egyre halkabban, a szavai lassabban jöttek, mélyebb hangon. – Látni akarom, ahogy a farkamon öklendezel, Addison! Olyan mélyre akarom temetni, hogy egészen a torkodig érjen. Látni akarom, ahogy lenyelsz minden egyes darabot, amit adok neked! Úgyhogy – mondta szemtől-szemben –, most pedig ereszkedj a kibaszott térdedre!

Nem parancsként hangzott el, de a szavaiba ágyazott dominancia darabkái beivódtak az elmémbe, és arra ösztönöztek, hogy engedelmeskedjek, szívesen, adjam át az irányítást – és saját magam – neki.

A gondolkodásmódom megváltozott. Lecsillapodott. Nyugodt. Ő lett a középpontban.

Ha nem ő lett volna az első, ha nem az lett volna az első bevezetésem a szexbe, valószínűleg furcsa érzés lett volna, hogy egyszerre kapott el a biztonság és az izgalom érzése. De nekem természetesnek és ismerősnek tűnt. Olyan módon nyugtatott meg, amit nem tudtam megmagyarázni. Szinte mintha a testem erre lett volna beállítva. Sőt, arra, hogy elvárja ezt.

Letérdeltem előtte.

Elégedettség csillant a szemében, és Dax jutalomképpen végigsimított ujjbegyeivel a fejbőrömön. – Most tedd a kezed a combomra. Jól van. – Lehúzta a cipzárját, és kihalászta a farkát a boxeralsójából. Telt, tömör és hosszú, a látványtól összeszorultak a combjaim.

Megkocogtatta az arcom. – Nyisd ki!

Abban a pillanatban, ahogy kinyitottam, a vastag makkot az ajkaim közé dugta. De nem hatolt beljebb. Ehelyett a tenyerébe fogta az arcom, hüvelykujjaival határozottan tartva az állkapcsom.

– Most a szádat fogom használni – mondta módfelett társalgási hangon. – A kezeidet tartsd ott, ahol vannak! Semmi mást nem csinálsz, csak szopsz.

Szóval az egyik ilyen hangulatban volt, állapítottam meg egy belső mosollyal. Voltak olyan pillanatok, amikor azt akarta, hogy ugyanolyan figyelmet szenteljek a farkának, mint amilyet ő szokott gyakran a puncimnak. Máskor meg teljes irányítást akart.

Figyelmeztetés nélkül behatolt a farkával a számba. Szemei lecsukódtak, és a tiszta férfiúi elégedettség sóhaját adta ki. Mintha valóban egész nap erre várt volna.

Aztán, nos, beindult. Olyan erőszakosan nyomult, mint egy istenverte vadember. Szemei mindvégig a számban újra és újra eltűnő farkának látványára szegeződtek.

Szorosan tartottam az ajkaimat körülötte. Az ajkakat, amelyek hamarosan forrósodni és lüktetni kezdtek az őrült súrlódástól. Minden egyes lökés olyan gyors volt, olyan erőteljes, olyan pozitívan vad.

– Ezt kapod azért, mert olyan dugásra termett szád van! – A könyörtelen kijelentés olyan halkan hangzott el, hogy szinte együttérzőnek hangzott.

A hüvelykujjai az állkapcsomba mélyedtek, miközben a csípője durván előrerándult, és a torkomba nyomta a farkát.

Mint mindig, amikor ezt tette, pánik karmolt a tüdőmbe. Keményen a combjába szúrtam a körmeimmel, az ösztöneim azt visítozták, hogy húzódjak vissza.

Dax mozdulatlanná vált. – Lélegezz, kicsim, minden rendben van! Az orrodon keresztül, ennyi az egész. – Visszahúzódott, majd ismét a torkomnál volt. – Csak egy kicsit mélyebbre, meg tudod csinálni! – Még egyszer hátrahúzódott, majd a farkának minden centijét olyan mélyre süllyesztette, hogy ösztönösen nyeltem körülötte. Elharapott egy durva káromkodást, majd folytatta a torkom dugását.

A tüdőm égett. A szemeim könnybe lábadtak. A torkom is égőnek éreztem. És hamarosan megtört, arra kényszerítve, hogy lenyeljem minden egyes kilövellését.

Nehezen lélegezve húzta vissza a farkát. Szexmámoros szemekkel nézett le rám, és hüvelykujjával végigsimított a duzzadt ajkaimon. – Tökéletes – préselte ki, a hangja közel állt a tiszteletteljeshez. – Fel!

Én is szaggatott légzéssel álltam fel. – A térdeim nem rajonganak ezért a keményfa padlóért.

– Majd megszokják.

Éreztem, ahogy a szemöldököm sértődötten felemelkedik. – Majd...

A szája az enyémre tapadt, és nyers testiséggel és nyílt birtoklással csókolt meg. Kábító. Komisz. Szívdobogtatóan domináns.

Beleestem, mint egy készséges függő, aki többet akar. Annyi szükség lüktetett bennem. Nedves voltam, sajogtam, és egy kicsit megrészegültnek éreztem magam a szédítő várakozástól és a szervezetemben gyülemlő vegyületektől.

Továbbra is a számat falta, miközben egymás ruháit tépkedtük. Olyan elszántsággal és felhatalmazottsággal csókolt meg, hogy úgy éreztem, mintha... nem igényt tartott volna rám, hanem emlékeztetett volna az igényére.

Dax visszahúzódott. – Feküdj le! Tárd szét a lábaidat! – A szavak halkak voltak. Lágyak. Könnyedén magabiztosak.

Megtettem, amit kért, a lábujjaim begörbültek, amikor a tekintete a puncimra szegeződött. A tekintetéből áradó birtoklás lángja mámorító volt.

Letérdelt az ágyra, és megfogta a bal bokámat. – Kurvára az enyém! – A lábfejemtől kezdve végigcsókolta és szopogatta a belső lábszáram teljes hosszát, mielőtt feljebb lépett volna, hogy a puncimhoz simuljon. – Mindig olyan illatod van itt, mint a muffinoknak. Ettől még jobban meg akarlak enni.

Már éppen meg akartam magyarázni, hogy a vanília-fagyi-illatú testápolóm miatt, de aztán felziháltam, amikor a meleg, nehéz kezek olyan könnyed erővel tolták szét a combjaimat, hogy a mellbimbóim fájdalmasan megfeszültek.

Az ujjaival végigsimított a nagyon is síkos redőim között. – Emlékszel, amikor először faltalak fel? – kérdezte, miközben hagyta, hogy ajkai megérintsék a puncimat.

– Hát, valamennyire. Aznap este eléggé elkábítottál a nyelvi varázslataiddal.

Halk kuncogása végiglebbent nedves húsomon.

– Emlékszel, mit mondtam neked, mielőtt elélveztél?

Lehunyt szemmel kutattam az emlékeimben.

– Azt mondtad, hogy jó móka lenne, ha úgy nyalnál ki, miközben nem mozdulhatok, és nem adhatok ki hangot. – Csakhogy hála Istennek sosem jutottunk el odáig, hogy kipróbáljuk, mert nekem sosem sikerült...

A szemhéjaim felpattantak, amikor a felismerés behatolt a szexuálisan elködösült agyamba. – Ne, várj...

– Légy jó kis játékszer, maradj teljesen mozdulatlan, és egyetlen hangot se adj ki! – Megmarkolta a fenekemet, és a csípőmet a szájához emelte, mintha csak ki akarná szolgálni saját magát. – Az egyetlen dolgod, hogy olyan keményen elélvezz, ahogy csak tudsz. – Száját a puncimra szorította.

A nyelvét, az ajkait és a fogait használva lassú, de szakszerű érzéki támadásba kezdett, és, ó ember, nem hittem, hogy ez a nem mozdulok, és nem beszélek dolog működni fog.

Megpróbálnám, tényleg megpróbálnám. És meg is tettem. Olyan mozdulatlan maradtam, amennyire csak lehetett, visszaharapva minden nyögést és nyöszörgést, de nem nagyon hittem benne, hogy ki fogom bírni.

Szerettem kihívást intézni saját magamhoz, szerettem a kedvében járni, sőt, még azt is szerettem, ha játékszerként kezeltek. De nem voltam biztos benne, hogy megvan bennem az önuralomnak az a szintje, ami ahhoz szükséges, hogy ne reagáljak külsőleg arra, amit csinál velem.

Bársonyos nyelvének minden egyes nyalintása, suhintása és szúrása maga volt a mennyország. A fogai minden egyes csípése, harapdálása és súrolása extra fűszer volt. Meleg lélegzetek, halk morgások és morajló nyögések suhantak végig a húsomon, fokozva a fenséges érzéseket.

Nem sietett. Nem úgy tűnt, mintha azon dolgozna, hogy elélvezzek. Nem, inkább csak kanyargott a puncim körül. Mintha a világ összes ideje a rendelkezésére állt volna játékra és felfedezésre. Mintha tényleg csak egy dolog lettem volna, és mint ilyen, nem kellett azzal törődnie, hogy mit akarok, vagy mit érzek.

Fölfelé és lefelé nyalogatott. Egyik oldalról a másikra. Körbe-körbe, az óramutató járásával megegyezően, majd az óramutató járásával ellentétesen.

Néha csak a nyelve hegyét használta, máskor a teljes felületét. Néha lágyan nyomta, máskor nem. Nem volt szabályos minta, amit követni lehetett volna. Nem lehetett megjósolni, mi következik.

Az, hogy nem tudtam levezetni a felgyülemlő gyönyört, hogy kénytelen voltam mindent magamba fojtani, nem csak teljesen őrjítő volt, de úgy éreztem, bármelyik pillanatban felgyulladhatok.

Hirtelen mozdulatlanná vált, a csiklómat a nyelve hegye alatt hagyva. Nem mozdult. Csak maradt ott úgy, ahogy volt. Mert ő egy incselkedő szemétláda volt, és tudta, hogy sóvárogva fogok rángatózni és vonaglani.

Szememet erősen behunyva, keményen összeszorítottam az állkapcsomat, miközben igyekeztem az izmaimat a helyükön tartani.

Elviselhetetlen másodpercek teltek el semmittevéssel, aztán... – Micsoda tökéletes kis játékszer. – Nyelvének hegyét körbeforgatta a kemény, lüktető idegköteg körül. – Elérkezett az ideje a jutalmadnak.

Az ajkait a csiklóm köré szorította, és szopni kezdte, mint egy mester. Hála az égnek! Minden egyes ritmikus lüktetést éreztem mélyen a bensőmben, táplálva az ott gyülekező feszültséget. Két ujjával megnyomott egy pontot a dombom felett, finom nyomást gyakorolva a G-pontomra, és a kurva életbe, most már vége volt a játéknak.

Keményen elélveztem – bassza meg a csend és a mozdulatlanság –, ívbe feszülve felsikoltottam, és az alattam lévő lepedőbe markoltam.

– Most én jövök! – Ismét kőkeményen fölém borult, elsötétült szemei féktelen éhségtől csillogtak. Lábaimat a vállára akasztotta, kezeivel megtámaszkodott a fejem két oldalán, és olyan mélyre hatolt a farkával, hogy elakadt a lélegzetem.

– Bassza meg – tört ki belőlem, ahogy a teltség égető érzése végigsöpört a belső falaimon. Tudatos irányítás nélkül a kezeim a magasba emelkedtek, hogy megragadják a feszes vállát. Ujjaimat az ott lévő kemény izmokba vájtam.

– Kegyetlenül kíméletlen vagy azzal a valamivel.

– Szereted az enyhe fájdalmat. Ne tegyünk úgy, mintha nem így lenne. – Nagyon lassan visszahúzódott. – Tartsd rajtam a szemed, Addison! Ne csukd be őket! Azt akarom, hogy nézz, miközben megduglak.

Hirtelen minden pórázon tartott agressziója brutális lökések őrjöngésében áradt ki belőle. Jézusom! Képtelen voltam megmozdulni, csak tartottam magam a vad, mámorító menethez. Csípőjének minden egyes előrelökése mélyre vezette a farkát, és a golyói a fenekemhez csapódtak.

Olyan nehéz volt nyitva tartani a szememet – az élvezetek túlterheltségétől folyton le akartak csukódni. De valahogy a tekintetemet a felettem lévő férfira szegeztem, akinek a szemei vagy az arcomra szegeződtek, vagy arra a helyre bámultak, ahol egyesült a testünk.

Hamarosan a belső izmaim forrósodni és rebegni kezdtek a közelgő orgazmustól.

– Ne! – csattant fel. – Még ne!

Bassza meg, el kellett élveznem. És tudtam, hogyan rántsam magammal. Körmeimet végighúztam a tömör mellkasán, és a puncimat erősen összeszorítottam a farkán.

Sziszegve elkáromkodta magát, és elvesztette a fejét – keményen belém hatolt, amitől a fejtámla a falnak csapódott. Pár pillanattal később a kielégülésem forró lángként söpört végig a testemen, és egy sikoly szakadt ki a torkomból.

Dax megtört, előrelökve a csípőjét, mélyen belém süllyesztette a farkát. Az elélvezés minden egyes durva lökésénél remegve dörzsölődött hozzám a csípője.

Úgy éreztem, mintha egy istenverte maratont futottam volna le, és belesüppedtem az alattam lévő matracba – reszketve, zihálva, teljesen kimerülve. Dax leengedte a lábaimat, és arcát a hajamba temetve, összeomlott fölöttem.

Amikor végre meg tudtam szólalni, gyengén megsimogattam a hátát, miközben azt mondtam: – Őszintének kell lennem veled. Tudom, hogy nem szeretsz az „érzésekről” beszélni, de fontos, hogy tudd, a puncim teljesen beleszeretett a farkadba. Keményen küzdött az érzéseivel, tényleg, de elvesztette a csatát.

Az ajkai lustán meggörbültek a hajamon, miközben a teste remegni kezdett a halk nevetéstől.

– Figyelmeztetnem kell, hogy ha a farkad kiborul és lelép, a puncim nem fog jól reagálni – nem hisz a válásban – tettem hozzá. – Csak úgy mondom.

Kezével végigsimított a combomon és az oldalamon, majd a fülembe súgta: – Nem lesz válás. Nekem adtad magad. Nem adlak vissza.

– Még akkor sem, ha az intim részeim érzéseket táplálnak a tiéd iránt?

– Még akkor sem.

– Ó! Oké. Örülök, hogy ezt megbeszéltük!

 

∞∞∞

 

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valami megrándul a csípőmön. Ujjak, állapítottam meg, amikor kinyitottam nehéz szemhéjaimat. Dax ujjai. Mélyen aludt, és ferdén rakta a karját. Történetesen én is ugyanezt tettem – az enyém az övén volt keresztben.

Hozzám hasonlóan ő sem terült szét az ágyon, és alvás közben sem mocorgott sokat. És semmiképp sem volt egy bújós típus. Így aztán soha nem ébredtem arra, hogy bármelyikünk is egymás felé húzódott volna az éjszaka folyamán. Alkalmanként előfordulhatott, hogy kinyújtottuk a karunkat úgy, hogy véletlenül átfedték egymást, de nagyjából ennyi volt.

A karomat a testemhez húzva a másik oldalamra fordultam, és megdörzsöltem az arcom a kezemmel. Aztán felkaptam a telefonomat, és megnéztem mennyi az idő. Reggel 7 óra 05 perc. A belső órám sosem hagyott túl sokáig aludni, még vasárnap sem.

Mivel pisilnem kellett, kicsusszantam az ágyból, egy gyors pillantást vetettem Dax tömör mellkasára – nos, ott volt – és elvonultam a fürdőszobába. Miután elvégeztem a dolgom, visszatértem a hálószobába, és nem lepődtem meg, hogy Dax ébren van, és a telefonját lapozgatja. Éber alvó volt, így sajnos gyakran felébresztettem, ha előbb hagytam el az ágyat.

Különböző színű szemei rám pillantottak, kissé üvegesek voltak még az álomtól. – Jó reggelt!

– Neked is! – Megdörzsöltem a derekam. – Biztos furcsa pózban aludtam, mert fáj a hátam.

– Egyszer úgy összegömbölyödtél, mint egy magzat – csak azért tudom, mert felébresztett a motyogásod.

Elfintorodtam. – Mit mondtam? – Néha tényleg beszéltem álmomban, de állítólag általában nem sok értelme volt.

Megvonta a vállát. – Valamit rákokról és lámpásokról – a szavak fojtottak voltak.

Rákok és lámpások? A pokolba is, ha tudtam, miről van szó. Egyetlen álmomra sem emlékeztem a tegnap esti álmaimból.

– Van valami terved mára? – kérdezte.

A váratlan kérdésre pislogtam. Kétlem, hogy különösebben érdekelte volna, de igyekezett nagyobb érdeklődést mutatni. Próbálkozott.

– Azt mondtam a szüleimnek, hogy beugrom hozzájuk. Leginkább azért, hogy biztosíthassam őket arról, hogy még mindig nem árasztok nyomorúságot és megbánást.

Hátranyúlt, és a párnája alá rakva a kezét, kissé megemelte a fejét. – Arról van szó, hogy nem várják, hogy a házasságunk tartós legyen, vagy arról, hogy nem akarják, hogy az legyen?

– Az első, azt hiszem. Csak aggódnak értem. Ezt teszik a szülők. – Hagytam, hogy az ajkaim felfelé görbüljenek. – Velem jöhetsz, ha azzal akarod tölteni a délutánodat, hogy apám morgolódjon, fintorogjon és dühösen nézzen rád.

A vállai megemelkedtek és megereszkedtek. – Nincs jobb dolgom.

A meglepetés megállásra késztetett, miközben le akartam húzni a kötést a tetoválásomról. – Komolyan mondod? – Nem gondoltam.

– Miért ne mondanám komolyan?

– Hát, még soha nem fogadtál el tőlem meghívást. Én pedig személy szerint, nem szívesen foglalkoznék az apámmal, ha a helyedben lennék.

– Nem hibáztatom őt a viselkedéséért. A saját apámnak is még mindig rengeteg fenntartása van. Már nem hangoztatja őket, de nyilvánvaló, hogy ott vannak.

Igen, ezt éreztem azokon az alkalmakon, amikor meglátogatott minket. Velem azonban nem volt goromba. Ugyanez nem mondható el apámról, amikor Daxről volt szó.

– Nos, szívesen látlak, ha tényleg hajlandó vagy kitenni magad ennek.

A csuklómra terelve a figyelmemet, lehámoztam a kötést, és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el a szitakötő látványán. A bőr körülötte még kissé érzékeny volt, de ez normális volt.

– Mit gondolsz? – kérdeztem Daxet, úgy fordítva a karomat, hogy jól láthassa a tetoválást.

Ő hümmögött. – Caelan jó munkát végez.

– Mondtam neki, hogy ő a kedvenc sógorom.

– Ugyanezt mondtad Drey-nek is, amikor ingyenjegyeket adott neked a közelgő meccsére.

Szipogtam. – Erre nem emlékszem.

Dax csak egy kétkedő pillantást vetett rám. – Mikor indulunk a szüleidhez?

– Délután egy óra körül. Addig az irodámban leszek. – El kellett olvasnom egy könyvet, ami csak nemrég jelent meg.

– Iroda – mondta csupa gúnyosan. – Persze.

Oké, szóval ez inkább egy mini könyvtár, egy olvasóbarlang volt, mint bármi más. – Nem biztos, hogy tetszik vagy értem a hangnemed.

– Ó, érted te! Ha nem tetszik, az a te problémád.

– Szemtelen!

– Tény. – A könyökére támaszkodott, a szemében forróság kezdett gyűlni. – Most pedig gyere ide! Egyikünk sem hagyja el ezt a szobát, amíg alaposan meg nem duglak!

Pislogtam, a hasam megrebbent. – Nekem jól hangzik.

 

 

Anyám volt az, aki kinyitotta a bejárati ajtót, amikor kora délután megérkeztünk a szüleim házába. Üdvözlésképpen az ölelésébe húzott. A szemöldöke felemelkedett, amikor észrevette, hogy társaságom is van.

– Szia, Dax! – üdvözölte, őszinte szívélyességgel a hangjában. – Nem számítottam rá, hogy látlak. Gyere be!

Mindketten besétáltunk a nagy előcsarnokba, majd a hívására követtük őt a nagy nappaliba. Ott az egyik kanapén Dane ült, a mobiltelefonjával a kezében, és lustán simogatta az ölében ülő fehér perzsa macskát, mint azok a gonosz filmbéli rosszfiúk.

A mosoly, amelyet rám villantott, gyorsan elhalványult Dax láttán.

Mégis ragyogóan rá mosolyogtam. – Szia, apa!

Letette a telefonját és Artemiszt is – amivel kivívott magának egy bosszús nyávogást a bolyhos állattól – majd felállt, amikor mellé léptem. Könnyedén megölelt, mielőtt tekintetét a férfira szegezte, aki mellém lépett.

– Dax! – morogta.

A férjem lehajtotta a fejét. – Dane!

Anyám felé fordultam. – Annyi szeretet van a szobában.

Anya szája vigyorra görbült, amiért apám csúnyán nézett rá. Felvette az italrendelést, majd a konyha felé vette az irányt.

Vele mentem volna, ha bízhattam volna abban, hogy ez a két férfi nem fog a távollétemben összeveszni. Ehelyett leültem Dax mellé egy ugyanolyan kanapéra, mint a Dane által elfoglalt szemben lévő.

Dax átvetette az egyik karját a kanapé háttámláján, és elég közel ült hozzám, hogy a combjaink éppen csak összeérjenek. Ő és Dane átadták magukat egy rövid minibámulásnak, ami gyorsan véget ért, amikor hangosan felsóhajtottam.

Apám szája gúnyosan megvonaglott, miközben rám meredt. – Hogy megy a házasélet?

– Mintha különleges lennék.

Az állkapcsa kissé megfeszült. – Általában nem szoktad elhozni.

– Hiányoztál neki.

Dane az egyik védjegyének számító, furcsa pillantását vetette rám.

– És tudom, mennyire szereted a meglepetéseket, ezért gondoltam, megkérem, hogy kísérjen el – tettem hozzá.

– Ó, tele voltál meglepetésekkel az elmúlt hónapokban – jegyezte meg apám.

A szemeimet forgattam. – Nem beszéltünk még arról, hogy a házasságok, amelyek nem a „szerelem” nevű megfoghatatlan dologra épülnek, valóban működhetnek hosszú távon?

Egy sóhaj csúszott ki belőle, és Daxre siklott a tekintete.

– Kit vettél volna feleségül, ha nemet mondott volna?

Ez egy nagyon jó kérdés volt, de nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom a választ. – Ez az ő dolga.

– Nem beszélhet a saját nevében? – Ez gúnyolódás volt.

– Nem, megtörtem az elméjét, és most már csak akkor beszél, ha megengedem neki.

Dane felsóhajtott. – Képes vagy öt percig komoly lenni?

– Igen, csak jelenleg nem érdekel.

Éppen ekkor lépett be ismét Vienna a szobába egy tálca csészével. Az italokat gyorsan körbeadta, majd helyet foglalt Dane mellett.

Hétköznapi dolgokról beszélgettünk, a szüleim egész idő alatt sólyomként figyeltek engem és Daxet; figyelték a testbeszédünket – kétségkívül észrevették, hogy bár csak véletlenszerűen érünk egymáshoz, teljesen jól éreztük magunkat egymás társaságában.

Dax kezei messze nem voltak hanyagok a hálószobában, de szexuális kontextuson kívül még mindig ritkán ért hozzám. Talán más lenne a helyzet, ha valódi pár lennénk; talán akkor ölelések, csókok és némi társas érintés is lenne – nem tudtam. Soha nem láttam őt egyetlen nővel sem, akivel randizott, így még csak találgatni sem tudtam.

Kitörve ezekből a gondolatokból, visszatértem a beszélgetésbe. Bár Dane abbahagyta a durva megjegyzéseket és a kíváncsiskodó kérdéseket, nem hagyott fel a morcos pillantásokkal és fintorokkal.

Válaszul Dax azt tette, amit mindig is tett. Figyelmen kívül hagyta. Ez volt a lényeg – fegyverként tudta használni a csendet. Olyan látványosan tudott figyelmen kívül hagyni, hogy az dühítőbb volt bármilyen kimondott sértésnél.

Bár úgy tűnt, hogy az egész dolog nem zavarja annyira Daxet, végül mégis kirobbantam: – Apa, megtennéd, hogy nem viselkedsz vele szemben seggfejként?

Dax rám nézett. – Semmi baj! Ha lesz egy lányunk, utálni fogom, bárkihez is megy feleségül.

Éreztem, ahogy összeér a szemöldököm. – Miért?

– Mert nem lesz neki elég jó – válaszolta Dax. – Senki sem lesz az. Az életének részei lesznek az én szenvedésemre, és ezt soha nem hagyom, hogy elfelejtsék.

Dane felmordult. – Így kell ennek lennie!

– Egyetértek – mondta Dax.

Egyik pasasról a másikra néztem, az ajkaim szétnyíltak. Nos, legalább valamiben egyetértettek.

Nem sokkal később, miközben Dax visszavitt minket a villába, ránéztem. – Téged tényleg nem érdekel, hogy az apám ellenséges, ugye?

A kormányt eltekerve, kanyarodás közben válaszolt.

– Nem. Mondtam, hogy ugyanígy leszek a lányunk párválasztásával is, ha lányunk lesz. Amit nem veszel észre, az az, hogy Dane így viselkedne mindenféleképp, függetlenül attól, hogy milyen okból házasodtunk össze. Az, hogy egy egyességet tartunk be, csak további ürügyet ad neki arra, hogy távolságtartó és tartózkodó legyen.

Huh. Ebben igaza volt.

– Gyanítom, apám ugyanígy lesz azzal, akit Raven választ. Isten tudja, hogy én sem leszek kellemesebb vele. Ahogy Caelan vagy Drey sem.

– Csendes emlékeztetőül a fickónak, hogy vigyázzon, mit csinál?

– Az, és éreztetni fogjuk, hogy a lány jobbat is találhatna nála – bárki is legyen az.

Kíváncsi voltam, vajon Dax akkor is így érezne-e, ha kiderülne, hogy a húga választottja az ő egyik közeli barátja. Nem tudtam Ravent rávenni, hogy többet beszéljen Rafaelről. Csak azt ismételgette, hogy semmi sem történt közöttük. Ezt elhittem. De azt az állítását, hogy soha nem is fog semmi történni? Nem igazán. Volt valami közte és Rafael között. Egy kiaknázatlan lehetőség.

De nem említettem a gyanúmat Daxnek. Nem pusztán azért, mert nem tudtam alátámasztani, hanem mert ez csak súrlódást okozna közte és a barátja között. És jobban szerettem volna, ha nem kerülne összetűzésbe egy igazi bűnözővel.

– Egyébként – dörzsöltem meg az arcomat, kissé kényelmetlenül érezve magam –, köszönöm, hogy eljöttél velem ma.

Rövid oldalpillantást vetett rám. – Számítottak neked azok az alkalmak, amikor nem tettem meg?

Éreztem, ahogy az orrom ráncolódik. – Nem voltam mérges vagy ilyesmi. Még csak nem is kívántam, hogy gyere, hiszen apám nem éppen barátságos veled szemben. Csak... azt akarom, hogy egy csapat legyünk. Egy egység. Hogy támogassuk egymást.

– És neked időnként szükséged van támogatásra, amikor a családoddal vagy?

– Csak arról van szó, hogy általában arról faggatnak, hogyan alakul a házasságunk – ez néha idegesítő. Nem kell ezt tenniük, amikor te is ott vagy, mert így megfigyelhetnek minket, és levonhatják a következtetéseiket. Ez azt jelenti, hogy megúszom a húsz kérdéses kört, és egyszerűen csak élvezhetem a látogatást.

Mély, elgondolkodó hümmögést adott ki. Hosszú pillanatokig tartott a csend. – Ezen túl bármikor veled megyek, amikor csak akarod.

– Nem muszáj.

– Tudom. De megteszem.

– Oké. Köszönöm. Nagyra értékelem. Azt sem fogom felróni neked, ha bármikor meggondolnád magad.

Lelassította a kocsit, amikor egy piros lámpához értünk.

– Nem fogom. Dane meg fogja szokni, hogy itt vagyok. Addig is...

– Te nem fogsz tudomást venni róla, én pedig játszani fogok a türelmével – fűztem hozzá.

– Valami ilyesmi.

– Látod, máris jó csapatot alkotunk. Van még remény a számunkra.