27. Fejezet

Huszonhetedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Másnap reggel arra ébredtem, hogy undorító ízt érzek a számban, lüktető fájdalmat a fejemben, és szörnyű kavargást a gyomromban. Helló, másnaposság.

Nyeltem egy nagyot a kiszáradt torkommal, a hang hallható volt. Istenem, teljesen szarul éreztem magam. Cseresznyével a tetején, meg minden. Legszívesebben az oldalamra fordulva labdává gömbölyödtem volna, ha nem aggódom, hogy elhányom magam.

Legalább nem voltak terveim vagy kötelezettségeim erre a napra. Békében haldokolhattam.

Ahogy az álom utolsó szöszei is elhagyták az elmémet, kitisztítva azt, valami feltűnt. Valami, amitől a szemöldököm lassan összehúzódott zavaromban.

Egy meleg, nehéz súly pihent a hasamon.

Óvakodva a fénytől, csak kicsit emeltem fel a szemhéjam, és adtam a szememnek néhány másodpercet, hogy alkalmazkodjon. Aztán nagyon lassan elfordítottam a fejem, figyelmen kívül hagyva, hogy ettől a koponyámban élesebb lett a fájdalom, és erősen pislogtam, hogy kitisztítsam ködös látásomat. És ott volt Dax. Egyik karját átvetve a felsőtestemen, mélyen aludt a hasán fekve.

A pulzusom felgyorsult. Nos, ez most más volt. Valójában egyedülálló esemény.

Kényelmetlenül éreztem volna magam, ha ez az eset az lett volna, hogy odabújok hozzá, de nem az ő oldalán voltam a matracnak. Ő sem volt az én oldalamon. Látszólag alvás közben közelebb húzódtunk egymáshoz, és valahol középen találkoztunk.

A mellkasom összeszorult és felmelegedett, megérintett, hogy elhagyta a „helyét”.

Az agyam azonban ragaszkodott hozzá, hogy ez anomália kell, hogy legyen, és ne lássak bele szart sem.

Személy szerint úgy éreztem, hülyeség lenne hagyni, hogy azt képzeljem, hogy ez bármit is jelent. De azért reménykedhettem, nem igaz?

A baj csak az volt... hogy az évek során sokszor reménykedtem, ha kapcsolatokról volt szó. A hithez való ragaszkodás még soha nem vált be.

Túlságosan másnapos voltam ahhoz, hogy mindezt átgondoljam.

Tekintetemet a plafonra szegezve, erősen a lüktető halántékomhoz nyomtam az ujjbegyeimet. Fájdalomcsillapítóra volt szükségem, azonnal.

Az előző éjszakára vonatkozó emlékeim helyenként kissé homályosak voltak, de nem tűnt úgy, hogy hatalmas hézagok lennének a...

Megmerevedtem, amikor felidéződött egy bizonyos emlék. Ó, Istenem, megmondtam neki, hogy hiányzott.

Te ostoba üsző!

A szememre csapva a kezemet, teljes elszörnyedéssel felnyögtem.

Dax megmozdult mellettem a hangra, és mély levegőt vett.

– Jó reggelt – üdvözölt, a hangja sűrű és karcos volt az alvástól.

– Utálom a bort – suttogtam, és cseppet sem voltam lenyűgözve, amikor éreztem, hogy megremegnek a vállai. Elvettem a kezemet az arcomról, és újra ránéztem, a tekintetem összeszűkült a szórakozó mosolyra, amit viselt. – Valami vicces?

Kérdésemet figyelmen kívül hagyva, végigfutott a tekintete az arcomon, nem fáradva azzal, hogy csökkentse a mosolyát. – Hogy érzed magad?

– Pöpecül!

A mosolya tovább szélesedett, és fölényessé vált. – Senkit sem hibáztathatsz, csak magadat!

Ez a kurafi! – Ez egyszerűen érzéketlen volt.

Enyhén megvonta a vállát. – Ettől még nem tévedek. – Az oldalára fordult, és visszahúzta a karját. – Menj zuhanyozni! Olyan szagod van, mint egy borászatnak.

– Hízelgő! – Mivel jól tudta, hogy nem vagyok abban az állapotban, hogy hódoljak a zuhanyzós szexnek, nem volt kétségem afelől, hogy ma reggel egyedül fogok zuhanyozni.

Nem zuhanyoztunk rendszeresen együtt. Ha mégis, mindig ugyanúgy történt: mindketten gondoskodtunk a saját testünk és hajunk megmosásáról, ő hátradőlt és nézte, amíg én befejeztem, mivel mindig ő végzett előbb, aztán pedig dugtunk.

Soha nem volt előre megtervezve. Néha csak úgy... megjelent a fülkében – minden előzetes figyelmeztetés nélkül, még csak egy célzás sem volt arra, hogy esetleg csatlakozik hozzám. Az volt az érzésem, hogy egyszerűen csak szeretett lábujjhegyen tartani.

Kicsit nehézkes és koordinálatlan mozdulataimmal visszadobtam a takarót, kikászálódtam az ágyból, és óvatosan felálltam – átkozottul hálásan, hogy a szoba nem forgott. A lábaimat húzva a fürdőszobába vánszorogtam. Odabent egy csomó ügyetlenkedés és kóválygás közepette végeztem el a dolgomat.

Összerezzentem, amikor jobban megnéztem a tükörképemet. Uramisten! Bosszantó volt tudni, hogy Dax így látott engem.

A szemeim csak kis rések voltak. Az arcom teljesen felpuffadt. A szemem alatt és az arcomon szempillafesték foltok voltak. És a hajam... ó, a hajam. Nem lepődnék meg, ha madárfiókákat találnék benne.

A francba, madárfiókák! Remélem, csak viccelt Gypsy legújabb „ajándékával”.

Kinyitva a falra szerelt szekrény ajtaját, előkotortam két fájdalomcsillapítót egy kis üvegből, és gyorsan bekaptam őket. Csendben imádkozva, hogy a fejfájásom hamar elmúljon, gyorsan lezuhanyoztam. Ahogy az várható volt, nem csatlakozott hozzám.

Miután magam köré tekertem egy bolyhos törölközőt, visszasétáltam a hálószobába, és...

Megálltam.

Az éjjeliszekrényemen egy magas falú pohárban víz állt, és egy pohár valamilyen kókuszvíznek látszó folyadék is. A hülye szívem összeszorult, olyan könnyen megérintették az apróságok, amiket Dax csinált. Amitől túlságosan sebezhetőnek éreztem magam; túl nagy hatalmat adtam neki. Egyik ellen sem tehettem semmit.

A kényelmes ruhák felhúzása, és a nedves hajam kifésülése között mindkét italból kortyolgattam, amíg mindkét pohár ki nem ürült. A földszinten Daxet kávét főzve találtam a konyhában. Az illat felborzolta émelygő gyomromat. Bassza meg a bor!

Rám nézett, felmérve a rossz testtartásom és a kétségtelenül elcsigázott arcom, és felhúzódtak az ajkai.

– Sokkal betegebbnek látszol, mint amikor ténylegesen beteg voltál.

– Épp meg akartam köszönni ezeket – kezdtem vicsorogva, az államat a kezemben tartott poharakra billentve – de most már nem fogom! – Eltűnhetne.

Szórakozása nem csillapodott, kortyolt a bögréjéből. – Vettél be fájdalomcsillapítót?

– Igen – morogtam szinte. – Még nem kezdett hatni. – Letettem a poharakat a pultra, és kirántottam a mosogatógépet. – Ne vigyorogj már!

– Nem az én hibám, hogy aranyos vagy, amikor másnapos és morcos vagy.

Nem úgy mondta az „aranyos”-t, mintha bók lenne. Inkább egy lekezelő kijelentés volt. Mintha egy nyuszi lennék, aki megpróbál átpréselődni egy kis lyukon. Fasz!

– Mondd, hogy Gypsy tényleg nem egy fiókát ölt meg! – könyörögtem.

– Ha megtenném, az hazugság lenne.

Felnyögtem, és beraktam a poharakat a mosogatógépbe.

– Inkább úgy teszek, mintha csak kamuznál.

– Rendben, tedd azt! – Újabb korty kávét ivott. – Megyek, lezuhanyozom. Rendeltem reggelit. Hamarosan itt lesz. Próbálj meg nem visszaaludni, amíg távol vagyok.

Nem tudtam garanciát adni neki.

Szokásához híven rekordidő alatt lezuhanyozott és felöltözött. Az ételünk nem sokkal az után érkezett meg, hogy visszatért a földszintre. Miután kitoltuk a kocsit a teraszra, meggörnyedt vállal leültem a székembe. Megtudtam, hogy egy teljes zsíros reggelit rendelt nekem, tudván, hogy az talán segít a másnaposságon.

Szipogtam. – Megköszönném, ha nem találnál ennyi humort a kedélyállapotomban.

Nem zavartatva magát, megvonta a vállát, a nagyképű és hatalmas fattyú.

Sikerült többet megennem, mint gondoltam volna. Ekkorra a gyomrom már kezdett megnyugodni, és a fejfájásom sem volt már olyan agresszív. De még mindig úgy éreztem magam, mint a felmelegített szar.

Halk, szánalmas nyögéssel támasztottam a fejem a hűvös asztalra. Egy bizonyos morajló hangtól megfeszült a vállam.

– Jobb, ha ez nem nevetés, amit hallok! Legyen egy kis együttérzésed! Neked, mint férjemnek az a dolgod, hogy sajnálj engem.

– Az a dolgom? – visszhangozta, még mindig szórakozva.

Kiegyenesedtem a székemben, és összeszűkítettem a szemem. – Nem ítélkeztél tegnap este, nem, túlságosan is boldog voltál, hogy részegen szexelhettél velem.

– Hmm, fogadok, hogy soha többé nem fogsz ugyanúgy nézni a hajkefédre, most, hogy már el lett vele paskolva a segged!

Éreztem, hogy elvörösödik az arcom. Ebben igaza volt. Ma reggel egy másik kefémmel estem a hajamnak. – Nem is tudom, mi zavar jobban. Hogy hagytam, hogy a seggemet paskold, vagy, hogy csak azután vettem észre, hogy valójában a hajkefémet használod, miután vége lett.

Halkan és mélyen kuncogott. – Csak örülj, hogy nem a sörtés oldalát használtam. Gondolkodtam rajta.

Éreztem, ahogy szétnyílik az ajkam. – Nem tennél ilyet!

A szemöldöke lassan felemelkedett. – Biztos vagy benne?

Nem. Nem, nem voltam biztos benne. Mert nem a legkiszámíthatóbb szerető volt, és nem okozott neki gondot, hogy olyan dolgokat tegyen az ágyban, amitől megőrültem.

– Tényleg ilyen szarságokkal karmolnád a bőrömet?

– Nem annyira, hogy nagyobb fájdalmat okozzon, mint amennyit szeretnél, de annyira, hogy megjelöljön. – A szeme lecsukódott. – Szeretlek megjelöltnek látni.

Ezt tudtam. Amilyen durva volt, gyakran megharapott, és az ujjai is zúzódásokat hagytak rajtam. Az igazat megvallva, szerettem nézni ezeket a nyomokat. Csak soha nem mondtam el neki. – Nos, a sörték számomra nem jöhetnek szóba – csak, hogy világossá tegyem.

Csak elmosolyodott, valószínűleg biztos volt benne, hogy rá tud venni, hogy beleegyezzek, amikor már teljesen fel voltam tüzelve, és kétségbeesetten vágytam az elélvezésre.

Miután felpakolta a tálcát, és kitolta, hogy a személyzet egyik tagja elvigye, visszatért hozzám.

– Néhány órára el kell mennem. Találkoznom kell Rafaellel, mielőtt te és én elmegyünk a szüleimhez vacsorázni. – Elhallgatott és az arcomat tanulmányozta, majd felvonta a szemöldökét. – Ugye nem felejtetted el?

Igen. Teljesen. – Persze, hogy nem.

A szemei kissé összeszűkültek. – Hmm – mondta, teljesen szkeptikusan. – Mielőtt elmegyek, szeretnék mutatni neked valamit. Gyere velem!

Követtem őt a nappaliba, ahol felkapott egy táskát a padlóról a kanapé mellől. Éreztem, hogy összehúzódik a szemöldököm. – Mi van benne?

Átnyújtotta. – Valami, amivel lefoglalhatod magad, amíg távol vagyok.

Kíváncsi pillantást vetve rá, elvettem a táskát, és belekukkantottam. A meglepetéstől tátva maradt a szám, amikor megvizsgáltam a tartalmát.

– Észrevettem, hogy rengeteg más könyved is van ezektől a szerzőktől.

A szemébe néztem. – Ezek a regények még nem jelentek meg. – Tudtam, mert hónapok óta türelmetlenül vártam, hogy megvásárolhatóvá váljanak.

Megvonta a vállát. – Mint a kiadó tulajdonosa, hozzájuthatok a korai példányokhoz.

Izgalom rebbent a gyomromban, ugyanakkor gyengédség bugyborékolt a mellkasomban. – El sem tudod képzelni, mennyire fel vagyok dobva most! A bennem lévő könyvbogár mentálisan ugrál az örömtől. – Ragyogó mosolyt villantottam rá. – Köszönöm!

– Nem kell megköszönnöd!

– Kemény. Éppen megtettem. – Letettem a táskát, és átöleltem őt, a karjait az oldalához szorítva.

– Mit csinálsz?

– A bennem lévő könyvbogár meg akar ölelni téged – mondtam a mellkasához simulva. – Légy bátor, és fogadd el! – Éreztem, ahogy az álla a fejem tetejéhez simul.

– Azt hittem, a kifejezés a „könyvmoly”.

– Nem szeretem a férgeket. Inkább a bogarakat. És nem, a kettő nem ugyanaz. – Végül elengedtem. – Üdvözlöm Rafaelt.

– Nem sokan kérik tőlem, hogy adjam át az üdvözletüket Rafaelnek.

– Ne érts félre, nem örülök őrülten, hogy közeli haverja vagy egy bűnözői lángelmének. De úgy gondolom, ha a barátod, akkor biztos van benne valami jó is. Elvégre senki sem egydimenziós. De még ha nem is érezném így, akkor is kedves lennék vele miattad.

Elhallgattam, majd elhátráltam egy lépést, és felvettem a táskámat. – Most már vannak könyveim, amikbe beletemetkezhetek. Kérlek, bocsáss meg, hogy nem fogok emlékezni a létezésedre, amíg haza nem érsz, és félbe nem szakítod az olvasásomat. Ez tényleg nem személyes!

Az ajkai egy pillanatra összeszorultak. – Nos, megjegyeztem.

 

 

Amikor később felnéztem a nagy, háromemeletes viktoriánus kastélyra, elmosolyodtam.

– Tudom, hogy már mondtam korábban, de imádom ezt a házat! – Minden olyan tulajdonsággal büszkélkedett, amit szerettem ebben az épületstílusban – öblös ablakok, nyeregtető, tornyok, kiugrók, ólomüvegek és egy szép tornác.

Miközben a ház felé mentünk az ösvényen, oldalra pillantottam Daxre. – Egész gyerekkorodban itt éltél?

– Nagyrészt – válaszolta. – Másfél éves koromig egy tetőtéri lakosztályban éltünk. Nyilvánvalóan nem emlékszem azokra az időkre.

A felső ablakokra pillantva megböktem. – Megmutatod nekem a régi búvóhelyedet, ha már itt vagyunk? Eddig még soha nem tetted.

Összehúzódott a szemöldöke. – A régi búvóhelyemet?

– A szobát, ahol aludtál – tisztáztam, miközben felléptünk a verandára. – A hely, ahol biztosan sok tinilányt döntöttél romlásba, amikor még te is csak tinédzser voltál.

– Romlásba döntöttem? – ismételte meg, és az ajkai felfelé görbültek.

– Hát, engem rengetegszer romlásba döntöttél, amikor tinédzser voltam. – Bár nem itt.

Forróság lobbant fel a szemében. – Emlékszem! – Megnyomta a csengőt.

Kensey volt az, aki ajtót nyitott. Mosolyogva üdvözölt mindkettőnket és behívott minket, egy gyors csókot nyomva Dax arcára, majd az enyémre. – Örülök, hogy eljöttetek. – Intett, hogy kövessük, majd beljebb sétált a házba.

Amikor először jöttem ide, sokat tátogtam. A belső tér ugyanolyan lenyűgöző volt, mint a külső. Díszes világítással és magas mennyezettel rendelkezett. Úgy tűnt, hogy nagyjából minden szobában volt egy kandalló. És a geometrikus terrakotta padlócsempék gyönyörűek voltak.

Miközben végigsétáltunk a folyosón, hagytam, hogy a tekintetem végiglebbenjen a falakon lévő bekeretezett képeken – a legtöbb Daxet és a három testvérét ábrázolta különböző korokban.

– Olyan aranyos gyerek voltál, Dax. De nem igazságos, hogy úgy tűnik, neked nem volt kínos korszakod – az enyém borzalmas volt.

Kensey felnevetett. – Ebben az apjára ütött. Nincsenek csúnya kiskacsa pillanatok. Hattyúk voltak a születésük napjától kezdve.

Amikor bevezetett minket az ebédlőbe, Blake felnézett az asztal mellől. Felállt, és hátba veregette Daxet, miközben üdvözölték egymást. A figyelme ezután rám szegeződött, és meleg, hiteles mosolyt villantott rám, amely teljes ellentétben állt azokkal a hivatalos mosolyokkal, amelyeket egyébként használt irányomban.

– Addison, örülök, hogy el tudtál jönni!

– Mintha kihagynám Kensey főztjét – mondtam, és felfelé rándult a szám.

Még mindig nem voltam benne biztos, hogy mi változtatta meg a viselkedését velem szemben. Megkérdeztem Daxet, de ő csak annyit mondott, hogy megnyertem Blake-et.

Amíg apa és fia az üzletről beszélgettek, én segítettem Kensey-nek az asztalhoz vinni a tányérokat és az italokat. Aztán mindketten helyet foglaltunk a férjeink mellett.

Velem szemben ülve, előrehajolt, hogy jobban megnézze a csuklómon lévő, bonyolult szitakötőt.

– Caelan említette, hogy tetoválást csinált neked – mondta, és büszkeség csillogott a szemében. – Az én fiam ügyes. Nekem is csinált néhányat. – Mindkét gyéren tintázott karját ide-oda forgatta, hogy megmutassa.

Az egyiken megakadt a szemem, és rámutattam. – Az az idézet. Ismerem azt az idézetet. Az egyik kedvenc könyvemből van. Olvasol Nina Bowent?

Meglepetten kezdte. – Igen.

A mellkasomra tettem a kezem. – Nem fogok hazudni, szeretem őt. Nagyon belezúgtam a mesésen kreatív agyába.

Az ajkai felfelé billentek. – Dax mondta, hogy nagy olvasó vagy. Azt mondja, több könyved van, mint nekem.

Az ételt rágva, Blake felhorkant. – Az nem lehet!

– Ó, dehogynem – mondta Dax, belevágva a lazacába.

Blake lassan pislogott. – Ez most komoly?

– Halálosan. Látnod kéne a könyvespolca méretét. Még anyuénál is nagyobb.

Blake megrázta a fejét, egyértelműen kételkedve.

– Hatalmas – ismertem el, és felemeltem az evőeszközeimet. – Imádom.

– Sínek vannak rajta, csúszó létrákkal. – Dax bekapott egy darab lazacot. – Alig van hely a polcokon. Addison pokoli nagy könyvgyűjteményt halmozott fel.

– Nem látom a problémát – mondtam, felvonva a vállamat.

– Nem, én sem – vágott közbe Kensey.

Blake egy gyors pillantást villantott rá. – Persze, hogy ezt mondod! Az olvasás számodra függőség – egyszerűen és világosan.

Kensey kihívóan felvonta a szemöldökét. – És?

Blake egy újabb horkantással ismét rám szegezte a tekintetét. – Hogy vannak a szüleid?

– Jól. – Felkaptam egy villányi lime-os rizst. – Apám azt mondja, hogy ti ketten rendszeresen tanácskoztok arról, hogy szerintetek zátonyra fog-e futni ez a házasság.

Blake szemlátomást kételkedve nézett rám. – Nem tudom, miért mondaná ezt. Sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy nem is tette. Te csak blöffölsz.

Elmosolyodtam. – Tényleg?

Blake a fiára nézett. – Tényleg?

– Nem tudom. – Dax felemelte a poharát, és ivott egy kortyot a vizéből. – De valószínűleg egyeztetsz Dane-nel.

Blake gúnyolódott. – Sokkal jobb dolgom is van annál, minthogy a házasságodról pletykáljak.

– És mégis, nagy valószínűséggel még mindig ezt csinálod – hárított Dax.

Felfelé ívelő ajkakkal, Blake levágott egy darab lazacot. – Kedvel téged, tudod. Csak nem tetszik neki, hogy kedvel téged. Elhatározta, hogy utálni fog, ami azt illeti. De küzd vele.

Fáradtan sóhajtottam egyet. – Szerintem ez az egész akkora hülyeség!

Kensey teli szájjal bólintott.

– Ha majd lesznek saját gyerekeid, meg fogod érteni a küzdelmeit – mondta Blake.

Megráztam a fejem. – Nem, még akkor sem hiszem, hogy meg fogom érteni.

Blake ismét a fiára pillantott. – Te meg fogod érteni.

– Igen, meg fogom – értett egyet Dax.

Felemelve a poharamat, oldalpillantást vetettem a férjemre. – Szeretném, ha jól kijönnénk egymással, bárkit is választanak a gyerekeink társnak.

– Jól ki fogok jönni velük. – Dax egy kis szelet lazacot mártott a szószába. – Egyszerűen csak egy pillanatig sem fogom azt éreztetni velük, hogy szívesen látom őket.

Fintorogva ráncoltam a homlokom. – Nem értem, hogy a kettő hogyan férne össze.

– Össze fognak. Majd meglátod.

Nos, valójában nem így gondoltam, de mindegy.