24. Fejezet

 

Huszonnegyedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Hátradőlve a teraszszéken, az alsó ajkamba haraptam, miközben a velem szemben ülő férfit bámultam, aki a reggeli bagel utolsó falatját rágta, miközben lapozgatott a telefonján.

– Szóval – kezdtem –, lenne egy kérdésem.

Dax tekintete rám siklott. – Folytasd csak!

– Úgy három nap múlva Halloween lesz. Mit szólnál hozzá, ha felakasztanék néhány díszt?

Egy finom vonal mélyedt a homlokán. – Már megtetted. Egy őszi koszorú lóg a bejárati ajtón, és mindkét oldalán tökök vannak a földön. Vannak díszpárnáink, a huzatjukon levelekkel, törpékkel és makkokkal. És pitypangfüzéreket lógattál ide, oda és mindenhova. – Egyiktől sem látszott lenyűgözöttnek.

Felemeltem az ujjamat. – Azok őszi dekorációk. – Jóváhagyta, hogy felrázzam kicsit a dekorációt, de meglehetősen vonakodva tette. – Az más!

– Miért van szükségünk mindkét fajtára?

– Mert ez gyermeki örömmel töltene el – biggyesztettem le az ajkamat. – Nem akarod, hogy boldog legyek?

Közel állt ahhoz, hogy a szemét forgassa. – Jól van.

Mosolyogva bólintottam. – Köszönöm! – Oldalra billentettem a fejem. – Szóval nem szoktál díszíteni az ünnepekre?

– Nem – válaszolta, felemelve a bögréjét.

– De karácsonykor biztosan kivételt teszel, ugye?

– Nem. – Hörpintett egy kevés kávét.

– Van valami különleges oka, hogy miért nem, vagy csak azért, mert egyfajta minimalista vagy?

– Ez utóbbi.

Huh. El sem tudtam képzelni, hogy ilyenkor ne akarnám feldobni a dekorációt. Imádtam az ilyen dolgokat. Az ünnepekre hangolódtam tőle, és nosztalgikus érzésekkel töltött el. De megértettem, hogy ez nem mindenkinek volt a szórakozásról alkotott elképzelése.

– De azért nem lesz kellemetlen számodra, ha feldobom a dolgokat Halloweenre? – ellenőriztem. – Mert kihagyom, ha ez zavarna téged.

A szemöldökei közötti vonal kisimult. – Nem fog zavarni. Az jobban zavarna, ha duzzognál az ünnepi dekoráció hiánya miatt.

– Nem duzzognék! – Csak egy kicsit nyűgös lennék. – Ha biztos vagy benne, hogy nem zavar, később előásom a díszeket. Apropó később... munkából hazafelé jövet megállok a nagyszüleimnél, hogy megnézzem Wyattet.

Jól volt, mert megfogadta az orvos tanácsát, és az utasításoknak megfelelően cselekedett. Bár kezdte idegesíteni, hogy az emberek minden nap úgy ugranak be hozzá, mintha – az ő szavaival élve – egy kisgyerek lenne, aki megpróbál egy ruhafogast bedugni egy konnektorba. Annyira azért nem voltunk rosszak. Csak még mindig ki voltunk egy kicsit akadva az egészségi állapota miatt.

Kitörve a gondolataimból, Daxhez fordultam. – Vacsorázhatsz nélkülem is, ha akarsz.

– Megvárom, amíg hazaérsz. – Letette a csészéjét, és élesen rám nézett. – Te mindig megvársz engem.

Hálásan, szelíd mosolyt villantottam rá. – Köszönöm, férjecském!

A szemét forgatta. – Ha már az ünnepeknél tartunk, anyám felhívott, amikor zuhanyoztál korábban; meghívott minket a hálaadás napi vacsorára. Raven és a testvéreim is ott lesznek.

Grimaszoltam. – Anyám ugyanezt a meghívást ajánlotta fel nekünk és az összes testvéremnek. Tegnap este említette telefonon, csak elfelejtettem szólni neked. – Az alsó ajkamba haraptam. – Talán feloszthatnánk az időnket. Vacsorázzunk az egyik házban, és fogyasszuk el utána a desszertet a másikban. Vagy valami ilyesmi. Nem ideális, de Ollie és Marleigh minden évben ugyanazt csinálják, így egyikünknek sem kell lemondania a családjával töltött időről hálaadáskor.

Dax elgondolkodva összeszorította az ajkát. – Ez működhet.

– Akkor a kérdés az, hogy... melyik házat látogatjuk meg először?

– Nincs igazi preferenciám – dörmögte.

Nekem volt. – A te családoddal vacsorázunk, és az enyémmel esszük a desszertet.

– Miért?

– Mert jobban szeretném, ha nem úgy kellene végigenned a menüt, hogy közben az apám... nos, az apám. Mostanában már kevésbé goromba, de akkor is! – És biztosan senki sem tudta rendesen élvezni az ételét, ha közben bámulták. Az biztos, hogy nem tenne jót az ember emésztésének.

Dax arca elutasító fintorra gyűrődött. – Tudod, hogy nem érdekel, hogy így viselkedik!

– Hát, engem érdekel. Elhatároztam, hogy egyszer és mindenkorra véget vetek ennek az „elvből nem lehetek kedves a lányom férjével” idiotizmusnak.

Enyhén megrázta a fejét. – Csak az idődet vesztegeted azzal, hogy próbálod rávenni, hogy befogadjon a családba.

Makacs horkantást adtam ki. – Nem értem, miért! Nem mintha nem lenne esélyetek arra, hogy jól kijöjjetek egymással. Valójában kedvel téged, és nem sok embert kedvel a családunkon kívül.

– Nem számít! Volt pofám feleségül venni a kicsi lányát. Ez megváltoztatja a dolgokat. Ezt már elmagyaráztam.

– Igen, de ez egyenesen nevetséges! Remélem, javulni fognak a dolgok!

Könnyedén megvonta a vállát. – Ezzel csak csalódást okozol magadnak. – A karórájára pillantott. – Most mennem kell! Egy korai megbeszélésen kell részt vennem.

Miközben felállt a helyéről, ragyogó mosolyt villantottam rá. – Szép napot, cukorfalat!

A fásultság szobrává merevedett. – Ne! Csak ne!

– Igen, hangosan kimondva elég giccsesen hangzik – ismertem el. – De ne gondold, hogy nem tudom, hogy most mosolyogni szeretnél!

Rövid időre szórakozás villant fel a tekintetében.

– Később! – Az ajkai kissé megrándultak, majd megkerülte az asztalt, és elment.

 

∞∞∞

 

Wyatt, megfeszülve a fotelben, sóhajtva nézett a feleségére. – Asszony, ne körözz már!

Melinda huncut pillantást vetett rá. – Annyit körözök, amennyit csak akarok. Most pedig egyél!

Wyatt szomorú pillantást vetett az ölében elhelyezkedő tálcán lévő salátára. – Nem ehet egy férfi sajtburgert a saját otthonában?

– Nem, ha nemrég szívrohamot kapott – vágott vissza a nő.

Wyatt elkomorult. – Ezt még a madarak sem ennék meg!

– Persze, hogy nem. Ez nem egy tányér mag. Egyél!

Wyatt rám nézett. – Látod, hogy bánik velem?

Elfojtottam egy mosolyt, és egy kicsit arrébb mozdultam a kanapén, hogy jobban szembe tudjak nézni vele.

– Mindannyiunkat megijesztettél, különösen Melindát. Ő csak próbál gondoskodni róla, hogy ne kerülj vissza a kórházba. Neked is ugyanezt kellene tenned.

Melinda derűs mosollyal nézett rám. – Köszönöm, Addie!

Wyatt morogva emelte fel az evőeszközét. – Legalább valami jó is származott ebből az egészből. Az átkozott szomszédok már nem jelentenek problémát.

Igen, hallottam, hogy a fiatal pár annyira megijedt attól, hogy a szemük láttára kapott szívrohamot, hogy azóta nem rendeztek egyet sem a szokásos túlhangos partikból. Gyanítottam, hogy többé nem is fognak, mivel tudtam, hogy apám elbeszélgetett egy kicsit a házaspárral – gondoskodni fog róla, hogy ezentúl visszafogottabban viselkedjenek. És ha ez nem bizonyulna elégnek, Dax is valószínűleg közbelépne.

– Szóval, hogy mennek a dolgok a munkában? – kérdezte Melinda.

– Jól. Elfoglalt vagyok. – Még csak két órája voltam távol az irodától, de máris egy újabb halom e-mail és jó néhány hangposta-üzenet várt válaszra.

Beszélgettünk és nevetgéltünk hármasban, miközben Wyatt evett. Nos, megpróbált enni. Folyamatosan grimaszolt, megremegett és káromkodott az orra alatt, mintha Melinda egy drámakirály istenverte zabkásájával etette volna.

Körülbelül egy órával később, amikor eljött a távozás ideje, megöleltem mindkettőjüket, és biztosítottam őket, hogy hamarosan újra eljövök látogatóba. Kivettem a kulcscsomót a táskámból, lesétáltam az ösvényen, és a kocsimhoz mentem.

Egy kisfiú kuncogását hallva balra pillantottam, és egy kisgyereket láttam, aki egy közeli Chevy első ablakára mutogat, miközben a kezét fogó nőre vigyorog. Gyanítottam, hogy a szórakozás forrása az üvegre fröccsent hatalmas madárszar volt.

Beugrottam a kocsimba, beindítottam a motort, majd elindultam hazafelé. Alig vártam, hogy odaérjek, izgatottan várva, hogy elővehessem és felakaszthassam a halloweeni díszeket.

Sok szempontból olyan voltam, mint az apám. De volt néhány eset, amikor anyámra hasonlítottam – ahogy ő, én is visszafejlődtem Halloween idején. Szegény Daxnek ezt a saját bőrén kell majd megtudnia.

Kíváncsi voltam, mit fog érezni, amikor elárulom neki, hogy igen, lesz csokit vagy csalunk kosár az ajtónk előtt. Daxet ismerve, fel fog vonulni az emeletre, hogy egy kis nyugalmat és csendet találjon.

Mivel nem szoktam egyedül ünnepelni a Halloweent, meghívtam volna a húgaimat a villába, hogy legyen társaságom, de Aliciának randija volt, Harri pedig egy jelmezes fellépésen vett részt. Hasonlóképpen Sabrinának és Tamarának is voltak tervei – egy kísérteties fesztiválra készültek. Meghívtam volna Ollie-t és Marleigh-t, de ő, apánkhoz hasonlóan, nem rajongott az ünnepért.

Miközben levettem a talpam a gázpedálról, hogy csökkentsem a sebességet, belenéztem a visszapillantó tükörbe... és éreztem, hogy összehúzódik a szemöldököm. Egy Chevy volt nem túl messze mögöttem. Egy Chevy, aminek az első ablakán egy nagy adag madárszar volt. Huh.

Egy körforgalomhoz érve a második kijáratnál hajtottam ki. Ahogy a Chevy is. Röviddel ezután egy T elágazáshoz értem, és jobbra fordultam. Ahogy a Chevy is.

A fejbőröm bizsergett. Vagy paranoiás voltam, vagy...

Nem, paranoiás voltam. Teljesen.

De a következő balra kanyarodásnál a Chevy ismét követte az útirányomat.

Nyugtalanul fészkelődtem az ülésben. Miközben vezettem, figyeltem a mozgását. Amikor lassítottam, ő is lassított. Amikor gyorsítottam, ő is gyorsított. Amikor elfordultam, ő is elfordult – akár balra, akár jobbra mentem.

Oké, tehát nem voltam paranoiás.

A gyomrom bukfencet vetett, és a kocsi Bluetooth-ját használva felhívtam Daxet.

A telefonja néhányszor kicsörgött, mielőtt felvette: – Igen?

– Valami furcsa dolog történik. – Megnyaltam az ajkaimat. – Azt hiszem, követnek. Nem, tudom, hogy követnek.

– Követnek? – visszhangozta, és a hangja elhalkult.

– Igen.

– Mennyire vagy biztos benne?

– Teljesen – jelentettem ki határozottan. – Amikor elhagytam a nagyszüleim házát, észrevettem egy közelben parkoló bronzszínű Chevyt. Ugyanaz a Chevy utolért, és az óta is a nyomomban van. És úgy értem, a seggemben.

Halk káromkodás érkezett a vonalon. – Látod a sofőrt? – kérdezte, miközben egy ajtócsukódás hangja hallatszott a háttérből – valószínűleg a bejárati ajtónk.

– Nem túl jól. Férfi. Vékony arca és sötét, kócos haja van. Elég nagy távolságot tart köztünk, hogy ne tudjam jól megnézni, de nem tűnik ismerősnek.

– Hol vagy? – kérdezte Dax a kocsi kinyitásának sípoló hangja fölött.

Megadtam neki a helyzetemet.

– Nem vagy messze a CCC-től. Menj oda! Parkolj le a parkolóban! Maradj a kocsiban! Tartsd zárva az ajtókat! – Dorombolni kezdett az autója motorja. – Mindjárt ott leszek!

– Oké.

További szavak nélkül bontotta a kapcsolatot.

Nagy levegőt vettem, és megfeszült a kezem a kormánykerék körül. És eszembe jutott, hogy milyen ösztönösen nyúltam Dax felé. Nem apámhoz, Ollie-hoz vagy a zsarukhoz. Nem, gondolkodás nélkül Dax segítségét kértem, teljesen bízva abban, hogy tudni fogja, mit kell tenni; hogy eljön hozzám, bármennyire is elfoglalt; hogy számíthatok rá, hogy biztonságban leszek.

Egy dolog volt megbízni valakiben. Más dolog volt azt érezni, hogy számíthatsz rá. Sokat elárult arról, hogy milyen messzire jutottunk, hogy ilyen könnyen fordulok hozzá.

Még egy pillantást vetettem a visszapillantó tükörre. A Chevy még mindig közel volt.

Ki a fene követne engem? Miért követne? A mozgásom senkit sem érdekelne. Erősen kétlem, hogy zaklatóm lenne, vagy ilyesmi.

Lehet, hogy valaki csak azért csinálja, hogy szórakozzon velem? Feltételeztem, de nem értettem, miért tennének ilyet. Volt néhány ember, aki nem rajongott értem, de egyik sem hasonlított a sofőrre.

Lehetséges, hogy ez a személy azért szórakozott velem, hogy Daxet bosszantsa. De... mondtam Daxnek, hogy egy bronz színű Chevy követ. Ez nem volt számára ismerős, szóval lehet, hogy nem is ismerte. Legalábbis nem jól.

Csak percek teltek el, mire megérkeztem a célomhoz. A parkolóban kiválasztottam egy olyan helyet, amelyet elég sok autó vett körül ahhoz, hogy a kis követőm ne tudjon közel parkolni hozzám. Éppen amikor le akartam kapcsolni a motort, megcsörrent a telefonom.

Dax.

Fogadtam a hívást. – Szia!

– Ott vagy már a CCC-nél? – kérdezte, a hangja teljesen professzionális volt.

– Most értem ide.

– Maverick úton van; ő lakik a legközelebb. Zárva vannak az ajtók?

Megnyomtam a gombot, hogy mindet bezárjam.

– Igen.

– Maradjon is így!

A hajamba túrtam. – Van valami ötleted, hogy ki lehet ez a személy?

– Nem, de majd kiderítem, hogy ki lehet.

Mozgást észlelve a perifériás látásommal, elfordítottam a fejem, és láttam, hogy valaki éppen ott áll. A sofőr.

– Uh... az ablakomnál áll. Gesztikulál, hogy engedjem le. – Mindezt egy nagy „ártalmatlan vagyok” mosoly kíséretében.

– Ne tedd! – parancsolta Dax.

Mintha lett volna ilyen szándékom.

– Csak öt percet szeretnék az idejéből – mondta az idegen elég hangosan ahhoz, hogy a szavai az üvegen keresztül is elérjenek hozzám.

Sajnálatos módon nem kapta meg azokat a perceket.

– Nem ismerem fel – mondtam Daxnek. – Az ötvenes évei elején-közepén járhat. Tokás áll. Bajusz. Pattanás hegek. Valamikor biztosan eltört az orra.

Dax halk káromkodást mormolt.

Megfeszültem. – Tudod, hogy ki ő.

Felsóhajtott. – Igen. Ő egy helyi riporter. A neve Lennie Fowler.

Összeszorult az állkapcsom. Még egy istenverte riporter?

– Öt perc – ismételte Lennie, könyörgéssel a hangjában. – Fizetek az idejéért!

– Miért akarna beszélni velem? – kérdeztem.

– Azt reméli, hogy tudsz neki valami érdekeset mondani rólam vagy a családomról, amit megírhat – válaszolta Dax kifejezéstelenül. – Szereti ezt csinálni.

Összeszűkítettem a szemem. – Szóval már írt rólad cikkeket a múltban?

– Igen – válaszolta Dax egy morgással. – Leginkább akkor, amikor még fiatal voltam.

Figyelmen kívül hagyva az ablakomon lévő ujjakat, megkérdeztem: – Milyen dolgokat írt?

Dax habozott. – Mondjuk úgy, hogy a cikkek nem voltak a javamra.

Éreztem, ahogy az ajkam vékony vonallá préselődik, és dühös pillantást vetettem Lennie-re. Valószínűleg ő is egyike volt azoknak a seggfejeknek, akik annak idején többször is lefényképezték Daxet, és olyan szar történeteket írtak róla, amelyekben egy leendő gyilkosnak állították be.

Lennie szemében elkeseredettség villant fel. – Nem akarom bántani magát! Csak beszélgetni akarok.

Nagy volt a kísértés, hogy megmondjam neki, hogy húzzon a picsába, de nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy legyen mit kinyomtatnia. A szavaidat felhasználhatták ellened, de a hallgatásodat nem lehetett tévesen idézni.

– Beszélhetünk nyilvános helyen is – intett Lennie a Chrome Canvas bár felé. – Bemegyek, és ott várok Önre. Rendben? – Megigazította a gallérját, és elsétált.

– Bement a bárba, hátha követem – tájékoztattam Daxet. – Szívesen bemennék oda, és letépném a fejét.

– Jobb, ha nem adsz neki semmit, amit érdemes lenne kiadni.

– Igen, ezt értem. Még mindig kísértésben vagyok. – Megpillantva a kocsi felé tartó ismerős személyt, éreztem, hogy megnyugszik a belsőm. – Itt van Maverick. – Lehúztam az ablakot, és rámosolyogtam az újonnan érkezettre. – Kiderült, hogy ő egy Lennie Fowler nevű riporter. A bárban van.

Kemény arckifejezéssel, Maverick az arcom tanulmányozta. – Jól vagy?

– Nem, mert nem rúghatom tökön! Pedig nagyon, nagyon szeretném!

Maverick ajka megrándult. – Maradj itt! – Aztán elsétált, és bement a bárba.

Felhúztam az ablakot, és hagytam, hogy a fejem hátrabillenjen.

– Mindjárt ott vagyok – mondta Dax. – Most már hazamehetsz. Majd én intézem ezt.

Felhorkantam. – Hazamenni, amíg te egy olyan helyzetet kezelsz, amibe én rángattalak bele? Ó, te aztán vicces vagy!

– Addison!

– Hé, megérteném, ha valami olyan történne, amit nem akarsz, hogy lássak. Megértem, hogy nem akarod, hogy... bizonyos dolgok... megérintsenek. De te csak annyit teszel, hogy beszélsz vele. – Dax nem igazán tudott fizikailag lerendezni valakit nyilvánosan. – És különben is, ez nem olyan, mintha... – Elhallgattam, amikor valami felkeltette a figyelmemet. – Ugh, átrohan a parkolón. Mármint Lennie. Gondolom, menekül Maverick elől.

Dax kiengedett egy morgás és egy horkantás közötti hangot. – Nem jut messzire.

Néztem, ahogy Maverick lassabb tempóban követi a riportert, és vigyorogva figyeltem, amikor Lennie káromkodni kezdett a Chevy láttán.

– Hadd találjam ki! Maverick elővigyázatosságból kilyukasztotta egy vagy több kerekét. – Dax biztos elmondta neki, hogy egy bronzszínű Chevy követett – csak egy ilyen parkolt itt, így Maverick tudta, melyik járművet kell célba vennie.

A tekintetem elfordult a látványtól, amikor egy újabb jármű hajtott a parkolóba. Egy olyan, amelyet jól ismertem. A pulzusom felgyorsult. – Látlak!

– Most leteszem. Várj a kocsiban! – Kilépett a vonalból.

Kicsit előrébb hajoltam, hogy jobban lássam, ahogy Dax leparkolt a Chevy mellett. A szokásos könnyedségével kiszállt a kocsiból, és Lennie-hez lépett, aki azonnal hátrált egy lépést, az arckifejezésén a düh helyét átvette a rettegés. Hah!

Dax beszélni kezdett, de nem tudtam kivenni a szavait. Annyira leeresztettem az ablakomat, hogy a hangja beszűrődjön a kocsimba.

– Riporter vagyok, interjúkat készítek, ez a munkám – védekezett a seggfej. – Ez nem személyes ügy!

– Addison a feleségem, Fowler, úgyhogy én ezt nagyon is személyesnek tekintem – mondta Dax kőkemény hangon.

– Nem kellene. Ez csak munka. Önök mindketten kiemelt emberek, különböző okok miatt. A nyilvánosság bepillantást akar majd nyerni a házasságuk belsejébe, és a sajtó ezt ki akarja elégíteni. Ne gondolja, hogy megmondhatja nekem, mit írhatok és mit nem! – Bátor szavak, de a hangjában volt valami remegés, ami elárulta az idegességét.

Dax egy fölényes pillantást vetett rá. – Nem érdekel, hogy mit nyomtat, Fowler! Az a helyzet – már senki sem törődik vele. Azok után nem, hogy bebizonyosodott, hogy hajlamos meghamisítani és szépíteni a történeteket.

Lennie arca a harag maszkjába merevedett. – Maga volt az, aki ezt leleplezte, ugye? Az állásomba került!

– A tettei kerültek az állásába. Nos, ahogy már mondtam, nem érdekel, mit választ a nyomtatáshoz. De az igen, hogy követi a feleségemet.

– Nem mintha zaklatnám őt. Csak egy lehetőséget akartam, hogy beszélhessek vele.

– Nem akar beszélni magával. Szerintem megkapta ezt az üzenetet, amikor nem hagyta el a járművét, de maga tovább nyomult.

Lennie felsóhajtott. – Tetszik vagy sem, maga jó kattintáscsali, és az életében lévő nők szoktak beszélni a médiával. Nem én leszek az egyetlen riporter, aki megkörnyékezi a feleségét, abban a reményben, hogy ő is megteszi ugyanezt.

– Talán nem. De, akárcsak maga, ők sem érnek el semmit. – Dax fenyegető pillantást szegezett rá. – A jövőben tartsa távol magát Addisontól!

Lennie nagyot nyelt. – Vagy mi lesz?

Dax szájának egyik sarka meggörbült. – Nem csak az én múltamban szereplő nők szeretnek beszélni, Fowler. Érdekes a szexuális ízlése. Talán Redwater lakói szívesen hallanának róla. A szerettei? Nem annyira.

A riporter arcán bíborvörös pír jelent meg. – Maga egy igazi szemétláda!

– Ez nem olyasmi, amit ne tudott volna már eddig is. – Dax egy pillantást vetett Lennie autójára. – Most pedig azt javaslom, cserélje ki a kereket. Maverick segíthet, ha szeretné.

A riporter megmerevedett. – Értem.

Dax elfordult Lennie-től, és gyors, határozott léptekkel a kocsimhoz jött. Bedugta a fejét a nyitott ablakon. – Jól vagy?

– Jól, csak dühös vagyok! – Elég rossz volt, hogy az olyan emberek, mint Lennie, már akkor célba vették Daxet, amikor még kisfiú volt. Ez a bizonyos seggfej nyilvánvalóan nem érezte magát rosszul, ha nem volt kétsége afelől, hogy most, hogy Dax felnőtt volt, újra megtegye. – Nem rúghatnám meg, vagy valami?

Dax ajkai kissé felhúzódtak. – Nem. Menjünk haza! – Visszahúzódott és kiegyenesedett. – Majd szorosan mögötted maradok.

Miközben a villa felé hajtottunk, csendben fortyogtam az ő nevében. Dühöngtem. Táncoltak a védelmező ösztöneim a szervezetemben, és arra késztettek, hogy megüssek valakit.

Pontosabban Lennie Fowlert.

És a hozzá hasonló riportereket. Azokat a riportereket, akik lehetetlenné tették egy fiatal fiú számára, hogy normális életet éljen. Riporterek, akik hozzájárultak ahhoz, hogy az a fiú ilyen zárkózottá és visszafogottá nőjön fel.

Mennyire más lenne Dax, ha nem kellett volna ilyen zaklatásokkal szembenéznie; ha nem kellett volna a nevét és a képét egyik szaros cikkről a másikra látnia?

Nem mintha azt akartam volna, hogy más legyen. Csak azt nehezményeztem, hogy olyan helyzetbe sodorták, ami miatt ennyi önvédelmi mechanizmust fejlesztett ki.

Amikor megérkeztünk a villába, mindketten egyenesen a nappaliba mentünk. Ott csípőre tettem a kezem, és kifújtam egy nagy levegőt. Ez cseppet sem nyugtatott meg.

Dax felnézett az italok közül, amiket az italos szekrénynél töltött. – Még mindig dühös vagy?

Hátrahajtottam a vállamat. – Szörnyen.

– Fowler megijesztett?

– Micsoda? Nem. Nem azért vagyok dühös, mert követett; azért vagyok dühös, hogy a sajtó nem hagyja, hogy nyugodtan élhesd az életed!

Valami, amit nem tudtam megnevezni, fellobbant Dax szemében. Valami, ami enyhítette a homlokán lévő halvány ráncokat.

– Hogy gondolhatta, hogy tényleg beszélni fogok vele? – kérdeztem hitetlenkedve.

– A nők a múltamban nem láttak benne semmi rosszat. Bár kezdetben a legtöbbjük nem volt hajlandó beszélni. Ez később megváltozott. – Egy-egy pohárral a kezében Dax elindult felém. – Néhányan elfogadták a lehetőséget, hogy fizetett névtelen forrásként dolgozzanak, tévesen azt gondolva, hogy nem fogok rájönni. Mások bátrabbak voltak, és nem bánták, hogy kiderül a kilétük.

Mert, ahogy Caelan említette, el voltak keseredve amiatt, hogy Dax nem nőtt fel ahhoz a feladathoz, hogy törődjön velük. Elgondolkodtatott, hogy talán ez is része volt annak, hogy Dax olyan feleséget választott, akihez nem kötődött érzelmileg – így nem lett volna esélye, hogy ilyen keserűség kerüljön a képbe.

Mélyen a szemébe bámultam. – Ugye tudod, hogy nem tennék ilyesmit? Még ha valahogyan bántanál is, akkor sem térnék egy ilyen kegyetlen útra.

Egy hosszú pillanatig tanulmányozta az arcomat, majd a kezembe nyomott egy poharat. – Eleinte nem voltam benne olyan biztos, de nem, nem hiszem, hogy ilyet tennél.

Egy csomó kibomlott a gyomromban. Lehet, hogy még nem bízik bennem teljesen – túl sokszor árulták el ahhoz, hogy megengedje magának, hogy a hozzá legközelebb állókon kívül ennyire biztos legyen valakiben – de legalább abban bízott, hogy ezt az egy dolgot nem tenném meg.

– Jó – mondtam. – Visszatérve Fowlerhez... Mi a helyzet a szexuális ízlésével? Mit értettél ez alatt?

Dax kiitta a poharát. – Gyakran visz haza random nőket bárokból vagy klubokból, és lefizeti őket, hogy csak fehérneműben és magas sarkú cipőben sétáljanak előtte, miközben ő kiveri magának. Nem dugja meg őket, még csak hozzájuk sem ér. Gyanítom, hogy ez azért van, mert a fejében ez akkor nem minősül a barátnője megcsalásának.

Hihetetlen.

– Szóval általában véve is egy seggfej?

– Igen. – Dax megkocogtatta a poharamat. – Igyál!

Felhajtottam a whiskyt, élvezve az égető érzést, ahogy lecsúszott a torkomon. – Hagynod kellett volna, hogy belerúgjak!

– Nem hiszem, hogy aggódnod kell, hogy újra zaklatni fog. De abban igaza van, hogy más riporterek is megkörnyékezhetnek. – Dax elvette tőlem az üres poharamat, és mindkettőt a dohányzóasztalra tette. – Tisztában vagyok vele, hogy egyedül is meg tudnál oldani egy ilyen helyzetet, de ne tedd! Látniuk kell, hogy ennek következményei lesznek, különben folyton visszajönnének. Szóval, ha valaki mégis megpróbálna beszélni veled...

– Befogom a számat, elsétálok, aztán felhívlak – ígértem meg. – Tiszteletben tartom, hogy ezzel személyesen akarsz foglalkozni.

Röviden bólintott.

Hosszan kifújtam a levegőt. – Már annyira vártam, hogy hazajöjjek, és felállítsam a halloweeni dekorációt. Az a szarzsák elrontotta a kedvem, és most holnapra kell halasztanom a terveimet, mert túl ideges vagyok ahhoz, hogy most foglalkozzak velük.

Dax hosszan és mélyen hümmögött. – Két dolog segíthet. Vagy visszavonulhatsz a nem-igazán-irodádba, és elmerülhetsz egy könyvben, hogy segítsen az agyadnak kikapcsolni.

Megbillentettem a fejem. – Vagy?

– Vagy megteszem én helyetted – mondta, és lehalkult a hangja. A tekintetében hirtelen felcsillanó forróság pontosan elárulta, mit értett ez alatt.

A pulzusom megugrott, majd gyorsulni kezdett. Ezzel egy időben minden egyes izom megfeszült a testemben.

– Olyan vagy, mint valami szexuális varázsló.

A szemhéja lesüllyedt. – Egy micsoda?

– Most komolyan ki vagyok akadva. Kizárt dolog, hogy az elmém vagy a testem ilyen könnyen reagáljon arra a lehetőségre, hogy levetkőzzek és mocskos dolgokat csináljak, de mindkettő teljesen benne van a játékban. Ha hívsz, ők válaszolnak. Csak úgy. Látod, varázslat.

– Mert minden porcikád – kívül és belül – tudja, hogy az enyém vagy. – A szemei komótosan a számra meredtek, és elidőztek ott, végigkövetve annak formáját. A tekintete végül visszatért, hogy elkapja az enyémet, mélyre hatolva; túl sokat látva; teljes figyelmemet követelve. – Vetkőzz le! Feküdj a szőnyegre! Egy szót se szólj!

A hangjában lévő domináns szilánkok mélyen a gondolataimba, a bőrömbe, az akaraterőmbe fúródtak. A tiltakozás lehetősége ott volt a hangjában. Csakhogy nem akartam tiltakozni. Nem akartam ellenállni. Mentálisan arra a helyre akartam süllyedni, ahol biztonságban éreztem magam; ahol az ő vezetését követő szivárvány végén pörgős, észbontó, minden képzeletet felülmúló boldogság állt.

Elkezdtem kigombolni az ingemet. Elégedettség csillogott a szemében. És elárasztott a nyugalom ismerős érzése, ahogy a világom leszűkült rá.

Egyik réteget a másik után hámoztam le magamról. Egész idő alatt feszültség gyűlt a levegőben – szexuális, fülledt, nyomasztó. Minden egyes perccel sűrűsödött, minden egyes ruhadarabbal, amit levetettem, egyre elektromosabbá vált.

A tekintete egyszer sem hagyott el. Minden mozdulatomat követte, halálosan koncentráltan, mint bármelyik vad ragadozóé. A jóváhagyás ragyogása csillant fel ezekben a szemgolyókban, amikor meztelenül a bolyhos szőnyeghez sétáltam, és a hátamra feküdtem.

Ő a lábamhoz lépett. – Tárd szét a lábaidat! – A szavak végigfolytak a bőrömön – a hangja olyan lágy, olyan mély, olyan megnyugtató. Egyszer bólintott, amikor megtettem, amit kért. – Jól van. Most kulcsold össze a kezed, és nyújtsd ki a karjaidat magasan a fejed fölé!

Ismét engedelmeskedtem neki. Megmarkoltam a szőnyeg szőrcsomóit, izgalom lüktetett a véremben, és meleg pírt varázsolt az arcomra.

Elteltnek nézett ki, nem sietett. Lehet, hogy idegességemben mocorogtam volna, de az arckifejezésétől mozdulatlannak éreztem magam. Annyi mindent közvetített. Éhséget. Szükséget. Birtoklást. Egy olyan testi szándékot, amitől bukfencet vetett a gyomrom.

– Jó lenne hazajönni erre a látványra – mondta társalgási hangnemben. – Bár figyelmeztetnem kell téged... biztosra kell menned, hogy nedves vagy és készen állsz rám. Mert nem lenne előjáték. – Férfiúi mohóság gyűlt össze a szemében, ahogy a tekintete a puncimra szegeződött. – Beléd süllyeszteném a farkamat, és nyersen megdugnálak. Még azzal sem fáradnék, hogy levetkőzzek.

Ujjai az inge gombjaihoz nyúltak. Nagyszerű. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, és figyeltem, ahogy elkezdte levetni a ruháit. Várakozás emelkedett és megcsípte a bőrömet, életre keltve az idegvégződéseimet.

Végre meztelenül állt. A fenébe is, a teste egy műalkotás volt. Pont. A felfelé álló, vastag és akcióra kész farka pedig könnyedén megnyerné a farokversenyt, ha létezne ilyen.

Letérdelt a combjaim közé, felsőtestével fölém hajolt, a súlyát a fejem két oldalára támasztott tenyerén tartva. A tekintete végigsöpört az arcom minden részletén – nem egyszerűen a vonásaimon, hanem minden egyes vonalon, szeplőn, íven és mélyedésen... mintha egy régiséget, vagy valami ilyesmit értékelne.

Átkaroltam a nyakát, és a fejemet úgy döntöttem, hogy felkínáljam a számat. Nem fogadta el. Az orra hegyét végighúzta a halántékomon, végig az arcomon, az állkapcsomon, majd az arcom másik oldalán, a homlokomon, amíg újra a halántékomhoz nem ért... megtéve egy teljes kört.

Túlságosan is szükségem volt rá ahhoz, hogy türelmesen várjam, hogy továbblépjen, ezért felemeltem annyira a csípőmet, hogy a kemény hosszához dörzsölődjek.

– Akarod a farkamat – a nyelve kivillant, és az alsó ajkamra csapott – ki fogod érdemelni – suttogta doromboló magabiztossággal.

Pislogtam. – Kiérdemelni?

– Azzal, hogy kielégítesz engem – magyarázta. – Most játszani fogok veled. Annyit mozoghatsz, amennyit csak akarsz. Annyi zajt csaphatsz, amennyit csak akarsz. De egy dolog van, amit nem javasolnék neked.

– Mit?

– Elélvezni – válaszolta. – Természetesen szabadon megteheted. De ha megteszed, az lesz az esti orgazmusod. A szádban fogom befejezni, vagy esetleg a szép melleidre élvezek. Ha viszont kitartasz... beléd rakom a farkamat, és olyan keményen megduglak, hogy nem bírod elviselni – de ki fogod bírni.

A szája lecsúszott és az enyémre zárult. A nyelve bekúszott, az enyémhez simult, és elkezdte azt az ősi táncot, amit már tökélyre fejlesztett. A csók szexszagot árasztott. A szükségtől. Tőle.

Soha nem ismertem senkit, aki olyan érzéki finomsággal rendelkezett volna, mint ez a fickó. Úgy csókolt, mintha egy desszertet élvezne. Mintha a szám egy olyan élvezet lett volna, amit meg akar kóstolni, megízlelni és mohón felfalni.

Megdöntötte a fejét, felpörgette a csókot, mélyebbre süllyesztette a nyelvét, ellopta a levegőt a tüdőmből, és beindította a kémiai láncreakciót.

Levegő. Tényleg szükségem volt levegőre. Abszolút nem érdekelt.

Az ajkaimat a nyelve köré fontam, és szopogattam. Halk, elnyújtott morgás kúszott fel a torkán, és ömlött át az enyémbe.

Megszakította a csókot... és ami ezután következett, azt csak úgy lehetett leírni, mint Istenre-esküszöm érzéki kínzás.

A nyakamnál kezdte, ügyelve arra, hogy megkeressen minden „boldog pontot”. Volt nyalogatás. Szopogatás. Harapdálás. Tapogatás. Szorítás.

Hamarosan áttért a vállamra és a karomra. Ujjbegyei végigsiklottak rajtam, birtoklási vágy volt minden egyes nyomásban, simogatásban, szorításban és siklásban. Mintha a bőrömre nyomta volna a birtoklásának bizonyítékát – nem olyat, amit láthattam volna, de olyat, ami a csontjaimba ivódott; olyat, amitől soha nem szabadulok.

Keményen megszorította a mellem, amivel egy elragadtatott zihálást váltott ki belőlem. Aztán a szorítása enyhült, lazult, frusztrált.

Az egyik pillanatban az érintései csupa testi gyengédség voltak. A következő pillanatban már gonoszul durvák. Újra és újra váltott. De mindig, minden mozdulatában ott volt a bármelyik pillanatban a felszínre törhető pórázon tartott agresszivitás.

Hamarosan nedves forróság gyűlt össze a lábaim között. Vegyületek mámorító koktélja táncolt az ereimben, és kábította az elmémet.

Ezután a melleimre koncentrált, addig incselkedett, amíg a mellbimbóim sajgó, bizsergő csúcsokká nem feszültek. Minden egyes szívás és harapás a feszes bimbókon a gyönyör szikráit küldte a bensőmbe. Istenem, olyan üresnek éreztem magam, hogy fájt.

Lenyelve egy frusztrált nyögést, a hajába túrtam és megrángattam. – Dax...

Fogai a mellem oldalába fúródtak egy nem egészen harapással. Egy panaszos sziszegéssel lazítottam a szorításomon. A nyelve végigsimított az érzékeny ponton, hogy csillapítsa a szúrást.

Tovább csúszott lefelé a testemen, könyörtelenül incselkedve a hasamon. A nyelve nyalogatott. Lehelete a nedves bőrt fújta. Aztán a fogai megcsíptek vagy karistoltak.

Ezen a ponton az idegvégződéseim teljesen túlterhelődtek, olyannyira, hogy még a combján és a mellkasán lévő durva szőrszálak is mintha a bőrömet dörzsölték volna.

Felemeltem a fejem, hogy ránézzek. – Meg akarsz őrjíteni? – A rekedt szavak elkínozva szakadtak ki belőlem.

Felemelte a fejét, hogy a szemembe nézzen, széttárt ujjakkal pihentetve a kezét a hasamon, minél több bőrt befedve. – Mi a baj?

Pislogtam. – Mi a baj?

Humor csillogott a különböző színű szemeiben. – Kicsit kipirultnak tűnsz. – Lejjebb csúsztatta a kezét, hogy megsimogassa a puncimat, és a tenyere sarka a csiklómat nyomta.

A lábujjaim úgy begörbültek, hogy azt hittem, begörcsölnek. – Most azonnal meg akarlak ölni!

Lejjebb csúszott, és hümmögött, miközben végigsimított a nedves redőimen. – Nem kételkedem benne. – A nyelve egy lusta kis kitérőt tett ott, ahol korábban a „leszállósávom” volt. – Tudod, mi az egyik dolog, amit a legjobban szeretek ebben a punciban? – kérdezte, és beszéd közben az ajkai végigsiklottak a nedves húsomon, leheletével szó szerint fellobbantotta a lángokat. – Hogy az enyém volt először.

A szemeim lecsukódtak, miközben a résemet nyalogatta. A tőle megszokott mesteri puncifalóként falt fel. Nem vette félvállról, nem, hanem teljes intenzitással csinálta.

A nyelve ellopta a show-t – egy őrült szexuális fegyver, amely egyre magasabbra és magasabbra hajtott, ahogy nyalt, kavargott és mélyre süllyedt.

Meg akartam lovagolni azt a nyelvet. Többet akartam belőle. Mélyebben akartam magamban.

És mégsem tettem.

Mert még nem akartam elélvezni. Ez azt jelentette, hogy meg kellett küzdenem az ösztönömmel, hogy üldözzem az orgazmust, ami olyan közel lebegett; azt jelentette, hogy ellen kellett állnom a késztetésnek, hogy a szájához és az ujjaihoz nyomuljak, és mocorogjak. Ez agyrémmel felérő szívás volt.

Újra és újra az orgazmus kirobbanásához közeledtem. Újra és újra visszavertem a gyönyört. Ő minden alkalommal elismerően hümmögött, jutalmul megsimogatta a belső combomat, vagy hosszan tartó csókot nyomott a köldökömre. De aztán ismét a puncimra bukott.

Határozottan elegem lett ebből a szarságból, megragadtam a fejét. – Tényleg el kell élveznem! – mondtam karcosan.

A nyelvével a lüktető csiklóm körül körözött. – Akkor gyere! – invitált. – Senki sem tart vissza!

Összeszorítottam a szemem, visszaharapva egy nyöszörgést.

– Nagyon jól csinálod.

Nem, nem tettem. A fejem annyira elcsesződött, hogy azt hittem, sírni fogok. A testem sem volt jobb állapotban – a bőröm túlérzékeny volt, az izmaim folyamatosan remegtek, a puncim lángolt, és a melleim pokolian sajogtak.

Egyszóval, rohadtul tönkretett.

Ahogy egy újabb orgazmus kezdett kialakulni, éreztem, hogy kezdek elsodródni... mintha az elmém egyszerűen nem tudná már feldolgozni az érzéseket. Küzdöttem a lebegő érzés ellen, és pánikba estem, hogy felrobbanok, ha csökken a védekezésem – akkor az egész harc a semmiért történt.

A szexuális feszültség egyre szorosabban és szorosabban tekeredett a gyomromban. Olyan szorosan, hogy az már fájdalmas volt. A combjaim remegtek, és olyan erősen szorongattam a szőnyeget, hogy a körmeim a tenyerembe mélyedtek. Visszavertem a lebegő orgazmust; minden akaraterőmmel küzdöttem ellene. Míg végre meg nem enyhült.

Dax visszacsúszott a testemen, és csókot nyomott az állkapcsomra. – Végeztem. Jól csináltad, kicsim. Nagyon, nagyon jól csináltad. – Ismét feltérdelt, és hasra fordított, ami egy nyekkenést váltott ki belőlem. – Fej le! Segg fel!

A pulzusom megugrott, és a légzésem – amely már amúgy is egyenetlen és szaggatott volt – tovább gyorsult. Az arcom a szőnyeghez simítva, térdre emelkedtem.

– Ez az! – Mindkét hüvelykujja végigsimított egy-egy ponton a fenekem gömbjein. – Imádom ezeket a gödröcskéket itt. – Egyik kezével megmarkolta a csípőmet, majd a farkának széles hegyét a puncimba csúsztatta.

A lélegzetem megakadt a torkomban, és ismét belekapaszkodtam a szőnyegbe. Jobb, ha nem egy lágy és lassúhoz van kedve, mert én nem...

A farka mélyre csapódott, betöltötte, feszítette és égette a belső falaimat, és basszus, ez már túl sok volt. Szétrobbantam. Milliárd apró darabra törtem szét. Nem tudtam, hogy sikítottam-e vagy rángatóztam-e – mentálisan túlságosan elsodort az eufória ahhoz, hogy bármit is érzékeljek a mámoron kívül.

Amikor az őrült orgazmus alábbhagyott, remegő, izzadt izmok halmaként olvadtam a szőnyegbe.

– Hmm, hát nem jobb így? – Egyik kezét a lapockáim közé tette, hogy a helyemen tartson. – Maradj lent! – Lassan hátrahúzódott, amitől felziháltam, amikor a farka végigcsúszott a túlérzékeny belső izmaimon, majd belém nyomult.

Egy vad menet volt. Mintha elpattintotta volna a pórázt minden magában hordozott szexuális agresszióján. Újra és újra előrelökte a csípőjét, újra és újra tele tömött.

Nyers volt. Földhözragadt. Vad. Csak az arcomra boruló hajnak köszönhettem, hogy nem égette a szőnyeg az arcomat.

Visszanyomtam volna a csípőmet minden egyes lökésre, ha tudtam volna mozogni. A keze lefogott – egy meleg, de szilárd és nehéz súly, amely megtartotta az irányítást a szorításában.

Nem volt lassú felépülés. A következő orgazmusom gyorsan épült, összegyűlt a bensőmben. A combizmaim összeszorultak. A puncim megfeszült. Borzongás futott végig a gerincemen.

Aztán lecsapott az orgazmus.

Úgy tűnt, mintha végigszikrázott volna a vérkeringésemen, a tiszta boldogság elektromos kitörése, amely fojtott sikollyal repített a magasba. Éreztem, ahogy a puncim Dax farkára szorul; éreztem, ahogy a belső izmaim megremegnek és görcsbe rándulnak. Dax még egyszer utoljára belém mélyedt, miközben ondó lövellt a belső falaimra.

Lélegzetért kapkodva, minden energiámtól megfosztva összeomlottam. Szó szerint semmi sem volt bennem.

A lapockáim közötti keze felcsúszott, hogy a hajamba fúródjon, miközben Dax fölém hajolt, és csókot nyomott a nyakamra. Zihálva és remegve ott maradt. – Most már kevésbé vagy kiakadva?

– Tudod, igazából a hangulatom figyelemre méltóan megjavult – válaszoltam, kissé zihálva. – De hát, mivel te Duan Juan első osztályú tanítványa vagy, ez valahogy elkerülhetetlen volt.

A teste néma nevetéstől remegett az enyém fölött.

– A legszokatlanabb szarságokat mondod, amikor szexmámorban vagy.

– Én csak megadom az elismerést, ahol az kijár. Épp az előbb gondoltam arra, hogy a farkad könnyedén megnyerné a faszszépségversenyt.

Teljes erővel kirobbant belőle a kuncogás.

– Én bókolok a legjobban, nem igaz?

– Igen, Addison, igen, így van.