Huszonkettedik fejezet

Fordította: Szilvi

Miközben Dax és én a rövid sorban álltunk a hostesspultnál, gondosan megigazítottam a rose gold karkötőmet. Nem volt meglepő, hogy az üzleti vacsoráját éppen ebben az étteremben tartották. Sokan tették. Sőt, valójában már én is többször találkoztam itt ügyfelekkel.

A fehér és arany színpalettával a hely elegáns volt, királyi hangulattal. Gyönyörű festmények díszítették a falakat. Néhol szobrokat és szép növényeket lehetett látni. A mennyezetről csillárok lógtak, amelyek biztosították, hogy a helyiség legyen jól megvilágított, de ne túl világos.

A térben alabástromfehér terítőkkel borított asztalok sorakoztak. Pincérek és pincérnők kanyarogtak közöttük, simán eligazodva a labirintusban. Finom illatok szálltak a gőzölgő tányérokból, amelyek vagy az asztalokon voltak, vagy tálcákon hordták éppen őket.

Nem volt hangos vagy lármás a hely. Nem volt harsány nevetés, nem voltak sikoltozó gyerekek, nem sírtak csecsemők. A levegő lágyan lüktetett a halk mormogástól, a halk klasszikus zenétől, és az evőeszközök csörömpölésétől.

Az egyetlen kifogásom a kicsit túl hűvös légkondicionáló volt. Libabőrös lettem, és azt kívántam, bárcsak a fekete kezeslábasom gallérja ne átlósan haladna át a mellkasomon, szabadon hagyva az egyik vállamat és a karomat.

Halk, női kuncogást hallottam, és a közvetlenül előttünk álló párra pillantottam. Olyan aranyosak voltak. Egymáshoz hajoltak, suttogtak és kuncogtak. A férfi ujjai birtoklóan terültek szét a nő hátán, és többször is csókokat hintett a halántékára.

Egy gyors pillantást vetettem a mellettem álló férfira. Egy halvány mosolykezdeményezés érintette az ajkamat. Itt elég közel álltunk egymáshoz, hogy összeérjen a karunk. Izgalmas, gondoltam szárazon.

Kíváncsi voltam, mit tenne, ha odahajolnék hozzá, és megpuszilnám az arcát, vagy valami ilyesmi. Valószínűleg elrándulna egy mi a fene? pillantással. A kép elég vicces volt ahhoz, hogy arra csábítson, hogy megcsináljam.

Amikor végre a sor elejére értünk, Dax közölte a hostesszel, hogy itt találkozunk másokkal. A nő közölte velünk, hogy néhányan már az asztalnál ülnek, és intett, hogy kövessük őt. Dax kinyújtotta a kezét, jelezve, hogy én menjek előre. A hostess mögött haladtam, a magas sarkú cipőm kopogott a padlón.

Egy ponton megálltunk, amikor egy nagyobb csoport felállt egy közeli asztaltól, és távozni készült. Egyenként, óvatosan elvonultak mellettünk. Egy bizonyos férfi megállt, amikor megpillantott engem.

A szája valamiféle meglepett örömmosolyba ívelt.

– Addison, hogy vagy?

Elmosolyodtam. – Jól vagyok, köszönöm, Beckett! Mi újság veled? – Egyszer régen jártunk. Kedves srác volt, de a családi vagyonom tudata elvette a kedvét.

– Remekül – válaszolta. – Nem is lehetne jobb.

Egy nehéz kéz ereszkedett a gerincem tövéhez, majd lassan felfelé csúszott, amíg a tarkóm köré nem fonódott, és a pulzusom sztepptáncot járt. Éreztem, ahogy Dax testének melege a hátamra sugárzik, amikor közelebb húzódott hozzám, és beborított a kölnije illatával.

– Beckett – vágott közbe simán – régen volt már.

Az exem mosolya kiszélesedett. – Dax, örülök, hogy látlak! – Kinyújtotta a kezét, és Dax megrázta a szabad kezével. Beckett ezután róla rám nézett. – Hallottam, hogy összeházasodtatok. Gratulálok!

Dax megköszönte, majd a családjáról érdeklődött. Csupa báj, könnyedség és kedvesség volt, miközben beszélt. A keze egész idő alatt meleg súly maradt a tarkómon.

Talán még én is hozzászóltam volna a beszélgetéshez, ha nem érzem magam kissé megingatva Dax ölelésétől. Az esküvőnk napját leszámítva nem sokszor ért hozzám nyilvánosan. És végképp nem így. Nem tiszta férfiúi birtoklással. A szívemet megdobogtatta, a hormonjaim pedig elolvadtak.

Végül befejezte a beszélgetést.

– Nagyon jó volt újra látni titeket – mondta Beckett. – Vigyázzatok magatokra! – Ezzel elment mellettünk.

Dax keze a tarkómról lecsúszott a lapockáim közötti pontra, majd gyengéden előre noszogatott. Követtem a hostesst egy nem túl messze lévő asztalhoz, és az ott ülők egy kellemes mosollyal udvariasan felálltak.

Miután megtörténtek az üdvözlések és a bemutatkozások, Dax és én helyet foglaltunk. Többen is gratuláltak a házasságunkhoz.

Egy őszülő, robosztus vonású férfi rám mutatott.

– Ön bizonyára Ollie és Dane Davenport rokona. Rájuk emlékeztet.

Bólintottam. – Ollie a fivérem; Dane az apám.

– Mindkettőjükkel volt szerencsém üzletelni a múltban – mondta. – Kegyetlen emberek.

Elmosolyodtam. – Kitűnő bók.

Néhány halk kuncogás hangzott fel az asztal körül.

– Mikor és hol találkoztatok? – kérdezte az egyik feleség, szép kék szeme rólam Daxre táncolt.

– Sok éve ismerjük egymást – válaszolta. – A családjaink jól ismerik egymást. Magam is többször üzleteltem Dane-nel.

Milyen csodálatosan kitért teljesen a nő kérdése elől. Úgy tűnt, az észre sem vette.

Más kérdések is elhangzottak felénk...

Milyen a házasélet?

Hol voltunk nászúton?

Dane áldását adta az esküvőre, vagy gyűlöli Daxet, amiért elkövette azt a főbenjáró bűnt, hogy megérintette az egyik lányát?

És ez így ment tovább.

Dax válaszolt a kettőnk nevében, megkerülve azokat a kérdéseket, amelyekre nem akart teljesen válaszolni; máskor egyenesen hazudott.

Amikor a figyelem végre alábbhagyott, odahajoltam hozzá, és azt suttogtam: – Jó vagy ebben! Mármint a kamuzásban. Igazából irigylem, hogy mennyire ügyes vagy benne. – Észrevettem, hogy az ajkai egyik oldala megrándul.

A combja az enyémnek ütközött az asztal alatt, amikor a fülemhez hajolt. – Volt valaha viszonyod Beckettel? – A szavak csiklandozták a fülemet, megmozgatva az ott lévő kis szőrszálakat. Ez nem is igazán kérdés volt, inkább csak találgatás.

– Csak rövid ideig, néhány évvel ezelőtt – válaszoltam. – Miért?

Dax egyetlen válasza egy lapos hümmögés volt.

Pont ebben a pillanatban érkezett meg a többi vendég. Nem sokkal később a pincér felvette a rendeléseket, majd eltűnt. Az asztal körüli csevegés üzleti ügyekre váltott, amint megjelent az étel és a bor.

Úgy tűnt, hogy néhány feleség a férje mellett dolgozik, így határozottan hozzászóltak a fent említett ügyekhez is. A többi nő az asztalnál – magamat is beleértve – nem sokat szólt hozzá. Többnyire csak figyeltem és hallgattam.

Az egyikük egy kicsit flörtölt Daxszel – nem ment el olyan messzire, hogy ne lehetne játéknak tekinteni, de annyira eléggé, hogy legszívesebben hozzávágtam volna a villámat. Ehelyett az arcomon tartottam egy nyugodt mosolyt, és nem voltam hajlandó jelenetet rendezni. Nem mintha Dax bátorítást adott volna neki. Sőt, igyekezett nem sok szemkontaktust létesíteni vele, ami az este előrehaladtával egyre jobban irritálta a nőt. Ha!

Nos, legalább mesélhettem egy kicsit a Zafírfényről. Az emberek csak udvariasságból kérdezték, hogy mivel foglalkozom, de többen elkértek a névjegykártyámat.

Az ételek lenyűgözőek voltak, talán még egy kicsit hatásvadászok is. De nem tagadhattam, hogy megkönnyebbültem, amikor vége lett a vacsorának.

Odakint beszálltunk a kocsijába. Bekattintottam a biztonsági övemet, és hamis vigyort villantottam rá.

– Hű, ez nagyon jó móka volt!

– Igen, láttam, hogy lebilincselt a beszélgetés. – A hangja ugyanolyan száraz volt, mint az enyém.

– Néha te is egy kicsit unottnak tűntél.

A parkolóból kihajtva azt mondta: – Gyakran túl sokat körözünk az ötletek és javaslatok körül. Néha olyan, mint egy tánc. Túlságosan közvetlen vagyok, és túlságosan előre akarok lépni ahhoz, hogy ehhez sok türelmem legyen.

Én is így lennék a helyében. A tétovázás frusztrált engem. Inkább hozok egy döntést és cselekszem, minthogy túl sok időt töltsek mérlegeléssel.

– Mennyire volt komoly a dolog közted és Beckett között?

A váratlan kérdéstől ráncok jelentek meg a homlokomon.

– Nem nagyon. Nem voltunk sokáig együtt.

– Miért nem?

Megvonogattam a vállamat. – Egész egyszerűen nem tetszett neki, hogy nekem több pénzem volt, mint neki. Azt akarta, hogy mondjak le a vagyonkezelői alapomról – vagy jótékony célra, vagy a testvéreim javára.

Dax gúnyos morgást eresztett meg. – Lényegében azt akarta, hogy a saját bizonytalanságai miatt szenvedj?

– Nagyjából ez volt a helyzet, igen. Visszautasítottam a kérését. Megértette, hogy miért, de nem tudta elfogadni a helyzetet, így elváltak útjaink. Barátságos szakítás volt. – Kicsit megcsóváltam a fejem. – Miért akarod tudni? – Soha nem kérdezett az exeimről. Még Lake-ről sem.

Válaszra nyitotta a száját, de aztán megcsörrent a mobilja. Mivel össze volt kötve a kocsi Bluetooth-jával, a jármű kis monitorján Raven nevét láttam.

Dax a Bluetooth-on keresztül válaszolt a hívásra. – Igen?

– Sajnálom, hogy ezzel zavarlak, különösen szombat este – kezdte félénken – de van egy kis problémám.

Egy finom vonal barázdálta Dax homlokát.

– Miféle probléma?

Raven felsóhajtott. – Mimi megjelent nálam. Itt akar maradni. Mivel nem kedvelem azt a szokását, hogy őrült bulikat rendez, meg minden ilyesmit, elküldtem volna, mint mindig. De több, mint részeg; beengedtem, remélve, hogy kijózanodik.

– De azért ellenáll – találgatott Dax, azt az érzést keltve bennem, hogy ő maga is eljárta már ezt a táncot Mimivel.

– Igen. És összetöri a cuccaimat is, csak azért, mert szórakozni és kacagni akar. Kizárt dolog, hogy hagyom, hogy itt maradjon, de nem akarom kidobni a seggét, amíg ilyen állapotban van. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha holtan végezné valahol egy sikátorban. Berángatnám a kocsimba, és elvinném egy barátomhoz, de korábban ittam néhány koktélt.

Dax a pedálra taposott, növelve a sebességet.

– Körülbelül húsz perc múlva ott leszek. – Bontotta a hívást, és egy rövid pillantást vetett rám.

Összeszűkítettem a szemem. – Eszedbe se jusson hazavinni, mielőtt ezt elintézed. Én melletted és mögötted állok, emlékszel?

Az ajkai elvékonyodtak, az ujjával a kocsi monitorjára bökött, és addig görgetett lefelé, amíg meg nem találta Caelan nevét a névjegyzékében. Aztán megnyomta a „Hívás” gombot.

A telefon néhányszor kicsörgött, mielőtt az öccse felvette: – Remélem, fontos.

– Mimi megjelent tökrészegen Raven küszöbén – mondta Dax, miközben a keze megfeszült a kormánykeréken. – Nagyon... nehézkesen viselkedik.

– A francba! – motyogta Caelan.

– Raven ki akarja tenni máshol, de ő is ivott, így nem vezethet. Épp hozzá tartok, hogy felvegyem Mimit, de te közelebb vagy. Oda tudnál menni, hogy Raven ne legyen egyedül vele?

– Máris megyek – válaszolta Caelan kurtán.

Amikor a hívás véget ért, a homlokomat ráncolva néztem Daxre. – Miért nem akarod, hogy Raven egyedül legyen vele?

Nagy levegőt vett. – Általában Mimi egy boldog részeg, aki csak énekelni, táncolni és nevetni akar. De tud néha gonosz és kellemetlen lenni. Az, hogy összetör dolgokat, nem jó jel.

Az alsó ajkamra haraptam. – Szerinted tényleg bántaná Ravent?

– Talán nem. De nem kockáztatok. Egyszer anyámra támadt, de apám közéjük ugrott. Egy másik alkalommal Mimi megütötte a saját unokatestvérét. És mindezt azért, mert azt mondták neki, hogy eleget ivott.

Füttyentettem. – Ez őrültség! Anyád szétrúgta volna a seggét. – Éreztem, hogy Kensey nem volt könnyű eset. És mivel Redwater durvább környékein nőtt fel, nem volt idegen tőle a fizikai verekedés.

A szája kissé összeszorult. – Meg is tette volna. Szerintem csalódott volt, hogy nem kapott rá lehetőséget.

Hamarosan megálltunk a húga lakóháza előtt. Az valójában Daxé volt. Egy volt a sok közül, ami a tulajdonát képezte. Mint ilyen – mivel nemcsak a belépőkódot, hanem a portást is ismerte – gond nélkül belépett a komplexumba.

Amikor beléptünk a liftbe, megszólaltam: – Szokatlan, hogy Mimi Ravenhez fordul szállásért?

– Nem. – Megbökött a billentyűzeten egy gombot, és a fémajtók nem sokkal később becsukódtak. – Egy ideig barátok voltak.

– Gondolom, Mimi hajléktalan.

– Igen, de önszántából. – A zsebébe csúsztatta a kezét. – Nem a pénzért küzd. Távolról sem. Az örökség, amit a nagyszüleitől kapott, elég tetemes. Ötcsillagos szállodáról ötcsillagos szállodára ugrálhatna, ha akarná. De ő inkább a barátainál lakik. Ami a felszínen aranyosnak tűnik. Kivéve, hogy amíg ott van, kihasználja a helyzetet. Partikat rendez. Úgy él, mint egy csavargó. Véletlenszerű srácokat visz haza dugni. Néha még drogozik is.

Hűha. – Hányszor lakott már nálad?

– Egyszer. Az évekkel ezelőtt volt. Egyszer elég volt.

– Mi történt?

– Azt mondtam neki, hogy maradhat pár napig. Rám hajtott. Visszautasítottam. Amikor másnap hazajöttem a munkából, egy csomó ismeretlen ember bulizott a lakásomban. Bömbölt a zene. A hely fűtől, sörtől és szextől bűzlött. Ő a nappali padlóján feküdt, és hagyta, hogy a srácok kokaincsíkokat szippantsanak a csupasz seggéről.

Éreztem, hogy leesik az állam. – Hűha! – A tarkómat dörzsölgetve hozzátettem: – Nekem ez extrém figyelemfelkeltő viselkedésnek tűnik.

Gördülékenyen megvonta a vállát. – Akárhogy is van, ezzel a viselkedésével rengeteg barátságát szabotálta, és elidegenítette a családtagjait.

Á, igen, eszembe jutott, hogy Dax beszélt arról, hogy Mimi sok hidat felégetett Redwaterben.

A lift megállt, és kinyíltak az ajtók. Követtem Daxet a végig folyosón, majd befordulva egy sarkon. Végül megállt egy ajtó előtt, és bekopogott.

Pillanatokkal később kinyílt az ajtó, és felfedte Ravent. Megkönnyebbülten kifújta a levegőt, és szelíden üdvözölt.

– Szia! – Ahogy elvonultunk mellette, szemügyre vette az öltözékünket. Rémület torzította el az arcát. – Kérlek, mondd, hogy nem randin voltatok, és félbeszakítottam.

– Ez csak egy üzleti vacsora volt – biztosítottam. – Éppen hazafelé tartottunk, amikor hívtál.

Női nevetés hallatszott valahonnan a lakásból. A nyomában tompa szavak hallatszottak, nyugtalansággal fűszerezett morgó férfihang.

Raven összerezzent. – Caelan nem örül. Mimi szándékosan nyomogatja a gombjait. Nem mondtam neki, hogy jössz – mondta Daxnek. – Talán a sokk, hogy meglát téged, kijózanítja egy kicsit. – Elkezdett sétálni egy szűk folyosón, és sürgetett minket, hogy kövessük. A hely világos volt, szellős és szórakoztató, eklektikus hangulatú.

– Ne légy ilyen anti... anti... antiszociális, Caelan! – hallottam Mimi elmosódott szavait. – Tudod, tarthatnánk egy saját privát bulit, ha nem lennél ilyen morgós.

Raven összerezzent, és a válla fölött rám és Daxre pillantott. – Rávetette magát szegény Caelanre, amikor az belépett a szobába. Még egy sztriptíztáncot is megpróbált előadni neki.

Eltátottam a számat. – Te most viccelsz!

– Nem azért, hogy elcsábítsa, hanem hogy bosszantsa – tisztázta Raven. – És be is vált.

Mindhárman bevonultunk egy balra lévő szobába. Egy konyhába, állapítottam meg gyorsan, ahogy mindent magamba szívtam.

A nagy rozsdamentes acél hűtőszekrény mellett állva Caelan kikapott egy üveg bort Mimi kezéből. – Nem! – mordult rá. – Több mint elég piát ittál már! Ki kell józanodnod!

A nő duzzogott. – Nem akarok!

Raven felsóhajtott, ahogy a párhoz közeledett. – Ugyan már, Mimi, csak...

A nő megingott. – Nem, józannak lenni unalmas, én... – Meghökkenve elhallgatott, amikor Dax a húga mellé lépett. Mimi arckifejezése mogorvává és ingerültté vált. – Te mit keresel itt?

– Én is kérdezhetném ugyanezt – mondta Dax, az ő arckifejezése üres volt.

A nő felső ajka hátrahúzódott. – Nem akarok veled beszélni! – Megpillantva engem, aki néhány lábnyira álltam tőle, gúnyosan elvigyorodott. – Veled határozottan nem akarok beszélni!

– Vicces módon az érzés kölcsönös. – A viszonzatlan szerelem igazi ribanc volt, ezért egy részem sajnálta őt. De csak egy kicsi részem. Nehéz volt megértőnek lenni, amikor Dax volt az, akit szeretett; miközben a nő olyan önzően viselkedett, ha Daxről volt szó, és kitartóan megnehezítette a dolgát.

– Szedd össze a holmidat! – mondta neki élesen. – Elmész!

A nő úgy fordította a fejét, hogy szembenézzen vele.

– Nem! Itt maradok Ravennel. Néhány emberrel ellentétben ő kedves hozzám. – Hátratántorodott, és keményen nekicsapódott a konyhaszigetnek.

Aú! Ez biztos fájt. De az alkohol láthatóan tompította a fájdalomérzetét, mert csak kuncogott.

Dax a húgára nézett. – Mit hozott magával?

– Csak a táskát, amit a nappaliban dobott le – válaszolta Raven.

– Megyek érte – jelentkezett Caelan, aki aztán kisétált a konyhából, és közben biccentett nekem.

Mimi összekulcsolta a kezét, és felcsillant a szeme.

– Tudod, mire van szükségünk? Zenére. Hol van a telefonom? – A farmerja zsebeit kezdte tapogatni.

– Nem maradhatsz – mondta Dax, és a hangja megkeményedett.

A nő legyintett az egyik kezével. – Lazíts, jó? Gyere, igyunk valamit. Egy tósztot Gracie-re. Hagyjuk múltnak a múltat, bármi is legyen.

Raven egy gyors pillantást vetett a plafonra. – Mimi…

– Gracie is ezt akarná, nem igaz? – A lány Daxre meredt, az ajkai megremegtek. – Nem tetszene neki, hogy veszekszünk.

A szóválasztásától elkomorultam. Úgy beszélt, mintha ők egy olyan pár lennének, akik összevesztek. Nem mintha azt gondoltam volna, hogy azt hitte, hogy egy pár lennének, csak úgy tűnt, mintha azt éreztette volna, hogy sokkal bensőségesebb kapcsolat van közöttük, mint amilyen valójában. Abból, amit Dax mondott nekem, nem volt olyan kapcsolatuk, ami túlmutatott volna a Gracie-vel való közös kötődésükön. Gyanítottam, hogy egyébként kitaszította volna Mimit az életéből – nem olyan férfi volt, aki eltűri a bolondokat.

A nő megint megingott egy kicsit. – Nem veszekedtünk, amikor Gracie még élt, ugye? Akkoriban jól kijöttünk egymással. Most miért nem lehet ez így?

Ó, talán azért, mert folyton ráhajtott.

Zihálva, nyugtalanul dörzsölgette a csuklóját. – Szerinted haragszik rám? Amiért akarlak téged? Gondolod, hogy úgy utál engem, mint te?

Összerezzentem helyette is. A fenébe, reggel utálni fogja magát, ha eszébe jut, hogy megkérdezte ezt tőle.

Raven feltartotta a kezét. – Senki sem gyűlöl téged, Mimi! Gracie biztosan nem gyűlölne soha téged.

– De ő igen – mondta Mimi duzzogva. – Tudtad, hogy megnősült? Vagy előled is eltitkolta? – A nő tekintete visszatért Daxre. – Miért tetted? Soha nem fogom elhinni, hogy szereted, úgyhogy ne gyere nekem ezzel a hülyeséggel!

Unottan sóhajtott egyet. – Ez nem...

– Miért vetted feleségül? – Ez többé-kevésbé nyafogás volt.

Kurvára be szerettem volna tömni a száját – rámutatni, hogy semmi köze hozzá; hogy abba kell hagynia az utána való sóvárgást; hogy ezzel a viselkedéssel nem ér el semmit – de ezzel csak fokoznám a helyzetet. Az pedig felborítaná Dax és a többiek próbálkozásait, hogy hatástalanítsák azt.

Caelan egy táskával a kezében visszatért a konyhába.

Mimi üveges tekintete rámeredt, és ráncok jelentek meg a homlokán. – Tudod, ez pont úgy néz ki, mint az én táskám. Ugyanaz az ízlésünk.

Hihetetlen!

– Ideje indulni – mondta Dax, és az ajtó felé biccentett a fejével.

A nő gyorsan elhátrált, és ismét nekicsapódott a szigetnek. – Nem, én szeretek itt lenni! Nem megyek veled sehova!

– Ebben nincs választásod – mondta neki Dax jegesen. – A szokásos, romboló önmagad voltál, és így máris túllépted a szíveslátásodat ezen a helyen. De túlságosan ki vagy ütve ahhoz, hogy egyedül maradj, úgyhogy valamelyikünknek el kell vinnie téged valami biztonságos helyre.

– Mintha érdekelne téged, hogy biztonságban vagyok-e! – gúnyolódott a nő. – Te nem törődsz velem! – Nyelt egyet, a szeme csillogott. – Miért nem törődsz velem? Miért nem akarod azt, amit én akarok? – Botladozni kezdett Dax felé.

Dax pedig elhárítóan felemelte a kezét. – Ne csináld! – parancsolta éles hangon. – Nem csináljuk ezt megint! Már sokszor mondtam neked, hogy olyasmit akarsz, amit soha nem fogsz megkapni. Azt is elmondtam, hogy miért, de te úgy döntesz, hogy nem hallgatsz rám. Ha figyelmen kívül akarsz hagyni, tedd azt! De nem fogom megint a régi témát feszegetni! És ha az a tény, hogy mást vettem feleségül, nem teszi világossá számodra, hogy nem akarok – és soha nem is fogok akarni – közös jövőt veled, kétlem, hogy bármi más megteszi.

Kemény szavak, kemény hangnem, de nem hibáztathattam, hogy ennyire elkeseredettnek érezte magát.

A kétségbeesés rohamosan elszállt a nő arckifejezéséből, helyét gyorsan felváltotta a düh.

– Néha olyan kegyetlen tudsz lenni. Azért, mert az exeidnek igaza van – hideg vagy belül. Ezt most már látom. A benned lévő melegség meghalt Gracie-vel. És most már senkit sem tudsz szeretni.

Dühbe gurulva megszólaltam: – Ezt te sem hiszed el! Azt akarod hinni, hogy belül halott, mert akkor kevésbé fog fájni, hogy nem érzi irántad azt, amit te érzel iránta. De te is tudod, hogy ez tiszta baromság.

Az arca lángolt a dühtől, és ismét rám szegezte az ujját, miközben visszairányította a tekintetét Daxre. – Vidd ki innen! – utasította parancsolóan... mintha ez az ő otthona lett volna, és a pasas azért élne, hogy őt szolgálja. – Nem akarom, hogy a közelemben legyen!

Inkább nem akarta hallani, amit mondani akartam, mert tudta, hogy igaz, és nem akart szembenézni vele.

– Az egyetlen ember, aki elmegy, az te vagy, Mimi – vágott közbe Caelan. – Még ha ki is kell cipelnem téged innen, te elmész! – Daxre nézett. – Ezt intézem én. Te és Addison menjetek haza.

– Haza – köpte ki Mimi. – Milyen meghitt. – Ravasz vigyort villantott felém. – Dax mesélt neked rólunk? Azokról az alkalmakról, amikor lefeküdtünk?

Vetettem rá egy kérlek, ribanc pillantást.

– Az sosem történt meg, és ezt mindketten tudjuk.

– De a sajtó nem tudja. – A vigyora kiszélesedett, és visszafordult Daxhez. – Képzeld el, mit gondolna a világ, ha azt hinnék, hogy lefeküdtél a halott barátnőd egypetéjű ikertestvérével. Képzeld el, milyen szép hazugságokat mesélhetnék nekik.

Mozdulatlanná váltam. Ó, ez a kibaszott ribanc! Odasétáltam volna hozzá, és pofán csaptam volna, ha Caelan nem ragadja meg a karomat.

– Képzeld el, mennyire zabálnák a sztorit – folytatta Mimi. – Vannak más dolgok is, amiket elmondhatnék nekik. Dolgokat Gracie-ről. A jó kislány, Gracie-ről. Tudod, nem is volt olyan tökéletes. – Mimi zihálva a szájára csapta a kezét, és elkerekedtek a szemei.

Megfeszültem. Mi a fenét akart ez jelenteni?

Dax lassan a nő személyes terébe sétált. – Ha csatlakozni akarsz a bulvársajtónak nyilatkozó nők listájához, akkor tedd azt – jegyezte meg, a szavai halkan és sietség nélkül hangzottak fel. – Engem nem érdekel, mit gondol rólam a világ. A kérdés az, hogy... téged érdekelni fog-e, hogy az utolsó hídadat is felégetted? Lássuk be, nem sok van belőlük.

Mimi szeme hunyorgott, és ökölbe szorította az ujjait.

– Bárcsak azt mondhatnám, hogy gyűlöllek. Tényleg szeretném! – A beismerés halk volt. Szomorú. Önsajnálkozó.

Daxet ez nem érintette meg, és azt mondta: – Caelan most elvisz téged az egyik barátod házába. Ne nehezítsd meg a saját dolgod jobban, mint eddig – ha másért nem, hát Raven kedvéért. Ő mindig is jó barátod volt. Eléggé tiszteletlen voltál vele egy éjszakára, nem gondolod?

Elengedve a karomat, Caelan az ujjaival intett Mimi felé. – Menjünk!

Felegyenesedett teljes magasságába, és az oldala mellé estek a kezei. – Rendben. Raven kedvéért csendben elmegyek. – Szépen odakanyarodott hozzá.

Mozdulatlanná merevedtem, felkészülve arra, hogy valami ostobaságot csinál, például rám veti magát. Nem mintha sikerrel járna – az egyensúlya szar volt, Caelan pontosan mellettem volt, és a többiek is közbelépnének, ha mégis – de úgy tűnt, hogy részegen nem a legracionálisabb ember. Azonban nem támadott rám. Ehelyett gőgös kifejezést biggyesztett az arcára, és még csak felém sem pillantott, mintha nem érdemelném meg a figyelmét.

Én is ezt mondom, te üsző!

Őszintén az volt az érzésem, hogy a valódi oka annak, hogy ilyen könnyen, incidens nélkül távozott, az volt, hogy el akart menni innen, hogy megússza, hogy kikérdezzék arról, amit Gracie-ről mondott. Megijesztette magát azzal, hogy ezt kibökte. Pánik futott végig az arcán.

És bűntudat.

De vajon csak játszott Daxszel? Ha Gracie olyasmit tett volna, ami megbántaná őt, Mimi nem mondta volna már el neki, hogy rávegye, engedje el a testvérét?

Dax nem reagált a megjegyzésére. Még csak a szemöldöke sem rebbent. Sokkal jobban zavarta a fenyegetése, hogy beszél a sajtóval. Ami azt jelentette, hogy vagy annyira megbízott Gracie-ben, hogy nem hiszi el, hogy bármi rosszat tett volna, vagy egyszerűen azt gondolta, hogy Mimi próbálja átverni.

Amint meghallottam, hogy becsukódik a lakás bejárati ajtaja, kifújtam a levegőt. – Ez durva volt. Jól vagy, Raven?

– Igen. – A vállai megereszkedtek. – Csak szomorú, hogy a dolgok olyanok, amilyenek, tudod? Nem ez az első alkalom, hogy felbukkan itt, és arról nyavalyog, mennyire szeretné, ha nem érezne már semmit Dax iránt. De ezúttal más volt. Keserű. Neheztelő. Számítottam rá, mert elkerülhetetlen volt, hogy dühös legyen, amiért Dax megnősült. De arra nem számítottam, hogy azt mondja, hogy fontolgatja, hogy eladja a bulvársajtónak a saját történetét.

A puszta gondolatra ismét düh szikrázott végig a zsigereimben, és Daxre néztem, akinek megfeszült az állkapcsa. – Szerinted tényleg megtenné? Vagy úgy gondolod, csak a gőzt eresztette ki?

– Nehéz megmondani. – Szünetet tartott, és megvonaglott az ajka. – Nem kegyetlen ember, de ugyanakkor az előző barátnőim sem voltak azok, mégis eladták a történeteiket. Nem kell szar embernek lenni ahhoz, hogy valami szarságot csinálj; csak motiváltnak kell érezned magad, hogy megtedd.

– És lehet, hogy éppen az, hogy nős vagy, adja Miminek ezt a motivációt – töprengtem, követve a gondolatmenetét.

Lehajtotta a fejét. – Talán.

Egy dolog biztos volt: ha a nő be merte volna vetni ezt a mutatványt, nyomorúságosabbá tenném az életét, mint amilyen eddig volt.

Ravenhez fordultam. – Gyere, takarítsuk fel, akármilyen rendetlenséget is csinált!

Miután mindannyian összegyűjtöttük a törött poharakat, helyreállítottuk a felborult dohányzóasztalt, és feltakarítottuk a kiömlött bort a nappali keményfa padlójáról – amin most egy szemmel látható horpadás volt, köszönve Miminek, aki „játékosan” beledöfött a kandalló piszkavasával – Dax és én elbúcsúztunk a húgától, és elhagytuk a komplexumot. Némán tértünk vissza a kocsijához, és bekötöttük a biztonsági övünket.

Már félúton jártunk hazafelé, amikor megtörtem a csendet, és mondtam: – Egy kicsit rosszul éreztem magam Mimi miatt, egészen addig, amíg fel nem hozta a sajtóval való beszélgetést.

Egy gyors pillantást villantott rám. – Megsajnáltad?

– Egy kicsit – ismételtem meg nyomatékosan. – Nyilvánvalóan kiakadtam, hogy nem tartja tiszteletben a kívánságaidat, de hát, nem mi választjuk meg, hogy kibe szeretünk bele. Csak úgy megtörténik. Nem akar szeretni téged – ez több mint nyilvánvaló. Megváltoztatná, ha tehetné.

– Nem szeret engem, Addison! – erősködött, a hangsúlya a kézlegyintés verbális megfelelője volt. – Nem igazán.

Éreztem, ahogy a szemöldököm megvonaglik. – Miért gondolod ezt?

– Nem gondolom. Biztos vagyok benne.

– Akkor mitől vagy benne olyan biztos?

– Nem szerethetsz valakit, akit nem ismersz. Azt gondolhatod, hogy igen, mert van annyi tered, hogy elképzelj olyan tulajdonságokat neki, amik nincsenek; hogy tökéletes társ lesz belőle. De valójában csak azt a benyomást szereted róla, ami a fejedben létezik.

Oldalra döntöttem a fejem. – És úgy véled, hogy Mimi nem igazán ismer téged?

– Évek óta reménykedik abban, hogy végül rávehet, hogy engedjek a közeledésének. Ő Gracie testvére – soha nem tennék ilyet. Még gondolatban sem. Ha Mimi igazán ismerne engem, akkor tisztában lenne ezzel; nem pazarolná az idejét és az energiáját.

Megbillentettem az állam. – Igen, ez egy jó érv. De néha képesek vagyunk áltatni magunkat, és elhinni azt, ami a legnagyobb kényelmet nyújtja számunkra. Szükségét érzi, hogy elhiggye, hogy van esélye nálad, még akkor is, ha gyűlöli magát, amiért akarja ezt az esélyt. Vagy szüksége volt arra, hogy elhiggye. Most már múlt időnek kellene lennie. Azzal, hogy elvettél feleségül, arra kényszerítetted, hogy szembenézzen a valósággal.

– De vajon tényleg szembesül a valósággal? Nem úgy nézett ki. Lehet, hogy nem tetszik neki, hogy házasok vagyunk, de nem veszi komolyan az elkötelezettségemet irántad.

– Igaz – állapítottam meg, miközben elgondolkodtam rajta. – Az ő fejében te nem szerethetsz engem, ezért én olyan valaki vagyok, akit sajnálni és kinevetni kell. De bár nem veszi be, hogy elkötelezted magad mellettem, nem vonhatja meg a vállát, vagy hagyhatja figyelmen kívül. Mert az tény, hogy elvettél valakit, bármi is volt az okod, és ez a „valaki” nem Mimi – ez már önmagában azt mondja, hogy nem akarod őt.

Sóhajtott egyet. – Könnyebb lenne a helyzet, ha ezt már régen elfogadta volna. De ő mindig is olyan volt, aki azt akarta, amit nem kaphatott meg, vagy amit nem kellett volna. És ha végül mégis megkapja az ilyen dolgokat, akkor már nem akarja őket.

Kinyitottam a számat, hogy rákérdezzek arra a kis megjegyzésre, amit Mimi tett Gracie-re... de aztán jobb belátásra tértem. Ha Dax úgy gondolta volna, hogy van valami valóságalapja, biztosan rákérdezett volna. Ha megemlíteném, fennállt az esélye, hogy egyszerűen megsértődik Gracie nevében, mert úgy érzi, kétségbe vonom az elhunyt nő tisztességét.

– Mi az? – nógatott Dax, miután észrevette, hogy megszólalni készülök.

Gyorsan gondolkodva, hazudtam: – Csak azon gondolkodtam, hogy Mimi ugyanezt az érdeklődést mutatta-e irántad, mielőtt Gracie meghalt volna.

– Nem, nem tette – válaszolta, és sebességet váltott. – Soha nem éreztem, hogy akkoriban ez járt volna a fejében. Szóval vagy jól titkolta, vagy ez egy későbbi fejlemény.

A fáradt arckifejezésétől megsajdult a szívem. Bár voltak még kérdéseim, úgy gondoltam, jobb, ha hagyom őket nyugodni. Nem voltak fontosak. Mimi sem volt fontos. Ami most számított, az az volt, hogy valahogy feldobjam a hangulatát.

– Akarod, hogy belehányjak a táskájába? – kérdeztem, és elmosolyodtam, amikor egy meglepett kuncogás – bár gyenge volt – buggyant ki belőle. – Ne érts félre, élvezettel rúgnám szét a seggét. De egy sérült arcot elég gyorsan és kis erőfeszítéssel le lehet csillapítani. A táskád rostjaira tapadó hányás bűzét azonban? Igen, az nem múlik el olyan könnyen. És én mindent megteszek azért, hogy maradandó benyomást hagyjak magam után.

Az ajkai felfelé görbültek, és egy gyors pillantást vetett rám. – Köszönöm az ajánlatot, de jobban örülnék, ha nem hánynál.

– Nem bánnám.

– Én igen. Azt akarom, hogy egészséges legyél, ne beteg – bármi legyen is az oka.

Ó, milyen aranyos. – Biztos?

– Teljesen.

– Rendben. De ha meggondolnád magad, szólj! Komolyan mondom, az ajánlatom továbbra is áll.

Az ajkai szélesebb és őszintébb mosolyra rándultak. – Ezt észben fogom tartani!