35.-36. Fejezet

 

Harmincötödik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

– Mondd, hogy még csak nem is gondolsz arra, hogy dolgozni menj!

Másnap reggel a fejtámlának támaszkodva ültem, és a telefonomról Daxre néztem. Csak melegítőnadrágban állt az ágy lábánál, és rám bámult. Keményen.

Arra ébredtem, hogy a fürdőszobában mocorog, de olyan fáradt voltam, hogy talán vissza is aludtam volna, ha nincs a tompa fájdalom és merevség a nyakamban. Igen, lecsapott a zúzódás, ahogy az várható volt. Közel sem volt olyan rossz, mint az első alkalommal, szerencsére – kis kegyelem, meg ilyenek.

Amikor a szemöldöke kérdőn felemelkedett, elhúztam a számat. – Nos...

– Nem! – szakított félbe, a hangja nem tűrt vitát. – Akkor is itthon maradsz, ha rád kell ülnöm, hogy ez megtörténjen!

Nagyon drámai? – Nyugi, Jesszus! – Lustán eltoltam a takarót, miközben beismertem: – Tényleg gondoltam rá, hogy elmegyek. – Vezetni persze nem tudtam volna, de hívhattam volna egy taxit, vagy valamit. – De Sabrina csak nyaggatna, hogy menjek haza, és túl fáradt vagyok ahhoz, hogy vitatkozzak vele. A fontos e-mailekre meg ilyenekre innen is tudok válaszolni.

Ráadásul a szüleim és a testvéreim azt tervezték, hogy valamikor meglátogatnak. Mivel a hírek gyorsan terjedtek Redwaterben – különösen Oakengrove környékén – tegnap este küldtem nekik SMS-t a baleset hírével. Alicia egyébként kétségkívül értesült volna Jensontól róla. Mindannyian felhívtak, ugyanannyira aggódtak értem, mint amennyire dühösek voltak Thaddeus miatt.

Dax valamiféle morcos elégedettséggel morgott, és átnyújtott egy fájdalomcsillapítót. – Vedd be!

Örömmel tettem meg az éjjeliszekrényemen tartott pohár víz segítségével.

– Talán segítene egy fürdőzés a jacuzziban.

Ó, jó ötlet. – És bor.

– A bor és a fájdalomcsillapítók nem férnek össze – emlékeztetett.

Éreztem, hogy elkeseredek. – Bassza meg! – motyogtam.

Letette a tévé távirányítóját mellém a matracra. – Maradj ágyban, ameddig csak lehet! – jelentette ki egy egészségügyi szakember tekintélyével.

Fintorogva ráncoltam a homlokom. – Ez nem igazán járható út, tekintve, hogy itt-ott kaját kell majd összekaparnom.

– Majd én megteszem ezt helyetted.

Meghökkenten pislogtam. – Nem fogsz dolgozni?

– Nem. Itt maradok veled. – A hangja azt mondta: nyilvánvalóan. – Ne mondd, hogy egyedül is boldogulsz, Addie! Nem hagylak itt! Vége a beszélgetésnek!

Bukfencet vetett a gyomrom. Ez volt a második alkalom, hogy „Addie”-nek szólított. Az első alkalom akkor történt, amikor éppen az orgazmusom közepén voltam, így nem sokat gondolkodtam rajta. És most, nos, most nem voltam biztos benne, hogy mit gondoljak róla – ha egyáltalán gondoljak valamit.

Nagyot nyeltem. – Oké. Akkor...

– Ne akard, hogy megharapjalak!

Éreztem, ahogy az ajkaim felfelé görbülnek. – De valahogy szeretem, amikor megharapsz.

A szemei elsötétültek. – Tudom. De nem fogom újra megtenni, amíg nem gyógyulsz meg. – A komódjához lépett, és előhalászott egy pólót. – Megyek, főzök kávét, és rendelek reggelit. Te mit kérsz?

– Egy bagelt krémsajttal, kérlek! – Majdnem felsóhajtottam a csalódottságtól, amikor felhúzta a pólóját. Már a hasizmai látványa is javíthatott a hangulatomon.

– Mindjárt jövök!

Miután elhagyta a szobát, nem túl ügyetlenül a fürdőszobába mentem, és elvégeztem a dolgomat, néha-néha összerezzenve és megremegve. A zúzódás ördögi volt.

Visszatérve az ágyba, bekapcsoltam a tévét, hogy találjak valami néznivalót. Mire Dax visszatért egy tálca kulináris finomsággal, néhány perce már egy filmet néztem.

– Mit nézel? – kérdezte.

– Oké, gyors figyelmeztetés: ez egy romantikus komédia. De nem egy nyálas vagy csöpögős. Tetszeni fog.

Félig-meddig azt vártam, hogy azt mondja, „kösz, kihagyom”, és elindul az itthoni irodájába. Ehelyett velem maradt. Még azután sem ment el, hogy elpusztítottuk a reggelinket, bár láttam rajta, hogy nem élvezte annyira a filmet, mint én.

Amikor vége lett, rám nézett. – Azt mondtad, hogy nem lesz nyálas.

– Nem volt az – hazudtam.

– Egy iránytűt adott neki „szeretlek” ajándékba. Bár hogy egy iránytű hogyan közvetíti a szerelmet, azt nem tudom.

– Hát nem figyeltél? Azt mondta neki, hogy a nő az ő északja, délje, keletje és nyugatja – magyaráztam. – Hogy ő az otthona. Az egyetlen hely, ahol lenni akar. Hogy minden, amit tesz, visszavezeti hozzá.

– És ezt nem találod nyálasnak?

– Oké, igen, de egy kicsit édes is volt – ismertem el a fejemet ingatva.

A horkantása egyértelművé tette, mit gondol erről.

Ismét elhagyta a szobát, de gyorsan visszatért – ezúttal a laptopját cipelve. Szó nélkül újra mellém telepedett, és... tette, amit tennie kellett.

A szívem – ami olyan átkozottul könnyű volt miatta – álmodozva sóhajtott egyet, meghatódva az eltökéltségétől, hogy a közelemben marad. És tényleg megtette. Csak azért hagyta el a szobát, hogy ételt és italt hozzon nekünk, vagy, hogy kinyissa a bejárati ajtót. Látogatók sora érkezett hozzám a testvéreim, a nagyszüleim és Dax testvérei is.

A szüleink mindkét csoportja furcsa módon egyszerre érkezett. Bevezette őket a hálószobába, és a két pár az ágy körül gyűlt össze.

Blake rám mosolygott. – Szia, édesem, hogy érzed magad?

– Soha jobban – mondtam szárazon.

Az ajkai megrándultak. – Biztos vagyok benne.

– Annyira megkönnyebbültem, hogy jól vagy! – Anyukám puszit nyomott az arcomra, és milliárdnyi kérdést tett fel – bevettem a tablettákat? Éhes voltam? Hogy vannak a varrataim? Kell-e még egy párna a hátam mögé? És ez így ment, amíg végül úgy tűnt, megnyugodott, hogy jól vagyok.

– Egyébként tetszik a karácsonyfád – mondta akkor.

Dane bohókás pillantást vetett rá. – Hát persze!

Dax Dane szemébe nézett. – Szóval Vienna szintén hatéves lesz az ünnepek alatt?

– Inkább öt – válaszolta apám.

Vienna a homlokát ráncolta. – Hé!

– Nem tévedek, és ezt te is tudod – erősködött Dane, mielőtt egy gyors csókot ejtett volna a hajamra. Az arcomat tanulmányozta. – Mennyire erős a fájdalom?

– Nem olyan erős, hogy sírni akarjak, de azért van – mondtam neki. – Remélem, Thaddeusnak rosszabb.

Dane Daxre fordította a figyelmét. – Megtalálták már? – kérdezte, selymes fenyegetés szűrődött a hangjába.

– Nem, de meg fogják találni – esküdött meg Dax.

Mellém lépve, Kensey egy kicsit megszorította a kezemet. – Nem véletlen, hogy mindannyian egyszerre vagyunk itt. Mi négyen beszélgettünk valamiről, és most kíváncsiak vagyunk a véleményedre.

Kíváncsian kiegyenesedtem egy kicsit. – Miről?

Blake és a szüleim felé mutatott. – Arra gondoltunk, hogy jó lenne, ha mindkettőnk családja együtt vacsorázna karácsonykor.

Kissé megfeszültem, és meglepett pillantást váltottam Daxszel.

– A szüleid azt mondták, hogy tarthatnánk náluk, mivel az étkezőasztaluk állítólag hatalmas – folytatta Kensey. – Vienna és én osztoznánk a főzésben, és ketten együtt biztosan meg tudnánk oldani. De összetörné a szívünket – mintha tágra nyílt volna – ha te és Dax nem egyeztek bele, hogy részt vegyetek. Mindenkire szükségünk van az asztalnál, különben nem lesz ugyanaz.

Dax sóhajtva nézett rá. – Csak hogy tudd, Addison nem reagál az érzelmi zsarolásra. Ahogy én sem, ahogyan azt már jól tudod.

Kensey megátalkodottan vigyorgott. – De azért eljössz, ugye?

Dax újra rám összpontosított. – Akarod?

– Ez függ néhány dologtól – válaszoltam, és jelentőségteljes pillantást vetettem apámra.

Dane-nek nem kerülte el a figyelmét. – Viselkedni fogok. Ahogy Ollie is. Nem mondom, hogy valaha is kedvelni fogom Daxet...

– Már most is kedveled őt – mondtam türelmetlenül.

– …de kedves leszek – ígérte Dane, és láttam, hogy komolyan gondolja.

Dax az ajkát összeszorítva megvonta a vállát. – Én benne vagyok, ha te is.

Akkor úgy tűnt, hogy mindkét családunk együtt fogja elfogyasztani a karácsonyi vacsorát.

Mondanom sem kell, hogy a szüleink nagyon örültek a beleegyezésünknek.

Én is ugyanilyen lelkes voltam a gondolattól, hogy így együtt lehetünk. És ami még jobb volt, garanciát kaptam arra, hogy apám nem fog többé idiótán viselkedni Daxszel szemben. És mivel Ollie korábban már a barátságosság csúcsa volt vele szemben, amiatt sem kell aggódnom, hogy az öcsém idegesítő lesz.

Később, amikor Dax és én ismét kettesben maradtunk, becsuktam a könyvet, amit már végigolvastam, és azt mondtam: – Tudom, hogy ez rossz – nagyon, nagyon, nagyon, nagyon rossz – de bárcsak Nina Bowent egyfajta írói futópadhoz köthetném, hogy szünet nélkül ontsa magából egyik könyvet a másik után. Embertelen és önző, igen, de én mindig elveszek, amikor befejezem bármelyik regényét.

Megrándult az ajka. – Ha állandóan csak úgy áradna belőle, megunnád a stílusát.

– Nem, nem, tényleg nem unnám meg. Ez tulajdonképpen lehetetlen. Ez... – sziszegtem, amikor véletlenül a túl éles mozdulattal súlyosbítottam a nyakamban lévő fájdalmat. – Istenem, de utálom a rándulást! Utálom tudni, hogy még legalább néhány napig el fog húzódni. Számos olyan eseményt szervezek, amin szintén részt akartam venni, és most nem leszek képes rá.

– A csapatod majd megoldja – mondta, miközben a telefonját lapozgatta.

Én ingerülten összefontam a karomat. – Jobb lenne, ha karácsony napjára visszaállnék a normális kerékvágásba. – Már csak egy hét van hátra.

Anélkül, hogy tekintetét levette volna a telefonjáról, gyengéden megszorította a combomat. – Addigra nagyrészt rendbe fogsz jönni.

– Azt kell mondanom, hogy a legutóbbi rosszullétem óta javult az ágy melletti viselkedésed. Igazából ma nagyon kedves voltál velem. Ami figyelemre méltó, tekintve, hogy szörnyű beteg vagyok.

Megvonta a vállát. – Nem viseled jól, ha nyugalomra kényszerítenek. Én sem vagyok jobb, úgyhogy megértem.

Jó volt, hogy „megértette”, mert ahogy teltek a napok, tényleg szörnyű beteg voltam. És Istenem, úgy tűnt, hogy gyötrelmesen lassan telnek. A cölibátus még mogorvábbá tett. De ő otthon maradt velem, és bajnokként verte le a rosszkedvemet.

Csak a negyedik napon kaptam vissza a teljes mozgásképességemet. Dax és én ezt egy reggeli gyors menettel ünnepeltük, amire annyira szükségem volt. Nem sokkal később, miközben a reggelinkre vártunk, megkért, hogy kísérjem ki; azt mondta, mutatni akar nekem valamit.

Kíváncsian és boldogan követtem őt át a bejárati ajtón.

És megálltam.

Odaléptem hozzá, és oldalpillantást vetettem rá. – Mi ez?

– Minek néz ki?

Visszatereltem a tekintetemet a nagy tárgyra a felhajtón.

– Úgy néz ki, mint egy autó.

– Milyen figyelmes – mondta szárazon.

Elvigyorodtam. – A szokásos helyemen parkol.

– Mert a tiéd. Valaki már korábban idehajtott vele. – Felemelte a kezét. – Tudom, hogy azt mondtad, nem gond, ha egyszerűen csak megjavíttatod a másik kocsidat, mivel nem volt nagy a kár. De a baleset óta rémálmaid vannak. Jobban örülnék, ha olyasmit vezetnél, ami nem szerepel ezekben a rémálmokban.

Nagyot nyeltem. – Ezt nagyra értékelem. Tényleg. De ez a kocsi vadonatúj. – Fényes, elegáns és drága. – Biztos sokba került...

– Ne csinálj ügyet az árából. Házasok vagyunk. Ami az enyém, az a tiéd is. És ha szükséged van valamire, gondoskodom róla, hogy megkapd – beszélgetés vége!

Megint összeszorította és felmelegítette a mellkasomat.

– Akkor majd...

– Ne – vágott közbe, miközben a zsebébe csúsztatta a kezét. A kezét, amely aztán egy kulcscsomót lógatott elém. – Ezekre szükséged lesz.

Köréjük zártam a kezem, és óvatosan elvettem tőle, örömmel látva, hogy van hozzá egy kulcstartó.

A tekintete az enyémet kutatta. – Nem lesz gondod a vezetéssel? Ha inkább várnál néhány napot, én is elvihetlek.

Éreztem, ahogy felhúzódik a szemöldököm. – Mintha én lennék Miss Daisy? Nem, köszönöm. Jól vagyok, ígérem.

– Ha ez megváltozik, ha bármikor pánikba esnél vagy kényelmetlenül éreznéd magad, hívj fel!

Gyengén tisztelegtem neki. – Úgy lesz!

A szeme, nem meggyőzve az enyémre szegeződött. – Ígérd meg nekem, Addison!

Istenem, ennek a seggfejnek abba kellett hagynia, hogy elolvassza a belsőmet. – Esküszöm, hogy felhívlak, ha nyugtalan leszek.

Az elégedettségét kifejezve, röviden bólintott.

Éppen oda akartam menni a vadonatúj babámhoz, hogy megnézzem, de valami az arckifejezésében elkomorított. – Mi az?

A nyelvét az arca belsejének nyomta. – Van valami, amit el kell mondanom neked.

A gyomrom összeszorult, hagytam, hogy visszavezessen a villába. Istenem, most mi lesz?

Becsukta az ajtót, mielőtt végül elmagyarázta: – Megtalálták Thaddeust.

Azonnal feloldódott bennem a szorítás, és a hangulatom ismét derűs lett. – És gondolom, hamarosan beszélgetni fogsz vele.

– Igen. Fontos, hogy meggyőzzem arról, hogy változtatnia kell a szokásain.

– Reméljük, hogy ezúttal meghallgat. – Mert ha lenne következő alkalom, a forgatókönyv sokkal rosszabb lenne.

– Nem megyek el mellőle, amíg nem vagyok biztos benne, hogy meghallgatott.

Tekintettel arra, amit gyanítottam, hogy vár Thaddeusra… – Majdnem sajnálom őt. – Majdnem.

Dax figyelmesen szemügyre vett. – Ugye nem fogsz arra kérni, hogy kegyelmezzek neki?

Majdnem kiböktem egy ha-t. – Nem. Tedd azt, amit úgy érzel, hogy tenned kell! Csak légy óvatos! Nem akarom, hogy Redwater börtönének lakója legyél, és a narancs tényleg nem a te színed. Esküszöm, annyira dühös leszek, ha letartóztatnak, hogy örülhetsz, ha egyszer is meglátogatlak!

Egy hosszú pillanatig bámult rám, a tekintete olyan elszánt volt, mint bármelyik dzsungelmacskáé, a szeme mögött olyan érzelmek dolgoztak, amelyeket nem tudtam pontosan kivenni. Nagyon lassan lehajtotta a fejét, és egy lágy, hosszan tartó csókot nyomott a homlokomra.

Nem voltam benne biztos, hogy mit akart ezzel közölni. Hálát? Szeretetet? Mindkettőt? Semmit?

Megfogta a kezemet, és végigsimított a hüvelykujjával a gyűrűimen.

Megnyaltam az ajkaimat. – Oké, talán meglátogatnálak a börtönben.

A szája mosolyra görbült. – Arra nem fog sor kerülni. De értékelem az érzelmeidet.

 

Harminchatodik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

A bálterem tükörfalának közelében állva, gondosan felmértem a nagy teret. Amikor csak lehetett, kerültem a munkát szenteste. Ez nem volt mindig könnyű, hiszen sokan szerettek partikat rendezni ezen a bizonyos napon. Sajnos ez az év is ilyen volt.

Ráadásul épp egy jelmezes mulatság volt. A nőknek menyasszonyi ruhát kellett viselniük, a férfiaknak pedig vőlegényruhát.

Ez a rendezvényen dolgozó embereket is magába foglalta.

Így hát ott álltam a menyasszonyi ruhámban. És be kellett ismernem, tetszett, hogy volt egy ürügyem, hogy ismét felvegyem. Mellettem Sabrina egy eltúlzott, buggyos monstrumot viselt, amit erre az estére bérelt. Nevetségesen nézett ki; tudta ezt; elfogadta.

Lenéztem az órámra. Még néhány óra volt hátra a végéig. Alig vártam, hogy hazaérjek – és nem csupán azért, mert Dax kifejezte szándékát, hogy megismétli a nászéjszakánkat, ha már viselem a ruhámat. Szerettem otthon tölteni a szentestét, lazítani, tévét nézni, meg minden ilyesmi.

A parti vendégei közül többeket ismertem, köztük a volt pasimat, Beckettet is. Korábban barátságos mosolyt villantott rám, bemutatott a barátnőjének, megkért, hogy adjam át üdvözletét Daxnek, majd elsétált. Kár, hogy Graydennel nem lehetett ilyen egyszerű a dolog, aki történetesen szintén itt volt, és határozottan kerülte velem a szemkontaktust. Csak egyszer találkozott a tekintetünk, és az arca azonnal ingerült kifejezést öltött.

Sabrina megbökött. – Szóval, mit vettél nekem karácsonyra?

A fejhallgatómat áthelyezve, gyors pillantást vetettem rá. – Majd holnap megtudod.

– Miért nem mondod el most? – duzzogott.

– Miért nem fogadod el, hogy sosem fogom így elrontani a meglepetést? – viszonoztam. Minden átkozott évben azzal nyaggatott, hogy áruljam el, mielőtt eljön a K-nap.

Hümmögve pillantott felém. – Mit vettél Daxnek?

– Olyan dolgokat, amik valószínűleg nem fogják lenyűgözni, de úgy gondoltam, a gondolat számít.

A szája mosolyre görbült. – Gondolj csak bele... ez nem csak az első közös karácsonyotok lesz, hanem valószínűleg az első karácsony, amit egyedül töltötök – jövő ilyenkor valószínűleg már jobban nézek ki melletted. Ó, tetszik a most rajtad lévő mosoly!

Megrántottam az egyik vállamat. – Miért ne lehetne mosolyogni?

A saját mosolya elhalványult, amikor megragadta a figyelmét valami balra tőlünk. – Talán ezért – válaszolta.

Követve a tekintetét, éreztem, hogy szétnyílik az ajkam, amikor megláttam Mimit lépkedni a bálteremben. – Nem gondolhatja komolyan, hogy idejött! Nem is kellene Redwaterben lennie. – A bizonytalan járásából ítélve nem volt teljesen józan.

– Hát, mégis megtette. És gondolom, téged keres. – Sabrina halkan káromkodott. – Vigyük ki innen, amilyen gyorsan csak lehet!

Mindketten gyorsan a nő felé vettük az irányt, aki már csak azért is feltűnést keltett, mert – farmerben és vékony pulóverben volt – nem tartotta be az öltözködési szabályokat.

Normális esetben egy biztonsági őr foglalkozott volna a helyzettel, de az ügyfeleink nem kértek ilyet a rendezvényükre. Ebben a pillanatban ez nem is bosszanthatott volna jobban.

Abban a pillanatban, hogy Mimi meglátott engem, a szája csúf vigyorra húzódott, amiben volt egy csipetnyi önelégültség. – Á, hát itt vagy – mondta a hangjában egy enyhe elmosódottsággal.

Megkérdeztem volna, honnan tudta, hol talál meg, ha nem lett volna sokkal fontosabb, hogy eltűnjön ebből a bálteremből, mielőtt észrevennék a házigazdák. – Mi lenne, ha kimennénk a friss levegőre?

– Nem! – csattant fel egy gyermeki duzzogással. – Itt akarok beszélgetni!

Éreztem, hogy összeszorul az ajkam. – Ha van egy csepp józan eszed, akkor most azonnal elmész!

Felnevetett, és gőgösen rám nézett. – Miért, mit fogsz csinálni, ha nem teszem?

Sabrina a nő felé billentette a fejét. – Tudnod kell, hogy óriási hibát követtél el, amikor Addison közelébe jöttél. Dax rohadtul ki fog borulni. Ne rontsd tovább a helyzetet! Csak menj el csendben!

Mimi harciasan felhúzta az állát. – Hmm, nem!

Ebben a pillanatban Grayden materializálódott mellettünk. – Mimi, mi a fenét keresel itt?

A nő elfintorodott. – Addisonnal beszélgetek. Minek látszik, hogy mit csinálok?

– Úgy néz ki, mintha megint Dax gombjait nyomogatnád – vágta rá a férfi. – Azt hittem, rendbe akarod hozni a dolgokat.

– Azt akartam – nyafogta. – Igen. Én csak... én... Tudod mit? Bassza meg!

Grayden sóhajtva megdörzsölte a homlokát. – Ha nem állsz el a fejedben lévő tervedtől, azt kockáztatod, hogy végleg elveszíted őt.

Mimi felhorkant. – Micsoda? Nem! Én és Dax... mi, úgymond, össze vagyunk kötve.

Kötve?

– Mivel? – kérdezte Grayden zavartan.

– Azzal, amit elvesztettünk, hé!

Statikus zaj hallatszott a fejhallgatómban, majd... – A seriff van itt az egyik helyettesével, Addie – mondta Megan. – Azt mondja, hogy kérdéseik vannak hozzád. Próbáltam rávenni, hogy távozzon, de nem akar.

Lowe? Hihetetlen. Komolyan hihetetlen.

Kíváncsi voltam, hogy Thaddeus miatt van-e itt. Valószínűleg. Nem voltam biztos benne, hogy Dax pontosan milyen személyes igazságszolgáltatási formát alkalmazott tegnap, de biztos voltam benne, hogy Thaddeus rossz állapotba került. Talán árulkodott, de az is lehet, hogy Lowe csak gyanakodott, hogy Dax a felelős.

Akárhogy is van, fogadni mernék, hogy a seriff azért jött kihallgatni egy rendezvényre, mert a rendőri jelenlét egyszerűen csak rontaná a cégem hírnevét – így bosszulva meg az unokahúgát.

Éreztem, hogy komoly balhé készülődik.

Sabrina felém hajolt. – Ha megszabadulsz tőle, én gondoskodok Lowe-ról – mondta, miután nyilvánvalóan hallotta Megant a saját fejhallgatóján keresztül.

Grayden rólam a távolodó Sabrinára nézett. – Lowe? Lowe itt van?

Felsóhajtottam. – Igen. Talán segíthetnél a barátomnak meggyőzni, hogy távozzon. – Mert a seriff felbukkanása sokkal nagyobb feltűnést keltene, mint Mimi bohóckodása. – Végül is mindketten tudjuk, hogy azért itt keresett meg, hogy pacsizzon a feleségeddel. – A volt feleségével. Tökmindegy.

Valamit motyogva az orra alatt, Grayden Sabrina után kocogott.

– Menjünk valahová, ahol egyedül leszünk – biztattam Mimit.

Ő egy ingerülten makacs pillantást vetett rám. – Uh, ne menjünk!

Istenem, adj nekem erőt! – Két választásod van. Jöhetsz velem, és akkor beszélgetünk. Vagy visszautasítod, és akkor kidobatlak. Nekem mindkettő megfelel. – Elsétáltam, meghagyva neki a választást, hogy kövessen. Szerencsére követett, nem érezve, hogy csak blöfföltem.

Mivel a legközelebbi helyiség történetesen a női mosdó volt, besurrantam, tudatában annak, hogy még mindig a nyomomban van. Gyorsan rájöttem, hogy a helyiség üres, ezért megálltam a legutolsó fülke közelében, és szembefordultam Mimivel.

Mimi egy újabb mogorva pillantást vetett rám. – Ez az a ruha, amit az esküvődön viseltél?

– Igen – válaszoltam.

– Kicsit visszafogott, nem igaz? – fintorgott. – De hát... azt hiszem, semmi értelme sem lenne kiöltözni egy olyan ceremóniára, ami mögött nincs igazi jelentés. Nem igaz?

Megfeszült a fejbőröm. Valahogyan hallott az egyezségről? Lehetséges, bár nem tudtam, hogyan. – Mit akarsz?

A tükör felé fordulva, a szája sarkát paskolta, mintha az elkenődött rúzst törölgetné. – Volt egy ici-pici beszélgetésem Felicityvel.

És össze is álltak a darabok.

Mimi ismét szembefordult velem, összefonta a karját, és elvigyorodott. – Tudom.

– Mit tudsz?

– Hogy Dax miért vett feleségül téged. Miért mentél hozzá. Miért adta neked azt, amit senki másnak nem adott. – A vigyora egy fokkal feljebb húzódott. – Megállapodást kötöttetek.

– Ezért vetted a fáradságot, hogy felkutass és betörj erre a partira? Csak azért, hogy tájékoztathass engem arról, hogy értesültél az egyezségről?

– Csajszi, nem volt nehéz felkutatni téged. Ez a parti évente megrendezett dolog – hónapokkal ezelőtt hallottam, hogy idén a te céged szervezi. Ami pedig azt illeti, hogy miért jöttem... nem, nem csak azért, hogy elmondjam neked, hogy már nem vagyok a sötétben, vagy, hogy kinevesselek, milyen nevetséges vagy, amiért hozzámentél egy olyan fickóhoz, akit semennyire sem érdekelsz.

Az biztos, hogy nem úgy hangzott, mintha nevetségesnek tartana. Nem, volt benne egy jó adag rosszindulat.

– Az ünnepek alatt kissé érzelgős leszek, úgyhogy korábban átlapoztam néhány régi fotót rólam és Gracie-ről, miközben nekiláttam, hogy leigyam magam. – Kétségbeesés suhant át az arcán, elsöpörve az önelégültség minden nyomát. – Találtam egyet, amin ő és Dax olyan kibaszottul boldogok. Azon a képen, a szög és a világítás meg a többi miatt... valójában inkább úgy tűnik, mintha én lennék, mintsem önmaga.

És Mimi pontosan látta, hogy ő és Dax hogyan nézhettek volna ki együtt, mint egy szerelmespár, ha a dolgok másképp alakulnak.

– Soha nem adott esélyt arra, hogy boldoggá tegyem, mert nem akar boldog lenni. De valaki változtathatott volna ezen. Talán nem én, nem, de valaki. – A szeme rám villant. – Te ennek az útjában állsz. Azzal, hogy magadhoz kötötted, elvetted tőle az esélyt erre a jövőre. És baszd meg, dühös lettem, miközben ezen gondolkoztam.

Felhorkantam, teljesen elfogyott a türelmem, ha erről a nőről volt szó. – Nem azért vagy dühös, mert elvettem tőle egy ilyen jövőt. Azért vagy dühös, mert tőled vettem el. Te így látod, mert így akarod látni. Akkor mondhatod magadnak, hogy én vagyok a hibás azért, hogy soha nem fog elköteleződni melletted; hogy soha nem lesz olyan kép rólatok, amelyen úgy néztek ki, mint az a szerelmes pár, aki ő és Gracie volt. Így kevésbé fáj, nem igaz?

– De neked nem fáj, ugye? Nem érdekel, hogy elcseszett az ok, amiért elkötelezte magát melletted, hogy nem törődik veled. Csak az idejét vesztegeted az életéből.

– Te meg a sajátodból vesztegeted az időt azzal, hogy egy olyan fickó körül szimatolsz, aki sosem fog akarni téged. – Mikor fog ez már belejutni a fejébe? – Rossz emberhez jöttél ma este. Daxszel kellene beszélned, mert biztos vagyok benne, hogy az a kérdés jár a fejedben, hogy... Ha szándékában állt elvenni valakit, aki nem érdekli, miért nem téged vett feleségül?

A nő arca elvörösödött. – Baszódj meg! – kiáltotta. – Baszódj! Meg!

Az ajtó néhány centire kinyílt, és több hang is beszűrődött a helyiségbe. Lowe-é. Sabrináé. Graydené. Megané. Egy férfi hang, akit nem ismertem fel.

Összeszorítottam a fogaimat. Ó, az isten szerelmére!

Lowe lépett be először, és a válla fölött Graydenhez beszélt. Nem, vitatkozott vele. Grayden az általam „ügyvédi hangján” emlegetett hangon beszélt, és próbálta meggyőzni a seriffet, hogy távozzon.

Lowe nem tette.

Ehelyett inkább a mosdót fürkészte, és a szemei felcsillantak, amikor rajtam kötöttek ki. – Hát itt van! – Rólam Mimire pillantott. – Tudtam, hogy hallottam valakit kiabálni.

Bassza meg ez a ribanc, amiért gyakorlatilag idevezette hozzánk.

Ahogy ő és Grayden visszatértek a vitatkozáshoz, Sabrina bocsánatkérő pillantást vetett rám, és azt mormolta: – Felhívtam Daxet, már úton van.

Jó. Véget vethet ennek a jelenetnek néhány szóval – nos, fenyegetéssel. A fejhallgatómat használva azt mondtam neki: – Menj, várd meg! – Valakinek meg kell mondania neki, hol talál minket. – Megan tartsa a frontot.

Mindkét nő eltűnt, becsukva maguk mögött az ajtót, hogy a parti vendégei ne halljanak meg semmit.

Visszafordítottam a figyelmemet a szobában lévőkre, és felsóhajtottam.

Ez a pillanat valószínűleg egy szappanoperában is megállhatná a helyét. Úgy értem, egy női mosdóban álltam... menyasszonyi ruhában... egy nő vigyorgott rám, aki a férjemre áhítozott... miközben a volt pasim és a helyi seriff alig pár lábnyira tőlem vitatkoztak.

Nem mintha ennél furcsább dolgok nem történtek volna az életemben. Különösen az elmúlt egy évben. Elvégre nem mindennap történt meg, hogy az ember törvényes úton kötődött egy volt szeretőjéhez egy tartalék házassági egyezség részeként.

Mimire néztem. – Hamarosan újra beszélünk. – Az ajtó felé intettem a kezemmel.

A barna hajú nő még mindig vigyorogva, összefonta a karját, és egy kicsit megrántotta a fejét, amitől az álláig érő fürtjei táncot lejtettek az arca körül.

– Inkább maradnék! Úgy néz ki, ez jó móka lesz.

Istenem, egyszer ki fogom nyírni ezt a ribancot!

Egyelőre visszatereltem a figyelmemet a két férfira, akik mélyen belemerültek a vitába. Egy seriffhelyettes nézte őket, és úgy tűnt, nem akar belekeveredni – nos, a legtöbb zsaru kerülte, hogy a férjem rossz oldalára kerüljön, és ez a kis jelenet biztosan felbosszantaná.

– Csak azért vagyok itt, hogy feltegyek neki néhány kérdést, Grayden – erősködött a seriff, nagy öklét a vaskos csípőjére téve. – Nincs szüksége ügyvéd jelenlétére! De ha mégis, te nem járhatnál el az ügyében – ez összeférhetetlenségnek minősülne, tekintve a közös múltatokat.

– Nem megyek el, Lowe – bizonygatta Grayden, makacsul felfelé billentve az állát, miközben kihúzta magát teljes magasságába, néhány centivel a seriff fölé magasodva.

Elkeseredettség árasztotta el Lowe pufók arcát.

– Eszedbe jutott, hogy talán nem is akarja, hogy itt legyél? Azt kell mondanom, figyelembe véve, ahogyan alakultak a dolgok kettőtök között, nem hibáztatnám, ha nem akarná.

Grayden mogyoróbarna szemében túl gyorsan villant fel egy érzelem ahhoz, hogy felismerjem.

– Ha azzal próbálod manipulálni Addisont, hogy követelje, hogy menjek el, nem fog működni. Ő jobban tudja, hogy nem beszélhet jogi képviselő jelenléte nélkül.

– Ahogy már mondtam, nincs rá szüksége – csak fel akarok tenni neki néhány kérdést!

– Csak rajta! – invitálta Grayden, a hangja éppoly sima volt, mint a hátrasimított rövid barna haja. – De én itt leszek, amíg megteszed ezt.

Lowe tekintete összeszűkült. – Mit gondolsz, mit fog érezni az unokahúgom, amikor meghallja, hogy egy olyan nő védelmére keltél, akit gyűlöl? Számítanak neked egyáltalán Felicity érzései?

– Nem fogsz bűntudatot ébreszteni bennem, hogy kisétáljak innen!

– Egyszer már hátat fordítottál Addisonnak. Mi a különbség?

Ó, övön aluli ütés. De pontos. Egyszer fájt volna, ha emlékeztetnek rá, hogy Grayden megszegte minden nekem tett ígéretét, amikor visszatért a volt feleségéhez. De most? Most úgy tudtam rá gondolni, hogy nem éreztem semmit – sem megbánást, sem szomorúságot, sem haragot.

Lowe szipogott. – Vajon kit is védelmezel valójában? Őt vagy Dax Merciert? Attól félsz, hogy a nő kiszivárogtat valamit az öreg haverodról, ami miatt börtönbe kerül, ahová való?

Grayden tekintete a seriff kezében tartott kartonmappára siklott. – Nem tudhatod, hogy Daxnek van-e ehhez bármi köze!

– Minden az ő nevét viseli! – Lowe elfordult, és elővett valamit az aktából. Egy fényképet, állapítottam meg, amikor felemelte.

A fenébe! A képen látható fickót kurvára megverték.

– Mondja, Mrs. Mercier, mit érezne, ha valaki ezt tette volna valamelyik szerettével? – kérdezte Lowe. – Mit gondol, mit érez a családja? Tényleg úgy gondolja, hogy a férje megúszhatja ezt?

Én azt gondoltam, hogy a fickó saját magának köszönheti ezt.

– Az áldozat ujjal mutatott Daxre, mint tettesre? – szakította félbe Grayden.

Lowe arca megfeszült. – Nem! – Leeresztette a karját az oldala mellé. – Azt állítja, hogy nem emlékszik semmire. De a félelem tartja őt csendben. – Lowe felém billentette a fejét. – Ez az, ami önt is hallgatásra kényszerít? Vagy egyszerűen csak nem érdekli?

Semleges arckifejezéssel bámultam vissza rá, őszintén azon tűnődve, vajon tényleg azt hiszi-e, hogy ki fogom fecsegni.

– Az igazságszolgáltatás akadályozása súlyos bűncselekmény, tudja – figyelmeztetett Lowe.

– Ahogy a rendőrség idejének pazarlása is – vágott közbe Grayden. – Lényegében ez az, amit te... – elhallgatott, amikor az ajtó nyikorogva kinyílt.

Egy magas, öltönyös, ismerős alak lépett be. Dax. Eltérő szemeinek tekintete haragtól csillogóan rám szegeződött, majd gyorsan végigsiklott rajtam tetőtől talpig. Meggyőződve arról, hogy jól vagyok, a helyiség többi részét fürkészte. A szeme röviden összeszűkült Mimire – akinek elillant a vigyora – majd egy ragadozó fókuszával Lowe-ra irányult.

Dax hűvösen felvonta a szemöldökét. – Elmondanád, miért zaklatod a feleségemet? – kérdezte, halálos hangsúllyal az egyébként bársonyos hangjában.

A seriff megfeszítette széles vállát. – Egy bűncselekmény miatt kihallgatni őt nem számít zaklatásnak. – Ismét felemelte a fényképet.

Dax arckifejezése a legkevésbé sem változott, miközben a képet tanulmányozta. Aztán közömbösen nézett a seriffre.

Lowe szája összeszorult. – Ha nem személyesen csináltad, akkor az egyik embereddel csináltattad! – erősködött. – Akárhogy is, te vegy a felelős!

Grayden megköszörülte a torkát. – Te magad mondtad, hogy az áldozat nem nevezett meg senkit. Nincs bizonyítéka arra, hogy Mr. Merc...

– Nincs szükségem bizonyítékra! – csattant fel a seriff. – Ez bűzlik Daxtől. Bosszút akart állni, és meg is kapta. Ez a szokása.

Dax arckifejezése még mindig kifürkészhetetlen volt, és a seriffhelyettesre nézett. – Most már elmehet!

Majdnem felhorkantam, ahogy a helyettes készségesen elindult az ajtó felé.

Lowe viszont kidüllesztette az állát. – Nem dobhatsz ki! Még nem fejeztem be a kihallgatást...

– Ha pusztán egy rendőrségi ügy kivizsgálásáról lenne szó, nem itt kerested volna fel Addisont, egy olyan rendezvényen, amelyet ő vezet – mondta Dax, és a szavaiba némi felindultság vegyült. – Itt arra használod a tekintélyedet, hogy megrángasd a láncát, és problémákat okozz a cégének! Egyszerű. És ezt nem fogom eltűrni!

Lowe orrcimpái kitágultak. – Te nem állsz a törvények felett, Mercier, te...

– Gyorsan veszítem a türelmemet veled szemben – fejezte be Dax, és az arca megkeményedett. – Tényleg nem akarod, hogy tovább erőltessem! Hacsak nem akarod, hogy bizonyos dolgok kiderüljenek rólad. A feleségedet talán érdekelné, ha megtudná, hogy a szombati pókerestjeid valójában nem is pókerestek, bár némi „bökdösés” azért előfordul.

Látva, ahogy Lowe arca elvörösödik, elmosolyodtam magamban. Számíthatott volna rá, hogy Dax, aki fontosnak tartotta, hogy kiszagolja ellenfelei titkait, tud valamit róla.

– Még mindig itt vagy! Nehezen értem, hogy miért. – Dax összeszorította az ajkát. – Talán jobban örülnél, ha itt és most felhívnám a feleséged.

Irgalmatlanul mogorva arckifejezéssel, Lowe egy ujjal a férfi irányába bökött. – Ennek még nincs vége!

– Akkor a házasságodnak hamarosan az lesz – mondta Dax tárgyilagosan.

Lowe káromkodva kiviharzott.

Grayden elgyötört pillantást vetett rám, majd Mimihez fordult. – Gyere, menjünk!

A lány figyelmen kívül hagyta, idegesen megnyalta az ajkát, és Daxre szegezte a tekintetét. – Tudok az egyességről!

– Tényleg. – Dax nem kérdésként fogalmazta meg. Inkább egy unott kijelentés volt. Elindult felém, a tekintete az arcomat fürkészte. – Jól vagy?

Levettem a fejhallgatómat, és felsóhajtottam. – Igen. Csak bosszús vagyok.

– Fogalmam sincs, miért viselkedtél ilyen titokzatosan ahelyett, hogy egyszerűen csak elmondtad volna az egyességet – mondta neki Mimi. – Barátok vagyunk. Gyakorlatilag családtagok.

Felhorkantam. Ha a körülmények másképp alakultak volna, Dax egy nap talán a sógora lett volna, de ő nem családtagként tekintett rá. Ezt mindannyian tudtuk.

– Mimi – vágott közbe Grayden –, ideje indulni!

Megint teljesen figyelmen kívül hagyta a férfit.

– Csináltál már néhány őrültséget, Dax – mondta vigyorogva, és hitetlenkedve ingatva a fejét –, de elvenni egy nőt, akit gyakorlatilag tartalékba helyeztél? Ez hibbantság!

Kovakő feketére sötétedő szemekkel, Dax egy haragos pillantást vetett a nőre. – Az a hibbantság, hogy ide mertél jönni! Tudod, hogy távol kellene tartanod magad Addisontól. Mégis itt vagy.

A szemét forgatta. – Szóval szerzett egy-két bibit, amit a múltkori beszélgetésünkkor mondtam. Nem nagy ügy!

Mintha az, amit mondott, semmiség lett volna? Hihetetlen.

Dax tekintete jegesre fagyott. – Ne próbáld elbagatellizálni, amit tettél! – A szavak halkan hangzottak el. Mélyek. Csöpögtek a dühtől. – Amit mondtál, az talán tönkretette a házasságomat!

– Ez nem egy házasság – vicsorogta a nő. – Megállapodást kötöttél, és betartottad. Ennyi! – Szipogva elfordította a tekintetét. – Valami ilyesmit kellett volna sejtenem, tényleg. Egy érzelemmentes szövetség persze nagyon is megfelelne neked.

– Mimi – vágott közbe Grayden, könyörgéssel a szemében. – Ne tedd ezt! Csak sétáljunk ki innen!

– Miért? – követelte a lány, és a férfi felé pördült. – Miért kellene csendben maradnom? Miért akarsz elmenni, amikor mindketten tudjuk, hogy ugyanúgy utálod ezt a helyzetet, mint én? Egy kurva pillanat alatt visszafogadnád őt, ha...

– Elég! – préselte ki magából Dax, és kissé érzéketlen pillantást a nőre szegezte. – Kifelé! Mindketten!

Mimi ökölbe szorítva a kezét, visszafordult hozzá. – De én... – Elhallgatott, amikor Dax a levegőbe emelte a kezét.

– Nem akarom hallani! – erősködött Dax. – Nem érdekel, hogy mit akarsz mondani bármiről is! Hivatalosan is elértem a határaimat, ami téged illet, és azt akarom, hogy eltűnj az életemből!

Mimi elsápadt. – Ezt nem gondolod komolyan – lihegte.

– Adtam neked esélyt. Túl sok esélyt. Az én hibám volt, és ezt Addisonnal fizettetted meg. Többé már nem. Végeztem veled!

Lassan hátratántorodott, arckifejezése sebzett volt. – Hogy mondhatsz ilyet nekem?

– Nagyon könnyen! Könnyűvé tetted, amikor elkezdtél szórakozni a feleségemmel!

– Mintha az a gyűrű, amit visel, jelentene bármit is – csúfolódott Mimi, a szavak tiszta gúnyt sugároztak. – Nem jelent neked semmit, csak egy tartalék tervet.

– Ebben tévedsz!

– Baromság – gúnyolódott a nő.

– Nem baromság – mondta Dax komolyan. – Tiszta igazság.

Mimi egy ugyan már pillantást vetett rá. – Ha holnap elhagyna téged, az még csak egy ping sem lenne a radarodon.

– Addison nem megy sehova! Soha! Nem engedném meg!

– Ó, kérlek! Téged a legkevésbé sem zavar, ha egy nő elmegy. Lehet, hogy ezt a nőt elvetted, de nem azért tetted, mert törődsz vele!

Igen, aú! Nem mintha tévedett volna, sajnos.

– Az egyetlen nő, akivel igazán törődsz, és akivel valaha is törődni fogsz, az Gracie – tette hozzá Mimi, keserűséggel fűszerezve minden egyes szótagot. – Senki sem fog közelébe kerülni annak, hogy annyira fontos legyen neked, mint ő!

– Egyszer valamikor régen – kezdte Dax –, egyetértettem volna veled. De most már nem.

Megfeszültem. Hé, hűha!

Mimi néhány pillanatig csak bámult rá. – Te... Mit mondtál az előbb?

Ez volt az én kérdésem is.

Dax nem ismételte meg magát. Tartotta a nő tekintetét, a sajátját józanul és szemrebbenés nélkül. A szemek mélyén lévő határozottságtól felgyorsult a pulzusom.

Gyenge, ideges kuncogás röppent ki belőle.

– Igaz – mondta vontatottan, tele szkepticizmussal.

Megint nem szólt egy szót sem, hagyta, hogy rendíthetetlen arckifejezése beszéljen helyette.

A halvány szórakozás kezdett eltűnni a nő arcáról. Gúnyos mosolyt erőltetett magára, de az is gyorsan lehervadt.

– Nem veszem be, hogy bármit is jelentene neked!

– Pedig kellene – mondta neki a férfi. – Tény, hogy ő a legjobb dolog, ami valaha történt velem.

Szinte csak bámultam rá, a szívem olyan erősen csapódott a bordáimhoz, hogy csodálkoztam, hogy a csontok nem recsegtek tiltakozásul.

Mimi arcára kiült a döbbenet, és újabb lépést tett hátra.

– Nem – krákogta határozottan. – Nem hiszem el!

Dax közömbösen megvonta a vállát. – Ettől még nem lesz valótlan.

A lány keményen és gyorsan megrázta a fejét. – Hazudsz! – Rám szegezte mániákus tekintetét. – Csak azért mondja mindezt, hogy megbántson, igaz?

Uh... nagyon is lehetséges, ha jobban belegondolok. Elvégre valószínűleg végleg eltűnne, ha meg tudná győzni az állításairól. Daxnek nem igazán volt gondja azzal, hogy megtévesszen, ha ezzel elérte, amit akart.

– Ennyi az egész, ugye? – noszogatott a lány.

Az alsó ajkamba fúrva a fogaimat, Dax felé villantottam a tekintetem. Nem engem nézett. Vagy a lányt. A figyelme a tárgyon volt, amit simán kihúzott a zsebéből.

Felemelte, hogy a lány láthassa. – Talán ez megválaszolja a kérdésedet.

A lány arca összegyűrődött. – Mi az...? – Elhallgatott, amikor úgy tűnt, végre meglátta, mit tart Dax a kezében. És amit a kezében tartott, attól elakadt a lélegzetem.

Rám nézett. – Ez az egyik karácsonyi ajándékod. Éppen kivettem a bemutató dobozából, hogy alaposan megnézzem, amikor Sabrina hívott, ezért a zsebembe csúsztattam, és egyenesen idejöttem.

Remegő lélegzet hagyott el, ahogy magamba szívtam. Egy iránytű volt. Egy arany iránytű, amely gyakorlatilag megegyezett azzal, amelyik abban a nyálas filmben volt, amit együtt néztünk. Ami azt jelentette... ami azt jelentette... ami azt jelentette, hogy a faszfej szeret engem.

Nagyot nyeltem, fájt a torkom. – A francba, Dax, te aztán tudod, hogy kell egy lány érzéseire hatni!

A szája egyik sarka felfelé húzódott, de a mosolya lefagyott, amikor Mimi nyafogni kezdett. Talán látta a filmet, vagy talán csak kezdett rájönni, hogy mindvégig vesztes csatát vívott – nem voltam benne biztos.

Dax egykedvűen nézett Mimi szemébe.

– Nem az a szándékom, hogy megbántsalak. Csak azt akarom, hogy nézz szembe a valósággal, hogy továbbléphess! Soha nem lett volna „én és te”, még akkor sem, ha nincs Addison. De van Addison, és ő az enyém, olyan módon, ahogyan soha senki más nem volt az enyém.

A szívem fájdalmasan, de a legjobb módon szorult össze. Nem egyszerűen arról volt szó, amit mondott, hanem arról, ahogyan beszélt, olyan könnyedséggel és tényszerűséggel; a kényelmetlenség vagy a szégyen teljes hiányával.

– Ne, Mimi, ne rázd a fejed! – folytatta, zsebre vágva az iránytűt. – Ne vonogasd erre a vállad, és ne mondd magadnak, hogy hazudok! Halld meg, amit mondok: Addison az enyém. Szeretem őt. Nem lesz olyan nap, amikor nem fogom.

Ó, bassza meg, még a végén elsírom magam.

Ahogy ő is, úgy néz ki. Nem voltam szörnyeteg, szóval igen, sajnáltam őt. De figyelmen kívül hagyta Dax visszautasításait, figyelmen kívül hagyta a „nem érdekelsz” jelzéseit, és továbbra is nyomást gyakorolt rá... ezzel sarokba szorította. Dax egyetlen igazi lehetősége most az volt, ha végre el akarta érni a nőt, hogy kegyetlen legyen.

– De te szeretted Gracie-t – nyögte ki. – Hogy tudtad csak úgy lecserélni...

– Ne sértsd meg az emlékét azzal, hogy őt használod fel arra, hogy negatív színben tüntesd fel ezt – figyelmeztette, a hangja selymes veszélyként hangzott. – Ne sugalld, hogy helyettesítem őt, hogy ezzel próbálj bűntudatot kelteni bennem. Ez egyszerre szarság és értelmetlen!

Mimi felső ajka megremegett. – Egy cseppet sem érzed magad rosszul, hogy valaki mást szeretsz? – Gyakorlatilag megfulladt az utóbbi három szótól.

– Miért tenném? Gracie nem irigyelné ezt tőlem.

Mimiből felharsant egy nevetés. – Ó, te aztán szereted meggyőzni magad arról, hogy ő valami tökéletes teremtés volt. – Kegyetlen fintorral megrázta a fejét. – Nem volt az! Tudok valamit a te drága Gracie-dről!

Dax felsóhajtott. – Ha ez a barátjára, Hartmanra vonatkozik, arról én is tudok.

Mimi megdermedt, és hosszú pillanatokig némán bámult rá. – Tudod? – zihálta. – De... te soha nem mondtál semmit!

– Te sem!

Uh, ki a fene volt az a Hartman? Graydenre pillantottam, és láttam, hogy ő is ugyanolyan tanácstalanul néz.

Nyilvánvalóan kihasználva Mimi sokkos állapotát, Grayden gyengéden megfogta a nő kezét. – Gyere, Mimi!

Kábult arckifejezéssel, nem ellenkezett, amikor a férfi az ajtóhoz vezette.

Grayden szélesre tárta előtte, de aztán megtorpant. Rólam Daxre nézett, nagyot nyelt, a tekintete fájdalmat sugárzott. Volt azonban valami más is benne: lemondás. Gyorsan biccentett, majd kikísérte Mimit a mosdóból.

Hosszan kifújva a levegőt, Dax felé fordultam.

– Ez kifejezetten intenzív volt. – Könnyedén az alsó ajkamba mélyesztettem a fogaimat. – Egy nyálas iránytűt vettél nekem.

A szája felfelé görbült. – Kaptál egy nyálas iránytűt.

– Szeretsz engem – suttogtam.

– Szeretlek – erősítette meg. Rabul ejtve a tekintetemet, a két tenyere közé fogta az arcomat. – És te is szeretsz engem.

– Igen, szeretlek. De ezt nem kellett volna tudnod.

Az ajkai még egy kicsit feljebb emelkedtek. – Elárultad magad.

Éreztem, ahogy bemélyed a két szemöldököm között. – Mikor?

– Amikor érted jöttem, miután Thaddeus belerohant a kocsidba. Láttam a szemedben. És rájöttem, hogy én is ugyanezt érzem.

– Nem mondtál semmit.

– Először túlságosan dühös voltam Thaddeusra. Aztán úgy döntöttem, hogy karácsonykor mondom el neked. Gondoltam, nem fogsz belehalni, ha még egy kicsit izzadsz.

Eltátottam a számat. – Mekkora egy pöcs vagy!

Halk kuncogás vibrált a mellkasában. – Én is ezt hallottam. – Lágy, sokáig elnyúló csókot nyomott a számra. – Nem igazán tagadhatom. – A kezét az arcomról a hajamra simította, félretúrta, miközben az arckifejezésemet tanulmányozta. – Jól vagy ez a jelenet után?

Mély levegőt vettem. – Igen. Nem hiszem, hogy bármelyikük is gondot fog okozni nekünk. Még Lowe sem, a fenyegetése ellenére sem. Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz, de ki az a Hartman?

Sóhajtva, Dax lassan elengedte a hajamat. – Egy halott holmiját átnézni nehéz lehet. Ami még nehezebb, ha felfedezel valamit, amit eltitkoltak előled. Gracie-nek volt egy online barátja – akivel sosem találkozott a való életben. Naponta beszéltek. A bizalmasa volt. Flörtölt vele egy kicsit.

Megrándultam. – A francba!

– Más személyazonosságot használt, ami azt jelentette, hogy mondhatta magát szinglinek – folytatta, a hangja feltűnően szenvtelen volt, az arckifejezése ugyanolyan semleges. – És ezt is tette. Beszéltek arról, hogy találkoznak, de ő mindig talált kifogásokat az utolsó pillanatban.

Védelmező bosszúság lobbant fel bennem, forrón és szúrósan. – Az üzeneteik...

– Szexuális jellegűek voltak-e? Nem. Nem cseréltek explicit fotókat, és nem csináltak mást, mint enyhén flörtöltek. Nem voltak „szeretlek” üzenetek sem.

Nos, legalább ennyi, bár ettől nem lett sokkal jobb a helyzet.

– Azt hiszem, számára ez egyszerűen csak egy kis szórakozás volt. Izgalom. És talán egy módja, hogy visszavágjon nekem, amiért ragaszkodtam ahhoz, hogy az én tempómban haladjunk, ne pedig az övében.

Ettől még nem volt elfogadható. Legalábbis nem az én könyvemben. – Sajnálom!

Csak megvonta a vállát, de nem vettem be, hogy túl van rajta. Hogy is lehetett volna?

– Elmondtad valakinek?

– Nem. Mi értelme lett volna? Megváltoztatná a róla alkotott képüket és emléküket. Nem láttam szükségét, hogy ezt tegyem. És nem mintha valami mély, sötét, szörnyű titka lett volna.

Az én szememben szörnyű volt, mert ez egyfajta árulásnak minősült. Dax nem szenvedett még eleget?

Istenem, ez tízszeresére súlyosbíthatta a bizalmi problémáit. – Mit gondolsz, honnan tudott erről Mimi?

– Talán Gracie mesélt neki a „barátjáról”, ki tudja? Nem vagyok meglepve, hogy Mimi nem mondott nekem semmit erről. Jobban szerette a testvérét, mint magát az életet. Rendkívül közel álltak egymáshoz. Nem dobná őt így a busz alá. Csak nemrég kezdett el utalgatni arra, hogy van valami, amiről nem tudok.

Azon tűnődtem, hogy talán Mimi kezdte nehezményezni, hogy elhallgatta Gracie titkát, talán arra gondolt, hogy ha már régen az ikertestvére ellen fordította volna Daxet, akkor most talán ő lehetne a felesége, nem pedig én.

– Azt hiszem, azt gondolta, ha elég sok „talán nem is ismerted Gracie-t olyan jól, mint ahogyan azt hiszed” megjegyzéssel bökdös, akkor nyomást gyakorolok rá, hogy elmondja nekem. Akkor nem érezte volna magát olyan bűntudatosnak a beismerés miatt.

Lehetséges. – Biztosan sokkoló lehetett számodra, amikor tudomást szereztél Hartmanról.

– Nem annyira, mint gondolnád. Nem adom könnyen a bizalmamat. És ha úgy jársz az életben, hogy arra számítasz, hogy az emberek, akikkel találkozol, cserbenhagynak vagy átbasznak, az ilyen dolgok nem ütnek meg annyira.

Talán.

Dax megfogta az állam, és végigsimított az államon a hüvelykujjával. – Nem hagytál cserben. Nem csesztél át. Egyszer sem törted meg a bizalmamat. – Az arca az enyémhez simult. – És szeretsz engem.

A csuklója köré fontam a kezem. – Igen, szeretlek. – És most már láttam, hogy Brooksnak igaza volt. Szerettem Lake-et, és boldog lettem volna vele, de nem ő volt életem szerelme. Nem, az Dax volt. Az elégedettség, amit vele éreztem... felülmúlta mindazt, amit korábban bárki mással éreztem.

– Az egyetlen dolog ebben a helyzetben, ami felbosszant, az az, hogy egyszer ostoba módon elengedtelek. Nem kellett volna.

Bár megértettem, hogy miért tette. Akkor még zárkózottabb volt, mint most. Valószínűleg azért, mert még mindig friss volt a fájdalom az árulások és egyéb szarságok miatt, amiket a felnőtté válás során elszenvedett. Nem volt esélye feldolgozni őket, feldolgozni a dühöt, és kifejleszteni a bizalom képességét – bármennyire gyengét is.

A szemében intenzitás lobogott. – Nem engedlek el még egyszer!

Elmosolyodtam. – Jó. Mert én sem foglak elengedni.