12. Fejezet

 

Tizenkettedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

– Még nem késő visszalépni, tudod.

Fintorogva néztem apámra. – Szó szerint mindjárt az oltárhoz lépünk. – A helyiség előttünk lévő dupla ajtaja mögött éppen az a fránya nászinduló kezdett el szólni.

– Még nem késő – ismételte meg.

– Apa, korábban megígérted nekem, hogy nem próbálkozol megint rávenni, hogy meggondoljam magam!

– És nem is teszem – mondta, ártatlanul tágra nyílt szemmel. – Csak rámutatok, hogy ott van a lehetőség.

– Nos, ez nem egy olyan lehetőség, amivel élni akarok. – Végigsimítottam az egyik kezemmel a padlóig érő, ujjatlan ruhám oldalán – elefántcsont színű szaténból készült, V-nyakkivágással, és a hátsó pántokon is volt néhány díszítés. Éppoly elegáns volt, mint amilyen lenyűgöző. – Induljunk!

Belekaroltam, majd az ajtók felé sürgettem. Magasak voltak, gyönyörű faragásokkal, jól illettek az impozáns épülethez. Olyan volt, mintha egy Jane Austen-regényből származna. Csodálatos, királyi és időtlen.

Dane kilökte az egyik ajtót, és besétáltunk a terembe, ahol sorba voltak helyezve a párnázott székek. A vendégek álltak, de én nem néztem rájuk. A figyelmemet azonnal Daxre irányítottam, aki az oltárnál állt, és istenverte jól nézett ki az aranyszínű nyakkendővel és mellénnyel kiegészített sötét öltönyében.

Az ajkai féloldalas mosolyra húzódtak, ahogy egymásra néztünk. Annyi minden volt ebben a mosolyra utaló kifejezésben – büszkeség, elégedettség, férfiúi elismerés, a közelebb merészkedés.

Megszorítva a fehér rózsacsokromat, felé sétáltam, tekintetem az övére tapadt. Nem akartam a vendégekre nézni. Nem akartam megkockáztatni, hogy rajtakapok valakit, aki arcokat vág, vagy bármi ilyesmi.

Mivel az elmúlt héten sokszor gyakoroltam a járást, nem billegtem, miközben az elefántcsont színű magassarkú cipőmben az oltárhoz sétáltam. A gyémántos bokapántok az első alkalommal idegesítettek, amikor legelőször felvettem a cipőket, de most már nem dörzsöltek.

Dane hozzám hajolt. – Egyébként gyönyörűen nézel ki – mondta, a hangja túl halk volt ahhoz, hogy másokhoz is eljusson. – Túlságosan is jól nézel ki egy Mercierhez.

Éreztem, hogy megrándul a szemhéjam. – Bárkit is elég jónak tartanál nekem? – kérdeztem ugyanilyen halkan.

– Nem – morogta. – De jobban járnál olyasvalakivel, aki...

– Megígérted!

– Nem próbállak rávenni, hogy gondold meg magad, csak a lényegre térek ki.

– Dugd fel ezt a lényeget a seggedbe, és fejezd. Be! Néhány lépéssel később végre elértük Daxet. A zene elhallgatott, és úgy tűnt, bumm, csend lett. Elindultam, hogy mellé álljak... de apám nem engedte el a karomat.

Fásultan Dane-re meredtem. A szája durván összeszorult, és csúnya pillantást vetett a vőlegényemre. Egy férfi kuncogást hallottam, amiről egészen biztos voltam benne, hogy Drey-től származott.

Az első sorban lévő helyéről anyám velem együtt forgatta a szemét, majd hangosan megköszörülte a torkát. Erre Dane elégedetlenül morgott egyet, vonakodva elengedett, és végre hátralépett.

Dax szemében csipetnyi szórakozás táncolt, és megfogta a kezemet. Egy emberként fordultunk a pap felé. Ahelyett, hogy elengedte volna a kezemet, inkább fokozta a szorítását – nem annyira, hogy fájjon vagy kényelmetlenül éreztem volna. Nem, ez egy határozott szorítás volt, ami azt kiáltotta, hogy „most már nincs visszaút”.

Tényleg nem kellett volna gyanakodnia, hogy megtenném. Mert, ahogy a lelkész beszélni kezdett, döbbenten vettem észre, hogy egyáltalán nincsenek kétségeim vagy bizonytalanságom azzal kapcsolatban, hogy hozzámenjek a mellettem álló férfihoz.

Lehet, hogy nem vagyunk szerelmesek, lehet, hogy nem is vagyunk igazi pár, de ez most nem tűnt olyan fontosnak. Megbékéltem a döntésemmel; úgy éreztem, hogy a számomra helyes utat választottam, még ha ezt az utat sokan mások nem is értették meg. Egyáltalán nem éreztem a legkevésbé sem idegesnek magam emiatt.

Talán csak azért, mert végre én irányítottam az életemnek ezt a részét. Vagy talán valaki beadott nekem egy Xanaxot, vagy valami ilyesmi.

Miközben a pap beszélt, időnként szupergyors pillantást vetettem Daxre. Leggyakrabban a papot nézte. Máskor összeakadt a tekintetünk egy pillanatra.

Amikor eljött az idő, hogy elmondjuk a fogadalmunkat, teljesen szembefordult velem. Nem a szavaiba kapaszkodtam – tudtam, hogy nem gondolhatta komolyan az összeset, pontosabban a „szeretni és becsülni” részt. A tekintetének intenzitására és a hangszínének komolyságára koncentráltam; mentálisan hallottam az ígéretét, hogy betartja mindazt, amiben a beszélgetéseink során megállapodtunk.

A saját fogadalmamat nagyjából ugyanígy mondtam el, ugyanezt az üzenetet közvetítve felé. Bizonyára hangosan és tisztán megkapta, mert valami meleg és kissé önelégült villanás suhant át az arcán.

Visszatereltem a tekintetemet a papra, amikor ismét beszélni kezdett. Nem sokkal később érkezett el az a rész, amikor felszólított mindenkit, aki ellenzi az esküvőt, hogy szólaljon fel. Megfeszültem, nem bíztam benne, hogy mindenki csendben marad.

Enyhe motyogást hallottam Ollie felől, amit hamarosan anyám sziszegése követett: – Érezz, ahogy akarsz, de kibaszottul fogd be!

Visszaharaptam egy mosolyt, és Daxre néztem, hogy lássam a szemében a humor csillogását. Igen, hallotta.

Amikor eljött a gyűrűk cseréjének ideje, óvatosan átadtam a csokromat a várakozó Sabrinának, aki sugárzóan nézett rám. Lenyűgözően nézett ki az aranyszínű szaténruhájában – hasonló volt, mint amilyet a három koszorúslányom viselt.

Dax tanúja, Caelan, a gyűrűhordozó szerepét is betöltötte. Ő adta át a fehérarany jegygyűrűket. Dax és én egymás ujjára húztuk őket, elhangzott még néhány szertartásos szó, és nem sokkal később férjnek és feleségnek nyilvánítottak bennünket.

A pulzusom a legmagasabb sebességre kapcsolt, amikor Dax lehajtotta a fejét, és az ajkát az enyémre helyezte. Meleg és puha, végigsimítottak a számon... majd megragadták azt. A nyelvének csak a legapróbb suhintását éreztem a nyelvem hegyén, de ez nem számított – ezt az elhúzódó, sekélyes, lassú csókot olyan mély érzékiség szőtte át, hogy a testem felizzott, és majdnem tetőtől talpig megborzongtam.

Igen, ennyire jó volt.

Visszahúzódott, a szemében testiség ígérete csillogott. És akkor vége volt. Kész. Hivatalosan is Addison Mercier lettem – ez a gondolat kissé szürreális volt.

Minden, ami ezután történt, ködbe veszett. Aláírtuk a papírokat, fényképeket készítettek, konfettit szórtak, újabb képek készültek. Mielőtt észbe kaptam volna, mindenki beözönlött a nagyobb terembe, ahol sor került a fogadásra. A vendégek könnyen és gyorsan megtalálták az asztalaikat, köszönhetően az ültetési rendnek.

Amikor elfoglaltam a helyem a főasztalnál, Dax a fülemhez tapasztotta a száját, és azt mondta: – Egy részem kételkedett benne, hogy végigcsinálod ezt az egészet.

Megsértődve elfintorodtam, miközben letettem a csokromat. – A szavamat adtam – mondtam halkan.

– És biztos voltam benne, hogy be is akarod tartani. Egyszerűen csak nem voltam biztos benne, hogy amikor eljön a nap, ráébredsz-e, hogy nem vagy rá képes.

Felhorkantam, és a kis szütyőmet az asztal alá helyeztem.

– Nos, tévedtél!

Kicsit előrehajolva, elnéztem mellette, hogy ránézzek Sabrinára. Az asztal végén ült, és Blake-kel fecsegett – valószínűleg rólam, mivel előre megmondta, hogy „fel akar dicsőíteni” az apósomnak, hogy az megbarátkozzon a házasság gondolatával.

Közte és Dax között ült Kensey, aki gyengéden simogatta az asztali koszorúba szőtt fehér rózsákat, valószínűleg azt próbálta megállapítani, hogy valódiak-e vagy műrózsák. Valójában szintetikusak voltak, akárcsak a virágdísz többi része, de megdöbbentően valódinak néztek ki.

Elfordítottam a fejem, hogy az asztal másik oldalára nézzek, és észrevettem, hogy a szüleim suttogva vitatkoznak – kivettem a „beszéd” szót, így arra tippeltem, hogy Dane megint arra panaszkodik, hogy töröltem a beszédet a fogadás eseményei közül. Kétségkívül nyilvánosan akarta testi sértéssel fenyegetni Daxet, ha bántani fog.

Az asztal túlsó végén Caelan valamit magyarázott az öccsének, aki a hozzá legközelebbi asztalnál ült. Drey csak bámult rá, arckifejezése üres értetlenséget sugározott.

Gyorsan végigpásztáztam a helyiséget, és észrevettem, hogy az emberek lazán beszélgetnek – néhányan az éppen felszolgált pezsgőt kortyolgatták. Vetettem oldalra egy pillantást Daxre, és megkérdeztem: – Mikor akarsz bemutatkozni? – Korábban még nem sok vendégével találkoztam, és ez fordítva is igaz volt. Megbeszéltük, hogy valamikor az esküvő napján fogjuk ezt megtenni.

Hozzám hajolt. – Valamikor azután, hogy felvágtuk a tortát.

Tehát – miután lenyeltük az ételt, ellejtettük az első táncot, megvalósítottuk a szülőtáncot, felvágtuk a tortát, majd hivatalosan is elindítottuk a bulit – ezt tettük.

Együtt mentünk asztaltól asztalig, ahol üdvözöltük és köszönetet mondtuk az embereknek, hogy eljöttek, és mindketten bemutattuk egymást az ismeretlen vendégeknek. Mindenki udvarias és barátságos volt, még Ollie is – bár csak addig, amíg Marleigh bele nem fúrta az ujjait a combjába, elég erősen ahhoz, hogy megránduljon.

Dax és én ezután szétváltunk, amikor csatlakoztam a családomhoz és a barátaimhoz a táncparketten. Ő nem nagyon szeretett táncolni. Hamarosan megtudtam, hogy az apja is ilyen volt ebben a tekintetben. Az anyja azonban nem. Kensey elég sok időt töltött a táncparketten Viennával, Hannával, és Jag anyukájával, Sarah-val, ahogy teltek az órák.

Időnként megpróbáltam beszélgetni a csapatom tagjaival, de ők gyorsan elszaladtak, amikor meglátták, hogy jövök – valószínűleg nem bíztak abban, hogy nem próbálom meg átvenni az irányítást.

Egy későbbi időpontban, amikor Harrivel és Ravennel kiléptem a mosdóból, megkérdeztem tőlük: – Jól érzitek magatokat?

Harri kifújta a levegőt, a szemében mosoly csillant, és erősen bólintott. – Igen, a férjed szívdöglesztő. Tényleg.

Raven felnevetett. – Ugyanezt elmondhatnám a bátyádról is – eléggé bánt, hogy foglalt.

Ha nem kapták volna el, biztosan kétszer is megnézte volna Ravent. A lány olyan gyönyörű volt, hogy megállíthatta volna a forgalmat. Magas és karcsú, ugyanolyan össze nem illő szeme és sötét haja volt, mint az anyjának és a legidősebb bátyjának.

Játékosan megböktem Harrit. – Úgy tűnik, jól kijössz Drey-vel. – Észrevettem, hogy gyakran beszélgetnek. Nem flörtöltek, de úgy fecsegtek, mint régi barátok.

– Azt hittem, ideges leszek, ha vele beszélgetek, de olyan könnyű vele csevegni – mondta a húgom.

– Akkor valahogy olyan, mint te. – Harrivel mindenki kellemesen érezte magát.

Mindhárman visszamentünk a terembe, ahol a fogadás volt. Még mindig szólt a zene, és úgy tűnt, mindenki jól érzi magát.

Egy fickó, akit Maverick öccseként ismertem fel – Jameson volt a neve, ha jól emlékeztem – jelent meg előttünk, és Ravenre szegezte a figyelmét. – Mit szólnál egy tánchoz? – kérdezte.

Arra számítottam, hogy Raven elfogadja az ajánlatát – szuperjóképű volt. De a mosolya eltűnt, és balra siklott a tekintete. Nyomon követtem a pillantását, és észrevettem, hogy az Rafaelen landolt... aki nemcsak hogy egyenesen rá bámult, de egy pillanatig a fejét is megrázta.

Hát, ez igen!

Raven gyorsan visszafordította a tekintetét Jamesonra.

– Kösz, de fáj a lábam ebben a cipőben. Kérdezd meg Harrit! Ő imád táncolni. – A lány gyakorlatilag odalökte a húgomat a fickóhoz. Harri boldogan indult el vele, mivel lemaradt a közjátékról.

Közelebb húzódtam Ravenhez. – Van valami közted és Rafael között?

A lány megfeszült, a szemei elkerekedtek. – Nem, természetesen nincs.

– Észrevettem a pillantást, amit az előbb váltottatok – nem akarta, hogy azzal a fickóval táncolj, és te engedelmeskedtél neki, amikor lényegében azt mondta, hogy ne tedd.

A lány felsóhajtott, az arca elvörösödött. – Semmi sem történt, esküszöm! Ő a bátyám egyik legjobb barátja. És harminchárom éves. Egy kicsit öreg hozzám, nem?

– Nem is tudom. Mintha tizenhárom év akkora korkülönbség lenne? Nem is olyan szörnyen rossz. De az, hogy mélyen benne van az illegális szarban? Hát, az már más.

Raven szórakozva horkantott egyet. – Ugye tudod, hogy a bátyám ebben a tekintetben nem egy szent?

– Ó, tudom. De nem vezet bűnszövetkezetet.

Épp ekkor materializálódott mellettünk Sabrina és Tamara... és Raven gyorsan elmenekült, amíg elterelődött a figyelmem. Az ajkam összeszorult, és elhatároztam, hogy később még egyszer beszélek vele Rafaelről.

– Annyira tetszik ez a ruha – gügyögött gyakorlatilag Sabrina, miközben a ruhámat bámulta. – Ahogy felvetted a menyasszonyi boltban, azonnal tudtam, hogy ez az igazi!

– Tudom. Ki is kiabáltad.

Tamara szája felfelé görbült. – Ez nem lep meg.

– Megmondom, mi lep meg – mondtam. – Hogy a bátyád női vendéget hozott – azt hittem, egyedülálló.

– Ahogy mi is – mondta Sabrina duzzogva. – Össze akartam hozni Aliciával.

– Nem hiszem, hogy túl sikeres lettél volna. Túlságosan el van foglalva azzal, hogy szúrósan nézzen minden férfira, aki Harri irányába néz. Ez akkor van, amikor éppen nem Jagre bámul.

Tamara hümmögött. – Ezt én is észrevettem. A fickó is szemezget vele. Vagyis akkor teszi, amikor Alicia nem figyel.

Bólintottam. Furcsa volt egy olyan esküvőn lenni, amit nem én szerveztem. Ez azt jelentette, hogy olyan dolgokat láttam, amikről egyébként talán lemaradtam volna. Szaftos dolgokat. Mint például, ahogy Dax egyik unokatestvére folyton egy önfeledt Maverick után bámult. Például, ahogy a pincérnők papírdarabokat csúsztattak Drey zsebébe. Mint ahogy Rafael egyik testőre védelmező szemmel figyelte Ravent – először azt hittem, hogy a pasi érdeklődik a lány iránt, de most arra gondoltam, hogy talán Rafael kérte meg, hogy vigyázzon rá.

Miközben Caelan elsétált mellettünk – röviden biccentve felém az állával – Tamara hozzám hajolt, és azt mondta: – Na, ez aztán egy szép példány. Mindegyikük az, tényleg. Objektíven szólva.

– Pletyka? – kérdezte Ollie, hozzám lépve.

– Nem – mondtam. – Kukkolás. Legalábbis az én esetemben.

Összevonta a szemöldökét. – Azt hiszem, az új férjednek ez nem fog tetszeni.

Éreztem, ahogy összehúzódik a szemöldököm. – Miért mondod a f betűs szót szarkazmussal?

Ollie belekortyolt az italába. – Mert ő nem az igazi férjed, ugye?

– Szándékomban áll mindenféleképpen dugni vele, hogy beteljesítsem ma este a házasságot, szóval igen, az igazi férjem lesz.

– La, la, la, nem akarok hallani róla! – Átkarolta a vállamat, és egy csókot nyomott az arcomra. – Szeretlek! Sajnálom, hogy egy pöcs voltam!

Elmosolyodtam. – Én is szeretlek! Hanyagolom, ha mostantól kedves leszel Daxszel!

Fájdalmas tekintet ült ki az arcára, és megrántotta a szmokingja masniját. – Megteszek minden tőlem telhetőt.

Simon lépett oda hozzá. – Mi ez az arckifejezés? – kérdezte tőle lágy, könnyed hangon, meleg és nőies kisugárzással. Maggie.

Ollie megdörzsölte a vállát. – Addie azt akarja, hogy legyek kedves Daxszel.

– Hmm. – Maggie rám csúsztatta a tekintetét. – Épp most köszöntem Daxnek. El kell ismernem, nagyon udvarias volt. – A szeme megtelt aggodalommal, és nagyon anyáskodó pillantást vetett rám. – Remélem, tudod, mit csinálsz, ifjú hölgy!

– Tudom – mondtam neki.

Nagyot sóhajtott. – Nos, az biztos, hogy jóképű; ezt elismerem. Imádom a szemeit. – Felsóhajtott. – Deacon kedveli őt.

– Deaconnak tetszene – mormogta Ollie incselkedve. – Mindenkit szeret, akiben van egy kis veszélyes él.

Maggie elmosolyodott. – Ez igaz.

Nem sokkal később újabb ételt szolgáltak fel. Az emberek ettek és ittak, táncoltak és nevettek. Ez utóbbiba nem tudtam apámat vagy Blake-et belevenni, de a pillantásaik elolvadtak, és végül elkezdték jól érezni magukat.

Éppen a pezsgős poharamat ürítettem ki – ekkor már jólesően szédültem – amikor Dax megjelent mellettem, és a fülembe suttogott. – Ideje indulnunk.

Összeszorult a gyomrom. A szavai gyakorlatilag folyékony szexszel voltak bevonva. A szemébe néztem, és sötétnek találtam a vágytól. Letettem a poharamat, és nyeltem egyet. – Rendben.

Személyesen elbúcsúztunk a legközelebbi és legkedvesebb embereinktől, majd leléptünk, és bepattantunk a ránk váró limuzinba. A helyszínen rengeteg hálószoba volt, köztük egy nászutas lakosztály, de Dax nemet mondott arra, hogy ez utóbbit használjuk, minden magyarázat nélkül, hogy miért. Mivel engem nem nagyon zavart, és amúgy sem követelt sokat, tiszteletben tartottam a kívánságát.

Abban a pillanatban, hogy a kocsiajtók becsukódtak, bezárva minket a szűk térbe, a levegő sűrűsödni kezdett a feszültségtől. Egyikünk sem szólalt meg. Vagy érintettük meg egymást. Még csak nem is néztünk egymásra.

A combomat dörzsöltem, szabad kezemmel szorosan markoltam a szütyőmet. Valószínűleg furcsa volt, hogy ideges voltam, igaz? Nem mintha szűz lettem volna. Ráadásul már szexeltünk korábban is. Sokat. Nem voltunk idegenek egymásnak.

És mégis, a központi idegrendszerem túlpörgött.

Talán a tudat miatt, hogy a következő lépés mindent megszilárdít. A mai nap eseményei szürreálisak voltak; az a koncepció, hogy mostantól férj és feleség vagyunk. A házasság beteljesedése valósággá tenné a házasságot.

Vagy talán azért volt ennyire felpörögve a szervezetem, mert olyan erős hatással volt a testemre. Túlságosan is erős hatással. Ő nagyobb önuralommal rendelkezett, mint én, és ez nyugtalanító tény volt.

Minél közelebb értünk az otthonához, annál feszültebbé vált a levegő a járműben. Egészen addig, amíg a bőröm bizseregni nem kezdett, és az izmaim megfeszültek. Az izgalom láz volt a véremben, és minden erőmre szükségem volt, hogy ne kopogjak nyugtalanul a sarkammal.

Végül elértük az otthonát. A kocsiból kiszállva finoman vettem egy nyugtató lélegzetet. Viszonylag csendben léptünk be a villába.

– Hálószoba – mondta, a hangja halk és mély volt, a szeme céltudatosan csillogott. Ez nem parancs volt; ez egy olyan kijelentés volt, amely magában hordozott egy gúnyos csipet kihívást.

Emlékezve az útra, elsétáltam mellette, és a lépcsők felé vettem az irányt, tudatában annak, hogy a nyomomban van. Megmarkoltam a ruhámat, és kicsit megemeltem, hogy ne botoljak meg, miközben felfelé lépkedek a lépcsőn. Bár a pulzusom megvadult, és a gyomrom folyton összeszorult és ellazult, egyenesen a fő hálószobába mentem. Ott ledobtam a szütyőt egy polcra, az ágy lábához léptem, majd megfordultam, hogy teljesen szembeforduljak vele.

Néhány lábnyira megállva tőlem Dax lustán bámult rám, a szemében birtoklásivágy csillogott. Lerántotta a nyakkendőjét, és egyik közeli székre dobta.

– Mondtam már, hogy kurvára lélegzetelállítóan nézel ki ebben a ruhában?

Nem, de nem is volt rá szükség. Dax annyi mindent tudott közölni egyetlen pillantással. Amikor csak kedve volt hozzá. Máskor meg olyan kifürkészhetetlen arckifejezést öltött magára, hogy az ember csak találgatni tudott.

Kivonaglott a zakójából, a székre dobta, majd ügyesen kigombolta a mellényét – minden mozdulat sima, gördülékeny, nem kapkodó, és csak fokozta a köztünk még mindig zúgó feszültséget.

– Ne tedd! – mondta, amikor le akartam húzni a ruhám oldalsó cipzárját. – Majd én magam leveszem, ha készen állok.

Valószínűleg így volt a legjobb, mivel a kezem remegett – a szerencsémet ismerve a cipzár beakadt volna.

Miután a mellényét is hozzáadta a kupachoz, nekilátott az inge gombjainak. – Tudod, miért nem akartam a kastély nászutas lakosztályát használni?

Nem, nem tudtam. És abban a pillanatban nem is érdekelt különösebben. Mert centiméternyi szikár, napbarnított, tintás izomzatot mutatott, amit nagyon szerettem volna megnyalni. A teste egy mestermű volt. Erőt és hatalmat sugárzott.

– Mert – dobta az inget a kupacra – a feleségemet először az ágyunkban akarom megdugni.

A szívem a bordáimhoz csapódott. Megnyaltam az ajkaimat. – Már szexeltünk korábban is.

Az övére ejtette a kezét, és kikapcsolta a csatot. – De nem úgy, hogy a gyűrűimet viselted az ujjadon! – Kihúzta az övet, és a levetett ruhák tetejére tette. – Ez most más.

A pulzusom egy kicsit megugrott, ahogy lassan közeledett felém. A rajtam végigsöprő, fenséges izgalomtól libabőrös lettem. Éreztem, hogy felgyorsul a légzésem, ahogy a levegőben fokozódott a feszültség.

Megállt közvetlenül előttem, olyan közel, hogy összeért a testünk, éreztem, ahogy a kemény farka a hasamhoz nyomódik. – Ne mozdulj, amíg nem szólok! – mondta. Nem parancsolt, nem, csak mondta. És mégis, a megfelelési kényszer, hogy engedelmeskedjek – még inkább, hogy örömet okozzak neki – ott volt bennem.

Bár gyakran felhördültem, amikor más férfiak megpróbáltak uralkodni rajtam a hálószobában, Daxszel szemben soha nem reagáltam így – ő egyszerűen annyira más volt. Nem parancsolgatott nekem. Nem osztogatott utasításokat. Nem az engedelmesség elvárásával adta ki az utasításait.

Olyan könnyedén és nyugodtan érvényesítette és birtokolta a személyes hatalmát. Egy olyan ember könnyedségével és nyugalmával, akinek a tekintélyelvűség a személyiségének alapvető része volt. Mindez az erő és önuralom inkább azt éreztette velem, hogy biztonságban vagyok, nem pedig semmibe vett; természetesnek, sőt, egy kicsit kényszerítőnek is éreztem az utasításai követését.

Dax könnyedén az arcomra tette a kezét, hagyta, hogy a tekintete végigvándoroljon rajta, és a hüvelykujjával végigsimított a szám sarkán. – Gyönyörű. – Lehajtotta a fejét, egy pillanatra az orra hegyét az enyémhez érintette, mielőtt visszahúzódott. – És most újra teljesen az enyém!

Felfelé siklott a keze, végigsimított a fülemen, gyengéden végigsimítva a fülcimpáimon, majd a fülkagylókon – a folyékony mozdulat annyi idegvégződést ébresztett fel, hogy az őrület.

Óvatosan elkezdte eltávolítani a hajtűket a hajamból, az arca olyan gyötrelmesen közel volt hozzám, hogy éreztem minden egyes lágy fuvallatot, amit kilélegzett. Sötét, fűszeres illata úgy tűnt, hogy belopja magát a szervezetembe, és gyökeret ver a tüdőmben. Mintha belém ivódott volna.

Mozdulatlan maradtam, és beittam a köztünk szétáradó finom energiát. A gyomromban a várakozás hullámzása kavargott. De nem éreztem semmi késztetést arra, hogy mocorogjak. Túl nyugodtnak, túl kényelmesen éreztem magam. És túlságosan is szűkölködőnek.

Alapvetően az endorfinok és a dopamin tették a dolgukat.

Ez hiányzott nekem. Hiányzott a legfőbb biztonság és a hiper-izgalom együttes érzése, ami egy ilyen erős, hatalmas és kérlelhetetlen személy dekadens irányításától és határozott gondoskodásától kaptam. Soha nem találtam meg ezt más férfi mellett.

Dax egy újabb csatot húzott ki, ajkaival enyhén végigsimított a halántékomon, és gyengéden végigsiklott rajta. A szívem megugrott a váratlan érintéstől, mintha statikus elektromosság csapott volna belém. Az arcom idegvégződései éppen akkor olyan gyötrelmesen tudatosak és érzékenyek voltak.

Egy suttogóan puha, pillekönnyű csók suhant végig a homlokomon, miközben a hajam a hátamra hullott. – Ezt akarom! – Egy pehelykönnyű csókot hintett az arccsontomra, és az utolsó csatokat is a közeli komódra tette.

Már nedvesen, ökölbe szorítottam az ujjaimat. – Gondolom, nincs értelme annak, hogy arra kérjelek, hogy gyorsítsuk fel a dolgokat, ugye? – Ez igazából nem is kérdés volt. Amikor Dax a fejébe vette, hogy nem sieti el a dolgot, csak annyit tehettél, hogy élvezted az utazást – és élvezted is. Nagyon is. De a várakozás szinte fájdalmas volt.

Sötét intenzitás nyelte el a pupilláit.

– Ó, ez nem egy gyors dugás lesz, Addison! Távolról sem. – A kezét a tarkómra csúsztatta, megmarkolta a hajam, és hátrahúzta a fejemet.

Felziháltam, a belső falaim összehúzódtak.

Lágyan végighúzta az orra hegyét a nyakam oldalán.

– Elmondjam, mi következik? – kérdezte, halk, mély, társalgási hangon. – Fel foglak fedezni, használni és megbecsteleníteni. Minden egyes centimétert, Addison. Minden kibaszott centimétered sajogni fog azért, amit adhatok neked! Mire befejezem, a tested pontosan tudni fogja, kihez tartozik. – Felemelte a fejemet és a szemembe nézett. – És ezt soha nem fogod elfelejteni!