16. Fejezet

 

Tizenhatodik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Amikor két héttel később beléptem Caelan tetoválószalonjába, tinta, bőr, fertőtlenítőszer és bútorápoló illata fogadott. Még sosem jártam ott, de a kirakaton keresztül már sokszor megpillantottam a belső teret. Bár nem voltak élénk színek, a helynek nem volt zord hangulata. Inkább egy fodrászüzlet és egy művészeti galéria érzetét keltette.

A színpaletta a vörös, a krém és a barna árnyalatainak keveréke volt. A whiskey színű falakat tetoválási vázlatok, műalkotások, tükrök, képek, engedélyek és matricák szegélyezték.

A recepciós pult nagyjából úgy nézett ki, mint egy kis bár, csakhogy itt irodai eszközök voltak, nem pedig tálak a potya diófélékkel.

Egyenesen a pulthoz mentem, és rámosolyogtam a mögötte álló barna hajú nőre.

– Szia, találkozóm van Caelannal. – Amikor meghallotta, hogy új tetováláson gondolkodom, felajánlotta, hogy megcsinálja nekem, és rendkívül világossá tette, hogy megsértődne, ha máshoz fordulnék. Mivel fantasztikusan értett a szakmájához, nem akartam visszautasítani az ajánlatát.

A recepciós hölgy ajkai felfelé görbültek. – Akkor bizonyára Dax felesége vagy. Örülök, hogy megismerhetlek! Eva vagyok. Ha leülnél, mindjárt jönni fog.

– Köszönöm! – A bíborvörös kanapéhoz léptem, egy gyors mosolyt villantottam az egyik sarkában ülő nőre, majd belesüppedtem a bőrpárnába.

A szalon meglepően nyugodtnak tűnt. Zsúfolt volt, de nem hektikus. Halkan szólt a zene, nem egészen felülmúlva a tetováló pisztolyok zúgását, vagy a kötetlen csevegést.

A recepciótól balra volt egy árusítóhely, ahol ékszerek, fémművészeti termékek, utóápoló termékek és promóciós cikkek, például bögrék, matricák és pólók kaptak helyet.

A három tetoválóállomás majdnem egyforma volt, mindegyikben volt egy fekvőhely, tükör, bekeretezett tetoválások és további polcok.

A saját állomásán Caelan éppen a kötést helyezte fel egy rajzokkal teli középkorú fickó lábára. Jag és egy női tetováló, akiről feltételeztem, hogy az Alicia által említett barátnője, szintén ügyfelekkel volt elfoglalva.

A rajzolósarok mellett a szalon hátsó részében volt egy kis helyiség, ahol mosdó, sterilizáló és kéztörlő volt.

Úgy döntöttem, hogy néhány munkahelyi e-mail megválaszolásával ütöm el az időt – az, hogy szombat volt, nem akadályozta meg az ügyfeleket abban, hogy megkeressenek kérdéseikkel –, és elővettem a mobiltelefonomat a táskámból. Még csak néhány e-mailre válaszoltam, amikor Caelan a nevemet kiáltotta. Felnéztem, és ő intett, hogy menjek a munkaállomására.

Visszadobtam a telefont a táskámba, felkeltem a kanapéról, és átsétáltam a nagy téren. Amikor Jag felpillantott, és találkozott a tekintetünk, barátságosan elmosolyodtam, amit biccentéssel viszonozott. A tekintetem ekkor összeakadt az egyetlen női tetoválóéval. Kissé barátságtalan pillantást vetett rám. Huh. Na, mindegy.

Caelan megkocogtatta a mély mahagóni színű bőrfotel tetejét. – Foglalj helyet!

Megtettem, és a fenébe is, olyan kényelmes volt, amilyennek látszott. A munkaállomása elég rendezett volt. A tükör tiszta volt, az alatta lévő polcon pedig takarosan sorakozott minden, a tintáktól és tűktől kezdve a kenőcsökön át a kötszerekig.

Leült egy székre a fotel mellett, és átnyújtott néhány papírlapot.

– Három vázlatot készítettem neked, hogy megnézhesd. Megragadta valamelyik a figyelmedet?

Fogtam a papírlapokat, és gondosan átfutottam a rajzokat. Előzetesen megmondtam neki, hogy egy szitakötőt szeretnék tetováltatni a csuklóm belső felére – semmi hihetetlenül csicsás, vagy nagyon részletes, inkább olyan, mintha valaki töltőtollal rajzolta volna a képet.

Mindegyik vázlat gyönyörű volt, és pontosan olyan, amilyennek elképzeltem, csak még jobb. Egy különösen kiemelkedett számomra.

A felső lapon lévő rajzra mutattam. – Ez itt. Tökéletes. – Győztes mosolyt villantottam rá. – Te vagy a kedvenc sógorom! Nem tudom, mondtam-e már ezt neked.

Az ajkai felfelé rándultak. – Igen, mondtad. De ugyanezt mondtad Drey-nek is.

– Nem is – tagadtam felháborodva.

Caelan felhorkant. – Persze.

Csendben vártam, amíg ő előkészített mindent, amire szüksége lesz, kezet mosott, eldobható kesztyűt húzott, majd megtisztította a belső csuklómat, hogy felkészüljön a tetoválásra. Miután visszatért a székéhez, átvitte a bőrömre a rajzot, ellenőrizte, hogy elégedett vagyok-e az elhelyezéssel stb. és azonnal munkához is látott.

Nagyon mozdulatlanná váltam, amikor megéreztem a zúgó tetováló pisztolyt. Úgy tűnt, hogy az emberek különbözőképpen élték meg az érzést. Nekem olyan érzés volt, mintha folyamatosan forró macskakarmok karmolnának.

Eltartott néhány percig, mire túlléptem a kellemetlen érzésen, és kezdtem ellazulni. Csak ezután kérdeztem meg Caelant: – Mi volt a legőrültebb tetoválás, amire valaha felkértek?

– Rengeteg őrült volt már – válaszolta anélkül, hogy a szemembe nézett volna. – Egyszer jött egy fickó, és azt kérdezte, hogy képes lennék-e tintahal vonásokat tetoválni az arcára. Azt mondta, szerinte tintahal lehetett előző életében.

Pislogtam. – Ó, hát...

– Igen, én sem tudtam mit mondani.

– Történt valami érdekes a héten?

– A munkán kívül nem igazán. És veled?

– Nem sok minden. De a hetemet azonnal feldobta, amikor az öcsém adott egy ultrahangképet a babájáról. – Már a gondolattól is felragyogtam.

– Minden rendben a menyasszonyával és a babával?

– A nőgyógyász szerint eddig minden jónak tűnik. – Mindannyian szorítottunk, hogy semmi se változzon e tekintetben.

Kesztyűs kezével óvatosan áthelyezte kissé a karomat. – Találkoztál azóta Felicityvel vagy Graydennel?

– Nem. Nem tudom, mit csinált Dax, de úgy tűnik, bevált. Gondolom, te sem tudod, ugye?

– Rákérdeztem. Egyszótagúan válaszolt.

– Te legalább kaptál egy szótagot – mormoltam. – Amikor én kérdeztem, csak bámult rám.

– A bátyám sok mindenről nagyon keveset beszél. A lapjait szorosan tartja. – Caelan szünetet tartott. – Egyszer valaki ellopta a kocsimat. Ez évekkel ezelőtt történt. Említettem Daxnek. Négy órával később újra a parkolóhelyén állt – még mindig fogalmam sincs, ki vitte el, ki hozta vissza, vagy, hogy Dax hogyan kezelte az ügyet. Soha nem mondta el. Mindig elintézi a szarságokat azok számára, akik a védelme alatt állnak, de sosem csinál belőle nagy ügyet.

– Azt akarod mondani, hogy ne sértődjek meg, amiért nem világosított fel, mert ő már csak ilyen – senki sem kivétel.

– Alapvetően igen.

Ettől nem éreztem magam sokkal jobban. Nem mintha arra számítottam volna, hogy kivétel leszek Dax szabályai alól, de reméltem, hogy túl tudunk lépni a felszínes társalgáson, és meg tudjuk osztani egymással a fontos dolgokat. Egyelőre semmi sem változott köztünk.

Még mindig jó volt a dinamikánk. Szakítottunk időt egymásra, jól kommunikáltunk, és egészséges szexuális életet éltünk. Bár időnként vitatkoztunk, nem veszekedtünk. De még mindig nem lehetett minket barátoknak nevezni.

Dax és én talán beszélgettünk erről-arról, de soha semmi mélyenszántóról. Sőt, ez inkább csak egy megterhelő munka volt a részéről. Nem igazán akart velem beszélgetni dolgokról.

Apró és hétköznapi dolgokat, amiket ártalmatlan lett volna megosztani – hogy elment meglátogatni a szüleit, hogy tervezgetett a barátaival, hogy új autó vásárlásán gondolkodik – másoktól tudtam meg. Miért? Egyszerűen nem jutott eszébe, hogy elmondja nekem.

Az volt az érzésem, hogy eszébe sem jutott, hogy ezt tegye, ahogyan az sem jutott eszébe, hogy egy munkatársának elmondja. Ezért igyekeztem több kérdést feltenni a napjáról; azt akarva érzékeltetni, hogy jobban érdekel, mint ahogyan azt ő feltételezte; azt akarva, hogy természetes legyen számára, hogy megosszon ilyen alapvető dolgokat.

Ebben a tekintetben azonban semmi sem változott. Még mindig homályos válaszokat adott. És még mindig nem fogadta el a meghívásaimat sem, hogy közösen töltsünk időt együtt, ami lehetővé tenné egy barátság kialakulását. És egyre inkább arra a következtetésre jutottam, hogy nem igazán akarja ezt tőlem; hogy nem akarja, hogy bármit is akarjak tőle.

– Jó abban, hogy az ember úgy érezze, kirekesztett – mondta Caelan. – De nem szándékosan csinálja, Addison! Ő egy jó ember. Az emberek úgy beszélnek róla, mintha valami hiányozna belőle. Pedig nem így van. Soha nem is volt. Csak nem hagyja, hogy bármi kikerüljön belőle.

Tudtam, mire akar kilyukadni Caelan. Az, hogy Dax önmagába zárkózott, nem jelentette azt, hogy hiányos ember lenne, vagy, hogy szándékosan viselkedne seggfejként. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy egyes részei szorosan el voltak zárva.

– Tudom, hogy rendes ember, Caelan. Nem mentem volna hozzá, ha másképp gondolnám. – Kíváncsi voltam, miért érzi szükségét, hogy ilyen érveket hangoztasson, ezért megkérdeztem: – Attól félsz, hogy elszököm, vagy ilyesmi?

– Talán nem szöksz el, de... túl sok nő a múltjából feladta.

Dax és én azonban nem voltunk igazi kapcsolatban. Legalábbis nem a szó szoros értelmében. Ettől volt más a helyzet. Kicsit megdöntöttem a fejem. – Miért adták fel?

– Különböző okokból. Egyes esetekben megpróbálták megváltoztatni. „Megjavítani” őt. Azt hitték, ha eléggé szeretik, akkor valaki mássá válik.

Elfintorodtam. – Ha nem vagy elégedett egy emberrel úgy, ahogy van, ha szükségét érzed, hogy valaki mássá formáld, akkor nem szereted. – Lehet, hogy meg akartam változtatni, hogy Dax távol tartott magától, de őt nem akartam megváltoztatni.

– Pontosan. De ők nem így látták. Újra és újra megtörtént. És amikor a kemény szeretet nem „olvasztott” fel, vagy valami hasonló szarság, akkor úgy döntöttek, hogy képtelen szeretni; hogy hiányzik belőle az, ami egy embert emberré tesz.

Szünetet tartott, és steril ruhával megtörölte a részben elkészült tetoválásomat, hogy felitassa az ott lévő vért. – Ne érts félre, voltak néhányan, akik nem akarták megváltoztatni. Ők valóban törődtek vele. Csak ő nem érzett ugyanígy, ezért elsétáltak. Nem hibáztatom őket. De azt hiszem, túl hamar lemondtak róla. Csak Gracie volt más.

– Velük ellentétben én nem próbálom elnyerni a szerelmét. Tudom, hogy nem fogom megkapni, úgyhogy nem kell aggódnod, hogy emiatt elmegyek. Nem ígérhetem, hogy a házasság tartós lesz – az élet sokféleképpen meglep minket. De nem tervezem, hogy lemondok róla vagy Daxről.

Caelan egyenesen a szemembe nézett, és megdöntötte az állát. – Hiszek neked. És jó ezt hallani, mert nem engedne el egykönnyen. Lehet, hogy nem fülig szerelmes beléd, de a sajátjának tekint. Nagy harcot kellene vívnod, ha megpróbálnád elhagyni őt, és meglepődnék, ha megnyernéd azt a harcot.

Felhorkantam. – Ha el akarnék menni, akkor elmennék – nem lenne semmi, amivel meg tudna állítani.

Caelan ajkai megrándultak. – Aranyos, hogy ezt hiszed.

Éreztem, ahogy felemelkedik a szemöldököm. – Aranyos?

– Komolyan aranyos.

– Nem félek a bátyádtól!

– Nem is kell félned. Soha nem bántana téged. Dax nem angyal, de nem is szörnyeteg. Mégis, meg tudja szerezni, amit akar. Meggyőzött, hogy a felesége legyél, nem igaz? Itt a bizonyíték rá.

Ott a pont.

 

∞∞∞

 

Később a villába lépve, megálltam a nappali ajtajában, amikor megpillantottam Daxet a kanapén ülni egy keménykötésű könyvvel a kezében, Gypsy pedig a combjához gömbölyödött. Mind az ember, mind az állat felnézett rám. Gypsy csak rám pislogott, mielőtt ismét lehunyta volna a szemét. Dax azonban rám szegezte a szokásos átható tekintetét.

– Szia – mondtam, és egy rövid pillantást vetettem a könyvére. Megtudtam, hogy olvasott személy. Nagyrészt megragadt a nem szépirodalmi műveknél, bár a horrorregényeket szerette. – Nem voltam biztos benne, hogy itthon leszel. – Leginkább azért, mert még azelőtt elment, hogy felébredtem volna, és egész nap nem hallottam felőle.

– Csak egy órája értem haza. Én... – Elakadt a szava, amikor a tekintete a bekötözött csuklómra esett, és az arca elsötétült. – Mi a fasz?

– Nem sérülés – biztosítottam gyorsan, amikor talpra ugrott. – Ez csak egy tetoválás.

Összevont szemöldökkel letette a keménykötésű könyvet a dohányzóasztalra. – Egy tetoválás?

– Igen. Caelan csinálta nekem. - Gypsyhez léptem, és megsimogattam a fejét. – Nem fogadott el fizetséget – panaszkodtam – úgyhogy legközelebb, amikor itt lesz, pénzt kell majd csempésznem a tárcájába. Egyébként üdvözletét küldi.

– Azért mentél el az üzletébe, mert azt remélted, hogy be tud szorítani téged?

– Nem, időpontom volt. A múlt héten beszéltem meg.

Egy ütemnyi csend következett. – Nem is említetted. – Volt valami vádaskodó felhang ebben az egyébként semmitmondó kijelentésben.

Hökkenten pislogtam rá. – Téged sosem érdekel, hogy mit csinálok.

– Miből gondolod ezt?

Komolyan gondolta? Mert úgy tűnt, hogy igen. Ami furcsa volt, tekintve, hogy... – Jól kommunikálod.

Kérdőn felvonta a szemöldökét. – Pontosan hogyan?

– Bármikor, amikor a múltban azt mondtam neked, hogy ide vagy oda megyek, az egyetlen válaszod egy hümmögés volt. Az esetek felében rám se néztél. Úgy éreztem, hogy nem érdekel, hová megyek, vagy mit fogok csinálni. – Könnyed mosolyt villantottam rá. – Semmi gond! Nem vagyok feldúlt emiatt. – Talán csalódott. Még egy álbarát is megkérdezhetné, hogy vannak-e terveid.

– Érdekel, amit csinálsz – jelentette ki határozottan.

– Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem akarsz hallani róla. Figyelsz, amikor később elmesélem, hogyan telt a napom. Azt mondom, hogy nem kívánod előre hallani, hogy mik a terveim. Ha akarnád, megkérdeznéd. De sosem kérdezel. És ahogy mondtam, semmi gond.

Szünetet tartva, oldalra billentettem a fejem. – A fivéreid nem említették neked a találkozómat? Drey mondta, hogy néhány napja velük ebédeltél. Gondolom, csak feltételezték, hogy tudsz róla.

– Honnan tudta Drey? – kérdezte Dax, szikrázó szemekkel. Úgy látszik, valaki kihagyva érezte magát.

– Belebotlottam, amikor meglátogattam Harrit a kutya napköziben – Sabrevel volt ott, aki, ha már itt tartunk, valóban egy komplett őrült. Mindenesetre Drey megkérdezte, hogy dolgozom-e a hétvégén. Amikor nemet mondtam, megkérdezte, mivel tervezem tölteni a szabadidőmet.

Szinte szomorú volt, hogy a testvérei nagyobb érdeklődést mutattak az életem iránt, mint Dax. És talán el is gondolkodott ezen, mert összeszorult az ajka, és a tekintete befelé fordult. Egészen addig, amíg meg nem szólalt a csengő.

Éreztem, ahogy összeér a szemöldököm. – Vársz valakit?

Kicsit megrázta a fejét, és nagy léptekkel kisétált a szobából. Lassan követtem, és azon tűnődtem, hogy talán Rafael Cabello az – a fickó rendszeres látogató volt. Hallottam, hogy nyikorogva kinyílik a bejárati ajtó, alig egy pillanattal azelőtt, hogy elértem a nappali ajtaját. Onnan figyeltem, ahogy egy alak gyakorlatilag Dax nyakába veti magát egy visító „Szia!” kiáltással.

Megálltam, meglepődve, amikor a karcsú karok a nyaka köré fonódtak. Vékony, női karok. Sötét érzelmek csúnya lándzsája döfött a mellkasomba.

Ebből a szögből nem láttam a nő arcát – úgy tűnt, mintha Dax mellkasához szorult volna – de máris meg akartam ütni.

És őt is meg akartam pofozni. Hagyta, hogy a nő megérintse... miért? Megfeledkezett arról, hogy házas? Nem számított, hogy én mit érzek ezzel kapcsolatban? Remélem, a nő a kibaszott rokona volt, különben kivéreztetem azt a rohadékot.

– Istenem, de régen volt már – folytatta az idegen. – Hogy vagy?

– Jól – válaszolta Dax mereven, és eltávolodott a nőtől.

Egy tömött táskát dobott a padlóra. – Próbáltalak hívni, de nem vetted fel, vagy nem hívtál vissza. Mi a baj? – A nő oldalra döntötte a fejét, miközben felbámult Daxre, és a mozdulat jó rálátást engedett az arcára.

Beszívtam egy mély levegőt. Gracie kópiája állt ott, és ragyogóan mosolygott rá.

Igen, Gracie-nek volt egy egypetéjű ikertestvére. Nem ismertem Mimit jobban, mint a testvérét, de annyit tudtam, hogy tisztában legyek vele, hogy teljes ellentétjei egymásnak. Míg Gracie kedves és nyugodt volt, Mimi nagyszájú és lázadó.

Egykor Mimi mindent megtett azért, hogy a külsejét tekintve is megkülönböztesse magát a testvérétől. Manapság már nem. Nem volt sötét szemhéjfesték, fekete rúzs, arcpiercing, hajfesték.

Talán a testvére tiszteletére, vagy valami furcsa indíttatásból, hogy Gracie „életben maradjon”, de úgy tűnt, Mimi átvette a „kinézetét”. Minimális mennyiségű sminket viselt, amelynek nagy része a ferde barna szeme körül összpontosult – egy vékony réteg szempillafesték, finom fekete szemceruza, és egy halvány aranyszínű szemhéjfesték. Mokkabarna haja tépett rétegekben omlott ovális arca köré. A megfelelő helyeken kicsit meghízott, ami érzéki domborulatokat kölcsönzött neki.

Az egyetlen dolog, ami nem változott Mimiben, az az éles öltözködési stílusa volt. Rongyos pólót, szakadt farmert, vékony bőrdzsekit és iszonyatosan menő, térdig érő csizmát viselt.

Mintha megérezte volna a figyelmem súlyát, a pillantása rám szegeződött. Tekintetének ragyogása elhalványult, és a vigyora elillant. Visszanézett Daxre. – Ez meg ki?

Uh, úgy látszik, fogalma sem volt róla, hogy a férfi immár nős.

Dax mellé léptem, és barátságos mosolyt villantottam rá.

– Nem hiszem, hogy valaha is találkoztunk volna hivatalosan. Addison vagyok.

A szeme összeszűkült a felismeréstől, és rám mutatott.

– Te vagy az egyik Davenport nővér. A legidősebb.

– Így van.

Dax komor pillantást vetett rám. – Davenport voltál. Most Mercier vagy!

Mimi tekintetében érdeklődés csillant. – Ó, beházasodtál a családba? Kivel? Caelannel? Az ő típusának tűnsz.

Dax megköszörülte a torkát. – Nem a fivéremmel. Hanem velem. Hozzám jött feleségül.

Mimi tekintete a férfira siklott. – Te... – Elakadt a szava, a szemöldöke lassan összeért. – Tessék? – Az elveszettség és zavarodottság képeként, a nő tekintete rólam a férfira ugrott. Mimi ezután lenézett Dax gyűrűsujjára. Elvörösödött, a szája elernyedt. – Nem – zihálta, és elhátrált egy lépést.

Megdöbbentett a szemében megjelenő egymással hadakozó rémület és fájdalom, és küzdöttem egy fintorral. Dax nem tűnt meglepettnek a reakciójától. Nem mutatott semmit – az arca teljesen kifejezéstelen volt.

Mimi vadul rázta a fejét tagadólag, és hideg, közvetlen pillantást vetett rá. – Nem lehetsz házas! Kizárt dolog!

Dax nem javította ki. Csak bámult rá, a tekintete olvashatatlan volt.

– Ez nem igaz! – Mimi a kézfejét a mellcsontjához nyomta. – Nem tettél volna ilyet! Nem házasodtál volna meg! Nem tetted volna!

Miért nem? Vajon az volt a benyomása, hogy a férfi soha nem kötelezné el magát teljesen egy másik nő mellett, miután elvesztette a testvérét? Bizonyos mértékig igaza lehetett. Nem volt részem semmilyen érzelmi elköteleződésben részéről.

– Ez – lendítette ki élesen a karját –, nem is tudom... Valamiféle beteges tréfa!

Miért lenne ez beteges, még ha vicc is lenne? Valamit kihagytam itt.

Ökölbe szorította a kezét. – Mondd, hogy nem igaz!

– Ha ezt tenném – kezdte Dax hűvösen és higgadtan –, akkor hazudnék.

A harag pírja vörösödött a nő arcán. – Kurvára hihetetlen vagy! – sziszegte, ökölbe szorított kézzel, a köpködő düh definíciója.

A férfi felsóhajtott. – Mimi…

– Nem hiszem el, hogy megtennéd ezt! Mi a fene ütött beléd? – követelte a nő, hangja egyre hangosabb és harsányabb lett. – Miért dobod így el Gracie emlékét?

Sekély ráncok jelentek meg Dax homlokán egy rövid időre. – Nem tekintem ezt a szó semmilyen értelmében az emléke semmibe vételének. Nem vagyok benne biztos, hogy te miért teszed. – Felvonta a szemöldökét. – Nem te voltál az, aki azt mondta, hogy ő azt akarná, hogy folytassam az életemet, és ne egyedül öregedjek meg?

Mimi összepréselte az ajkát, és remegő ujjával Dax felé bökött. – Azt mondtad, hogy nem akarod magad egy másik nőhöz kötni!

– Nem, nem tettem – érvelt Dax, még mindig higgadtan. – Te döntötted el, hogy így kell éreznem, amikor a kapcsolataim folyton kudarcot vallottak. Azzal vádoltál, hogy szándékosan szabotálom őket. Mondtam neked, hogy nincs igazad. Te ezt elhárítottad, annyira biztos voltál benne, hogy igazad van. De nem volt igazad.

A lány arckifejezése megtört, és újabb lépést hátrált. Az arcára kiülő kétségbeesés miatt megsajnáltam volna, ha nem lett volna egy dolog: a szemében nem egyszerűen döbbenet és harag volt. Volt ott valami, amire nem számítottam volna.

Féltékenység.

Forró, keserű féltékenység.

A francba! Érzései voltak a fickó felé, akit az elhunyt ikertestvére szeretett. És az életembe mertem volna fogadni, hogy Dax tisztában volt ezzel. Micsoda agyrém lehetett ez neki. És a nőnek is, ami azt illeti.

Megmerevedtem, amikor bevillant egy kérdés: Lefeküdtek egymással?

Nem úgy tűnt, hogy Dax ilyet tett volna, de az emberek gyakran keresnek vigaszt a szexben, amikor gyászolnak. Megtehette, amíg a feje össze volt zavarodva.

A pokolba is, akár többször is lefeküdhettek egymással. Ez megmagyarázná, hogy Mimi miért jelent meg itt egy megpakolt táskával, és miért volt olyan biztos benne, hogy szívesen látják. Azt is megmagyarázná, miért volt ilyen állapotban – reménykedett benne, hogy a férfi egy nap elkötelezi magát mellette.

A zaklatottság vonala kisimult Mimi arcán, amikor az arckifejezése valami csúnyává és savanyúvá változott.

– Mióta? – harapta ki, és dühösen Daxre meredt. – Mióta vagy házas? – Az utóbbi szót úgy köpte ki, mintha átok lenne.

– Öt hete – válaszolta a férfi.

A nő összeszorította a szemét. – Bassza meg! – Légzése egyre gyorsabbá és zajosabbá vált, kidüllesztette az állát, és kinyitotta a szemét. – Hát, most már tudom, miért kerülted a hívásaimat az elmúlt héten.

Várjunk csak, a nő hívogatta őt!? És ő nem szólt erről semmit?

– Nem akartad, hogy megtudjam – vádolta. – Nem akartad bevallani nekem, hogy mit tettél, mert szégyelled magad!

Dax összevonta a szemöldökét. – Egy cseppet sem szégyellem magam! Semmi okom sincs rá. És nem vagyok hajlandó itt állni, és igazolni, amiért feleségül vettem Addisont. Ha neked nem tetszik, az nem az én problémám.

Mimi fájdalmasan vett levegőt. – Istenem, egy szemétláda vagy! – Rám szegezte lángoló tekintetét. – Sajnállak téged! Nem tudom, milyen édes kis szavakat mondott neked, de ő mindig csak egy nőt fog szeretni – gúnyolódott epésen. – A testvéremet. Te a második legjobb vagy. Mindig is az leszel.

Hát nem egy aranyos nő volt?

Bármennyire is nem tetszett a gúnyolódása – vagy az, hogy nyilvánvalóan belezúgott a férjembe – éreztem némi együttérzést iránta. Nem tudtad irányítani, hogy kit szeretsz. És kétlem, hogy valaki úgy döntene, hogy beleszeret a halott testvére pasijába. – Mi lenne, ha leülnél, én pedig...

– Mi lenne, ha elhúznál a picsába! – fakadt ki.

Hát... Az együttérzésem egy pillanat alatt elszállt.

– Elég! – vágott közbe Dax, az egyetlen szó hideg követelés volt.

A nő gúnyosan rávigyorgott. – Ez baromság! Elárultad Gracie-t, te...

– Azt tettem, amit ő is akart volna – fejezte be. – Továbbléptem.

Humortalan nevetés szakadt ki Mimiből. – Továbbléptél? – gúnyolódott. – Soha nem fogod elengedni Gracie-t! Nem tudod, hogyan. És szerintem nem is akarod. – A tekintete ismét rám siklott. – Most komolyan, kibaszott hülye vagy, hogy hozzámentél valakihez, aki ragaszkodik egy szellemhez?

Dax egy gördülékeny, fenyegető mozdulattal simán előrelépett.

– Vigyázz, hogy beszélsz Addisonnal! – Nem emelte fel a hangját, hanem tovább mélyítette. De elég tekintélyparancsolóan csengett ahhoz, hogy a lány becsukja a száját. – Gondolj, amit akarsz! Helytelenítheted, amennyire csak akarod! De ne fordítsd ellene a haragodat – nem fogom értékelni!

Mimi arca lángolt. – Csókold meg a seggem, Dax! – Felkapta a táskáját a padlóról, és komoran rám nézett. – Sok szerencsét hozzá! – morogta, és az állát Dax irányába billentette. – Szükséged lesz rá! – Azzal kiviharzott.

Nehéz sóhajjal, Dax hagyta, hogy az ajtó becsapódjon.

Kétségkívül bosszúsan, amiért sötétben hagyott, felé fordultam, a zsigereimben keménység képződött. – Nem mondtad, hogy Gracie testvére megpróbált kapcsolatba lépni veled.

Dax enyhén megvonta a vállát. – Nem volt lényeges.

Nem volt lényeges? Utána bámultam, ahogy elsétált – igen, el. Sétált.

Testem minden sejtje felborzolódott, ezért követtem a konyhába, ahol éppen a hűtőszekrényt nyitotta ki. – Szóval nem akarnád tudni, ha Lake rokonai megkeresnének? – vontam kérdőre, egyenletes hangon, nem akartam, hogy ez felesleges veszekedéssé fajuljon.

Ő mozdulatlanná vált, az állkapcsa megfeszült.

– Őszinteséget ígértünk egymásnak.

Sóhajtva kivett egy sört a hűtőből. – Így igaz – ismerte el, és becsukta az ajtót. – Bocsánatot kérek, hogy nem említettem. Eszembe sem jutott, hogy tudni akarnád, de nem kellett volna ezt feltételeznem. – Milyen óvatosan megfogalmazott kijelentés.

És teljes baromság.

Tudta, hogy tudni akarok egy ilyen dologról. Ehelyett úgy döntött, hogy eltitkolja. – Sok mindent eltitkolsz előlem, Dax?

Rövid időre egy ránc jelent meg a két szemöldöke között.

– Ha azt kérdezed, hogy elhallgatok-e olyan dolgokat, amikről úgy vélem, hogy tudnod kellene, akkor nem. Ez egy egyszeri eset volt.

Összefontam a karomat. – Akkor válaszolj erre a kérdésre: Miért jelent meg itt Mimi egy táskával, és miért várta, hogy itt töltheti az éjszakát?

– Ő egy szabadszellemű kanapészörfös – válaszolta, és előkapott egy üvegnyitót az egyik fiókból. – Sok emberrel csinálja ezt, házról házra ugrál, amíg tovább nem költözik egy újabb városba. Ritkán marad két hétnél tovább egyhuzamban.

Hunyorogva tanulmányoztam az arckifejezését.

– Lefeküdtél vele?

Már akkor a szemembe nézett, amikor egy szisszenéssel levette az üveg kupakját. – Nem.

Nem tetszett, hogy ez mekkora megkönnyebbülést okozott nekem; nem tetszett, hogy a fekete féltékenység ott lebegett a közelemben, készen arra, hogy felszeleteljen, ha a válasza bármi más lenne. – De azért kikezdett veled, nem igaz?

Összeszorult az állkapcsa, és félrenézett.

– Hányszor csinálta?

– Néhányszor. – A kupakot a szemetesbe dobta. – Kapatos volt.

– Nem hiszem, hogy csak azért hajtott rád, mert részeg volt. Szerintem te sem hiszed ezt. – Túlságosan éleslátó volt ahhoz, hogy ne vette volna észre, amit megéreztem.

Rövid sóhajjal letette az üvegnyitót a pultra. – Mit számít ez? Nekem mindegy, hogy mit érez, és mit akar.

– Akkor miért kerülted a hívásait? Nem lett volna egyszerűbb telefonon közölni a hírt? Vagy, mivel tudtad, hogy pokolian féltékeny lesz, megpróbáltad halogatni, hogy minél később bántsd meg őt?

– Nem mondtam el neki, mert egyszerűen nem tartozik rá – jelentette ki, az igazság csengésével a hangjában. – Nem vagyok köteles elmondani neki semmit, függetlenül attól, hogy ő mit szeretne hinni.

Rájöttem, hogy nehezményezte, hogy a nő másképp gondolja. Nem az érzéseit próbálta védeni azzal, hogy késleltette az elkerülhetetlent. Egyszerűen csak nem volt hajlandó eleget tenni nekik.

– Hogyhogy még nem hallotta, hogy összeházasodtunk? – kérdeztem, kibontva a karomat. – A szülei nem mondták volna el neki?

– A szülei évekkel ezelőtt elköltöztek, így valószínűleg nem is tudnak róla. Amúgy sem tartja velük a kapcsolatot. Elhatárolódtak tőle és minden mástól, ami miatt Gracie elvesztése túl frissnek tűnt, engem is beleértve. – Dax becsukta a fiókot, majd ivott egy korty sört. – Kapcsolatban állsz Lake rokonaival?

– Eleinte igen. De idővel egyre kevesebb lett a kapcsolat. Talán más lett volna a helyzet, ha itt élnek, de ők Coloradóban vannak. – Felismerve, hogy próbálja másra terelni a témát, visszakanyarodtam. – Elég pletykafészek van Redwaterben, akik továbbadhatták volna az információt Miminek. Miért nem tették?

– Mimi egy csomó hidat felégetett. Nem sok ember van Redwaterben, aki szívességet tenne neki – még az a néhány itteni rokona sem, aki van neki. Inkább azt szeretnék, ha a nehezebb úton tudná meg.

– Ez rád is vonatkozik? Ezért kerülted, hogy fogadd a hívásait, vagy visszahívd? – Ha Dax nehezményezte a nő érzéseit, akkor nem lenne meglepő, hogy így viselkedett.

Megrázta a fejét. – Nem vettem fel az első hívását. Hangposta üzenetet hagyott nekem. Nem tetszett, amit hallottam; nem láttam értelmét, hogy visszahívjam.

– Mit hallottál?

Újabb korty sört hajtott fel. – Tudatta velem, hogy hamarosan Redwaterbe jön, és azt mondta, reméli, hogy találkozhatunk.

– És ez azért rossz, mert...?

– Nem rossz. Ami miatt nem voltam hajlandó válaszolni, az az, hogy vagy szexelt közben, vagy megjátszotta. Minden megfelelő hangot hallani lehetett – tette hozzá, lassan kivonulva a szobából.

– Jézusom! – Követtem őt a folyosón és a lépcsőn. – Azért csinálta, hogy megpróbáljon féltékennyé tenni téged.

– Nem sikerült neki. Csak annyit ért el, hogy felbosszantott. Nincs türelmem az ilyen kicsinyes elmejátékokhoz.

– Csinált már ilyet korábban is?

– Igen. Kétszer. Akkor sem reagáltam rá. Ez nyilvánvalóan nem tartotta vissza attól, hogy újra megtegye. – Ismét beleivott a sörösüvegbe, és besurrant a hálószobánkba.

A csípőmet az ajtófélfának támasztva csendben maradtam, miközben ő körbe-körbejárkált – letette az üveget, levette a karóráját, kiürítette a nadrágja zsebeit, és a tartalmát a komódja felületére helyezte.

A zsigereimben lévő korábbi keménység elolvadt, mert sajnáltam őt. Ha Lake-nek lett volna egy ikertestvére, aki nemcsak nyilvánvalóvá tette volna, hogy törődik velem, hanem ostoba mutatványokat is csinált volna, hogy felkeltse a figyelmemet, komoly ellentmondásba kerültem volna. Egyrészt nem akarnám megbántani annak a férfinak a testvérét, akit szerettem, bár inkább elvetném a viselkedését – még ha Lake nem is akarná, hogy vitatkozzunk. De ugyanakkor rohadtul dühös lennék, ha kitartana a közeledése mellett.

Kényelmetlenül éreztem volna magam, hogy ezt megosszam Daxszel? Nem. De másfajta emberek voltunk. Talán túlságosan is különbözőek ahhoz, hogy valaha is barátok lehessünk.

Ellöktem magam az ajtófélfától, és besétáltam a szobába.

– Itt és most döntést kell hoznod!

A tekintete rám siklott, miközben újabb kortyot ivott az üvegéből.

– Nem tetszik, hogy eltitkoltad előlem Mimi hívásait. De nem kényszeríthetlek arra, hogy nyitott legyél velem – jogod van ahhoz, hogy magadban tarts dolgokat, ha tényleg ezt akarod. És ha így van, akkor ezt tiszteletben tartom. De ez egy kétirányú utca kell, hogy legyen, Dax. Ez az egyetlen tisztességes módja a dolognak. Vagy mindketten őszinték leszünk, még akkor is, ha nem akarunk, vagy egyikünktől sem várják el, hogy azok legyünk. Válassz!

Ismét letette az üveget a komódra. – Én már választottam. Őszinteséget akarok kettőnk között. – Az állát dörzsölgetve hozzám lépett. – El kellett volna mondanom, hogy Mimi megpróbált kapcsolatba lépni velem.

– Miért nem tetted?

– Megkérdezted volna, miért tette ezt. Megkérdezted volna, miért nem hívtam vissza. Kitaláltad volna, hogy milyen helyzetben vagyok Mimivel. – Az állkapcsa megfeszült. – Nem szeretek erről beszélni!

– Nem szereted hangosan beismerni, hogy akar téged – pontosítottam.

Az orrlyukai kitágultak. – Nem szeretem, hogy nem fogadja el, hogy soha semmi sem fog köztünk történni. Nem szeretem, hogy nem tiszteli, hogyan érzek, és még inkább, hogyan nem érzek. Nem tetszik, hogy olyannyira igyekszik Gracie-re hasonlítani, hogy manipulálni próbáljon.

Mimi talán azt gondolta, hogy ez utóbbi inkább vonzóbbá teszi őt a férfi számára, de valójában csak arra emlékeztetné, mit veszített. – Az egész dolog egy zűrzavar. Önző. És kegyetlen is.

– És értelmetlen. Ezt világossá tettem. Többször is. Mindig bólintott, mosolygott, bocsánatot kért, az alkoholt okolta. De aztán újra megtette.

Gyanítottam, hogy Dax ezt senki mástól nem tűrte volna el. Egyik esélyt adta neki a másik után, mert annak a nőnek a testvére volt, akit az igazinak tartott. Gracie miatt visszafogta magát, remélve, hogy Mimi abbahagyja.

– Most, hogy megnősültél, biztosan feladja. Úgy értem, azt fogja feltételezni, hogy törődsz velem. – Éreztem, ahogy összeér a szemöldököm, amikor eszembe jutott valami. – Másrészt viszont meg van győződve arról is, hogy soha nem fogod elengedni Gracie-t, úgyhogy lehet, hogy nem veszi komolyan az irántam való elkötelezettségedet.

A vállai megemelkedtek és megereszkedtek. – Mimi esetében nem lehet tudni. Személy szerint azt hiszem, jó esély van rá, hogy most már eléggé gyűlöl ahhoz, hogy elsétáljon, és soha többé ne jöjjön vissza.

Talán. De tekintve, hogy a nő ennyi éven át olyan kitartóan próbálta magának megszerezni a férfi vonzalmát, nem voltam benne biztos, hogy hagyja, hogy a boldog házasság megállítsa. A fejemet csóválva megkérdeztem: – Tényleg olyan nehéz volt mindezt megosztani velem?

Tétovázott. – Ez nem olyasmi, amit szoktam csinálni.

– Megértem, hogy nem vagy egy nagy osztozkodó. De azt mondtuk, hogy barátok leszünk. Ahogy a dolgok állnak, nem vagyunk azok. Nem kell, hogy legjobb barátok legyünk. Nem azt kérem, hogy sok időt és figyelmet szentelj nekem. Egyszerűen csak szeretném, ha nem dugópajtások lennénk, akik ugyanabban a házban laknak, érted?

A szemöldökét összeráncolva közelebb lépett, eltüntette a köztünk lévő parányi helyet, így a testünk most összeért, és beborított az illata – akaratlanul is megremegtetve a hasam, és izgatottá téve a pulzusomat. – Nem úgy gondolok rád, mint egy dugópajtásra, Addison!

– De nem is kezelsz másként, akár észreveszed, akár nem – mutattam rá finoman. – Lehet, hogy nem ez a szándékod, de jelenleg így állnak a dolgok. Hacsak nem akarod, hogy így is maradjanak, ki kell alakítanunk valamilyen szintű barátságot. – Máskülönben csak szex volt, amink volt.

Egy hosszú, felszínes sóhaj szakadt ki belőle. – Dolgozni fogok rajta – engedett végül.

Halkan felhorkantam. – Ne légy túl lelkes!

– Nincs a természetemben, hogy barátkozzak az emberekkel.

– Észrevettem. De te kemény vagy. Megbirkózol vele. – Egy apró mosolyt villantottam rá, és hozzátettem: – Talán jutalmul még egy „barátok örökre” nyakláncot is kaphatsz.

Az ajkai megrándultak. – Egy „barátok örökre” nyakláncot?

– Ez majd ösztönzést ad neked, hogy várj rá. Egy kis plusz motiváció. És ha nagyon-nagyon jól csinálod a barátság dolgot, akkor kapsz egy hozzá illő karkötőt is.

– Elgondolkodtató – mondta, a tekintetéből humor csillogott.

– Ez vagyok én. Egy totális adakozó. Nem is tudod, milyen szerencsés vagy, hogy itt állok és felajánlom neked a barátság ágát, de hamarosan megérted. Van egy olyan érzésem, hogy jó haverok leszünk. Hamarosan egymás haját fonjuk majd.

A válla megrázkódott egy halk kuncogástól, amely elűzte az utolsó árnyékot is a szeméből. De azok az árnyak valószínűleg vissza fognak térni – méghozzá hamarosan. Elvégre szegény fickónak pokoli estéje volt.

Szemtől szemben állni Gracie tükörképével hihetetlenül nehéz lehetett. És megbántani a testvérét – bár az említett testvér már alaposan kimerítette a türelmét ezen a ponton – nem lehetett könnyű, különösen azért nem, mert látni Mimi fájdalmas arckifejezését olyan lehetett, mintha Gracie-t látta volna megbántva.

– Akarsz egy kis teret ma este? – ajánlottam.

– Miért akarnék? – Egy üres kérdés. A figyelmét az ujjaira összpontosította, amelyekkel kezdett a hajamba túrni – a mozdulat lassú volt, óvatos, őt megillető.

– Hát... egy kicsit pofon csapott a múltad. – Az elméje bizonyára teljesen összezavarodott. – És a lejátszódott jelenet nem volt vicces.

Csak egy szétszórt hümmögést engedett ki, azzal volt elfoglalva, hogy a hajam végét dörzsölje az ujjbegyei között.

– Nem sértődöm meg, ha inkább egyedül maradnál egy kicsit.

A tekintete visszasiklott a szememre. – Azt hittem, azt akarod, hogy barátok legyünk.

– A barátsághoz hozzátartozik, hogy tudd és tiszteld, ha a másiknak szüksége van egy kis egyedül töltött időre – mutattam rá.

– Igaz. – A tekintete lustán levándorolt az ajkaimra, ott lebegett néhány másodpercig, majd visszasiklott, hogy ismét a szememre szegeződjön. – De nekem nincs szükségem, és nem is akarok tőled semmiféle teret.

Nyeltem egyet. – Ha biztos vagy benne.

– Biztos vagyok benne. – Lassan lehajtotta a fejét, orrát a fülem alatti üreghez nyomta, és mély levegőt vett. – Nem mondanám, ha nem így lenne. – A halk szavak végigsimítottak érzékeny bőrömön, és borzongást keltettek a gerincem mentén.

Éreztem, hogy a szám kezd kiszáradni, és a mellkasára tettem a kezemet egyensúlyozás céljából, attól félve, hogy máskülönben nekitántorodok. – Oké.

Dax felemelte a fejét. – Örülök, hogy ezt tisztáztuk. – Lassan közelebb hozta az arcát az enyémhez. Megállt. Rám meredt. Nem engedte, hogy félrenézzek. – Most pedig – suttogta –, térdelj le!