18. Fejezet

 

Tizennyolcadik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Egy héttel később a futballstadion VIP-páholyának erkélyrészében ülve azt mondtam: – Személy szerint úgy gondolom, hogy Drey csapata ezt már bezsákolta.

A baloldalamon ülő Alicia bólintott. – Ma formában vannak. – Miss nem kérek popcornt egy maréknyit vett ki a majdnem üres dobozomból, a dögkeselyű.

– Aha. – A másik oldalamon ülő Harri beleharapott a hot dogjába. – Úgy tűnik, a másik csapat játékosai nem a játékra koncentrálnak.

Megkönnyebbültem, hogy félidő volt, mert ez azt jelentette, hogy rövid szünetet tarthattam a sok éljenzés, kiabálás, ordítozás, fújolás, káromkodás és füttyszó között. Ha ehhez hozzávesszük a lövéseket, amelyek minden egyes alkalommal eldördültek, amikor a hazai csapatunk gólt lőtt, a zajszint őrületes szintet érhetett el a meccs alatt.

Még most is hangos volt. Csevegés és nevetés hallatszott a tömegből. A hangszóróból zene, hangos reklámok, és a meccs fénypontjainak ismétlései szóltak. Ugyanezeket a csúcspontokat a nagy kivetítőkön is lejátszották, miközben a képernyő alján reklámbannerek gördültek. Az ilyen zajok általában nem zavartak volna, de a fejem úgy lüktetett, mint a kurvanyja.

A páholy mögöttünk lévő belső terében Dax, Caelan, a szüleik, Jag és Maverick beszélgettek és söröztek, miközben a játék folytatására vártak. Daxé volt a páholy, és mega menő volt.

Éreztem, ahogy mosoly görbül az ajkamra, amikor egy ötletem támadt, és azt mondtam: – Sok képet kell készítenünk a páholyról, hogy megmutassuk Ollie-nak. Duzzogni fog. – Az öcsénknek volt saját VIP-páholya, de az nem volt olyan fényűző, mint ez.

Alicia felnevetett, és megigazította a kabátját, amelyet az ülés háttámlájára vetett. – Határozottan! Össze fog haverkodni Daxszel, csak hogy hozzáférhessen a jövőben.

– Nem lenne meglepő. – Az egyik ujjamat a napszemüvegem alá dugtam, hogy enyhítsem az enyhe viszketést az orrom oldalán. Árnyékban voltunk itt az erkélyrészen, de még mindig pokolian meleg volt. A párás levegő popcorn, sör, hagyma, hot dog, felmelegedett fém, fahéj és nachos illatát hordozta.

Mint sok szurkoló, akik vállvetve ültek a sorokban lévő ülőhelyeken, mi is Drey csapatának mezét viseltük. Nem terveztem, hogy kifestem az arcom, de Alicia rábeszélte Harrit is és engem is.

Az izgatott szurkolók közül sokan labdasapkát és habujjakat viseltek. Néhányan táblákat és zászlókat tartottak a kezükben, vagy mobiltelefonjukkal rögzítették az eseményeket.

Lenéztem az alattam lévő hektikus mezőre. Tévéstábok és kamerák voltak láthatók. Kabalafigurák keringőztek fel-alá, és a pompom-lányok ügyes műsorszámokat adtak elő, miközben egy fúvószenekar játszott.

– A fenébe, de jóképű – mondta Alicia álmodozó sóhajjal.

A tekintetét követve láttam, hogy a meccs csúcspontjait nézi. – Ki? – kérdeztem, mielőtt pattogatott kukoricát dobtam volna a számba.

Megvonta a vállát. – Igazából mindannyiuk. Úgy értem, nézz rájuk! Annyi, de annyi izom.

Amikor Drey jelent meg a kivetítőn, gyengéden oldalba könyököltem Harrit. – Hogy haladnak a dolgok Drey kutyájával?

– Jól, azt mondanám. – Harri egy kis mustárt nyalt le a hüvelykujjáról. – Sabre nagyon okos. Mintha szuperokos lenne. De ő akar a csúcskutya lenni. A falkavezér. Ezért úgymond harcol Drey-jel az alfa pozícióért.

– Neki is rengeteg energiája van – emlékeztem vissza.

– Ez az egyik probléma. Drey nagyon szigorú vele. De amikor egy olyan állattal van dolgod, akinek ennyi energiája van, nehéz mindig következetesnek lenni velük, mert a nap végére átkozottul elfáradsz.

– Észrevettem, hogy jól kijössz Drey-jel.

– Sok közös van bennünk – mondta. Nem egy olyan nő izgatottságával, aki összejött egy sráccal, hanem annak a laza elégedettségével, aki új haverra talált.

Éreztem, hogy szétnyílik az ajkam. – Ó, Istenem, barát zónába raktad. – Erre nem számítottam. – Ezt tetted, igaz?

Harri felvonta a vállát. – Hm...

Alicia bámult rá. – Hogy barátkozhatna bárki is valakivel, aki úgy néz ki, mint ő? Nem mintha panaszkodnék. Ő...

– Túl öreg hozzám – fejezte be Harri a szemét forgatva. – Persze.

– Alicia kérdése jó kérdés. – Letettem a popcornt a padlóra, majd kiemeltem az üdítőmet a pohártartóból. – Tulajdonképpen hogyan sikerült beletuszkolnod a barát dobozba?

– Azt hiszem, egyszerűen nem az esetem.

– Baszd meg, ő mindenkinek az esete!

– Úgy értem, hogy néhány exemre emlékeztet. A karrierje az első – minden más csak zavarja. Egy olyan pasival lenni, aki ennyire kizárólag a munkájára koncentrál, nem jelent problémát egy lánynak, ha, mint Drey, nem hajt többre az „alkalmi dolgoknál”. De én pont az ellenkezője vagyok. – Harri nyelve kivillant, hogy összeszedje a szája sarkára tapadt morzsát. – Nem mintha még mindig nem gondolnám, hogy kétlábon járó szex, csak egyáltalán nem érzek hajlandóságot arra, hogy ezt meg is valósítsam.

– Így a legjobb – mondta Alicia bölcselkedve, láthatóan örült, hogy a húgunk szingli marad.

Harri összeszűkítette rá a szemét. – Jag ma dögösen néz ki, nem gondolod?

Alicia összepréselte az ajkait. Beintett Harrinek, majd felém fordította a figyelmét. – Hogy mennek a dolgok veled, Addie? Már vagy egy hete nem láttalak. Olyan... nem is tudom... pozitívabbnak tűnsz.

Szürcsöltem egy keveset az üdítőmből a szívószálon keresztül. – A dolgok minden téren jobban mennek. A fülemből is a potenciális ügyfelek jönnek. Ráadásul Felicity és a csapata kitértek az utamból.

Mimi sem jelentkezett többé, és nem okozott semmi bajt. Mivel tudtam, hogy Dax nem akarná, hogy a vele való helyzetét másokkal is megosszák, nem beszéltem róla senkinek – még a testvéreimnek sem, bár tudtam, hogy ők is megtartanák maguknak.

Visszatettem az üdítőmet a pohártartóba. Az ujjaim kissé csúszósak voltak a poháron lévő párától, ezért megtöröltem őket a farmeromban. – Emellett én és Dax most már jobban összeszoktunk. – A bimbózó barátságunk egyes aspektusait még mindig erőltetettnek éreztem néha – ahogy ő is rámutatott, nem volt ösztönös számára, hogy barátkozzon az emberekkel – de kitartottunk mellette.

– Úgy tűnik, tényleg sokkal könnyebben kijöttök egymással, mint korábban – tűnődött Alicia.

– Mi valahogy... – Elhallgattam, ahogy bizsergés kezdődött az orromban. Az arcomhoz kaptam a tenyerem, mielőtt kitört belőlem a tüsszentés. – A fenébe!

Harri rám nézett, miközben egy szalvétát nyújtott felém.

– Ez már vagy a harmadik tüsszentésed az elmúlt két órában. Azt hiszem, valami bajod lehet.

Elvettem a szalvétát, és megtöröltem az orromat.

– Nem vagyok beteg!

Alicia nagyot sóhajtott. – Úgy mondod, mintha elgyengítene, ha beteg lennél. Mindenki megbetegszik néha. Fúj, ne ejtsd bele a baktériummal fertőzött szalvétát a popcornodba!

– Már befejeztem az evését.

– Én nem!

A hot dogja utolsó falatját is elpusztítva, Harri Aliciára nézett. – Miért nem vettél magadnak?

– Nem volt kedvem hozzá. – Alicia elővette a vizes palackját a pohártartóból, és lecsavarta a kupakját. – Amúgy sem voltam éhes.

Harri felvonta a szemöldökét. – Ezért etted meg egy órával ezelőtt felét a mini fánkomnak?

– Segítőkész voltam. Egyedül sosem lettél volna képes megenni az összeset.

– Segítőkész? Tényleg?

Alicia ivott egy kis vizet. – Tényleg.

– Ezt Jag mondta neked?

Alicia szeme fellobbant. – Ne hozd fel őt mindig, amikor felbosszantalak. – Visszacsavarta a kupakot az üvegére, majd a pohártartóba tette. – Tudod, hogy alig beszéltünk egymással!

Kissé fészkelődtem a műanyag ülésen, hálát adva, hogy párnázott volt, ellentétben a többszintes sorokban ülőkkel – a zsibbadt fenék nem volt jó móka. – Ha már Jagről beszélünk, találkoztam a barátnőjével. Úgy bámult rám, mintha szart dobtam volna a salátájába.

Harrinek ráncok jelentek meg a homlokán, miközben egy szalvétával törölgette a száját. – Igen, velem is ezt csinálta.

Éreztem, ahogy összeér a szemöldököm. – Micsoda? Mikor?

– Amikor összefutottam vele és Jaggel egy élelmiszerboltban – válaszolta Harri.

– Micsoda kurva – vicsorogta Alicia, egyértelműen felborzolódott védelmező ösztönnel. – Megpofoztad?

– Nem, csak megemlítettem Drey-nek, és megkérdeztem, mi a baja – magyarázta Harri. – Azt mondta, hogy ne vegyem magamra; Leonie nem szereti azokat az embereket, akiket ő „elkényeztetett, gazdag babáknak” nevez.

– Ó! – mondtam. – Értem. – Nem volt ritka, hogy az emberek elkényeztetettnek, felsőbbrendűnek és a valóságtól elrugaszkodottnak bélyegeztek minket... mintha egy buborékban nőttünk volna fel, ahol nem voltunk kitéve a világ keménységének.

– Ezek az emberek annyira idegesítenek – morogta Alicia.

– Szintén. – Levettem a napszemüvegemet, és megdörzsöltem a fájó halántékomat. – De a legtöbbjük megváltoztatja a hangnemét, amikor megismer minket. Hogy Leonie veszi-e a fáradságot, hogy megismerjen minket, nem tudom.

Együttérzően összerezzentem, amikor az egyik ember megbotlott a fémlépcsőn, és pattogatott kukorica repült mindenfelé. Nem lepődnék meg, ha egy kiömlött üdítő miatt csúszott volna meg – volt belőlük bőven. A lépcsőfokok ételmaradékokkal, csomagolópapírokkal és papírfecnikkel is tele voltak.

– Hűha – kezdte Alicia –, az ott nem Trace Lacroix?

A tekintetét követve észrevettem, hogy tényleg a híres színész állt a szomszédos VIP-páholyban. Nem volt egyedül. A felesége, Briar és a triászuk másik férfi tagja, Kaleb is vele volt.

Alicia a nyakát simogatta. – Szerencsés, szerencsés lány, hogy két ilyen remek példány a férje.

Abszolút, de... – Bár nem tudom, hogy én személy szerint elbírnék-e kettővel. Egy is elég.

– Örömmel hallom – mondta Dax.

Majdnem felugrottam a hangja hallatán. Hátra billentve a fejem, azt láttam, hogy közvetlenül mögöttem áll, és fintorogva néztem rá. – Ne lopakodj mögém!

– Nem lopakodtam – tiltakozott nyugodtan. – Csak nem hallottál meg.

– Túlságosan lefoglalt egy színész bámulása – csúfolódott Caelan mellőle.

Egy Ne keverd a szart pillantást vetettem a tetoválóra, amitől csak elvigyorodott.

A férjével az erkélyre sétálva, Kensey finoman Trace-re kukucskált. – Egy élmény ránézni.

Blake kemény pillantást vetett rá. – Itt vagyok!

A nő ártatlanul tágra nyílt szemmel nézett. – Ez egy klinikai megfigyelés volt.

Blake felhorkant. – Persze!

Ekkor Trace felénk pillantott. A tekintete Daxre szegeződött, és Trace gyorsan biccentett neki, mielőtt visszatért volna a feleségével folytatott beszélgetéshez.

Ismét úgy fordítottam a fejem, hogy Dax szemébe nézhessek. – Személyesen ismered őt?

– Bizonyos mértékig. – A tekintete a kishúgomra siklott. – Van tapasztalatod a macskák kiképzésében, Harri?

Harri elfordította a fejét, hogy rá nézzen, és pislogott, mintha meglepte volna a kérdés. – Egy kicsi. A macskák trükkös lények tudnak lenni, de nem túl nehéz őket idomítani.

– Még akkor is, ha pszichopaták? – kérdezte Dax.

Ránéztem. – Hé! Gypsy nem pszichopata! Egy kis szeretetre és megértésre van szüksége.

– Terapeutára van szüksége – ellenkezett.

– Nem, ő... miért bólogatsz, Alicia? – kérdeztem a húgomat.

Megdermedt. – Ööö, csak úgy.

Hazugnak bélyegeztem volna, de az orrom ismét ezt a pillanatot választotta, hogy bizseregni kezdjen. Egy újabb tüsszentés – ez sokkal kevésbé diszkrét, mint az előző – valósággal kitört belőlem. Ismét hálásan fogadtam Harritől a szalvétát.

Dax megkerülte az üléssort, hogy elém álljon, és figyelmesen tanulmányozta az arcomat. – Jól vagy?

– Tökéletesen – válaszoltam, és óvatosan megtöröltem az orromat.

Hunyorított. – Sápadt vagy, a szemed könnyezik, és piros az orrod.

– Ne hízelegj nekem ennyire! – A szalvétát a lábam előtt álló popcornos dobozba dobtam. – Nem vagyok beteg!

Az egyik szemöldöke felemelkedett. – Biztos vagy benne?

– Teljesen.

 

∞∞∞

 

Másnap délután az irodai székemben görnyedve, némán megrándultam, miközben nyeltem a száraz, fájó torkomon keresztül. – Azt hiszem, beteg vagyok – mondtam, a hangom kissé karcos volt.

– Tudom, hogy beteg vagy – mondta Sabrina, összefont karokkal és szigorú arckifejezéssel állva az íróasztalom előtt. – A köhögés, a szipogás, a tüsszögés és az üveges szem elárult. Ezért is mondtam neked, hogy menj haza, már az első pillanatban, amikor megérkeztél. Mi a fene ütött beléd, hogy bejöttél egyáltalán?

– Korábban jól éreztem magam.

Türelmetlen pillantást vetett rám. – Nem, nem érezted. Attól, hogy úgy teszel, mintha jól lennél, még nem leszel jól, tudod. A pozitivitás ereje csak eddig tart.

A tenyerem sarkát a homlokomra nyomtam. – Ne kiabálj már, fáj a fejem!

– Nem kiabálok.

– És ne bámulj rám! – Elhallgattam, miközben köhögés gyötörte a torkomat. Ugh. – Neked együttérzőnek kellene lenned!

– Inkább a kemény szeretet az én műfajom, ezt te is tudod. – Az ajtó felé mutatott. – Menj haza! Pihenj egy kicsit. És maradj ott, amíg jobban nem leszel!

Duzzogtam. – Olyan érzés, mintha beismerném a vereséget.

Sabrina a szemét forgatta. – Csak tűnj el innen! Majd én elintézek mindent, amíg távol vagy. Amúgy sem mehetsz az ügyfelekkel és az eladókkal találkozni, ha undorítóan nézel ki.

Éreztem, ahogy összehúzódik a szemöldököm. – Nem nézek ki undorítóan! – Bár úgy éreztem.

– Nem, nem nézel ki – ismerte el. – De azért érzem magam gonosznak, mert nehezményezem, hogy sikerül csinosan kinézned, miközben beteg vagy. Ez nem igazságos! Én úgy nézek ki, mint egy élőhalott, amikor elkap a betegség.

– Ez nem igaz!

– Hazudsz, és ezt mindketten tudjuk.

Gyengén megvontam a vállam. – Szép dolognak tűnt. – Az utolsó szó krákogva jött ki, miközben egy újabb érkező köhögés kaparta a torkom hátulját. Ó, a pokolba!

A mindig drámakirálynő visszahőkölt, amikor a köhögés végre kitört belőlem. – Tűnj el innen! Gyerünk, menj!

Ellöktem magam a helyemről. – Ha ragaszkodsz hozzá.

– Ó, kibaszottul ragaszkodom hozzá!

Mivel láttam, hogy elég idő telt el ahhoz, hogy bevegyem a következő adag fájdalomcsillapítót, bekaptam őket egy kis vízzel, mielőtt összeszedtem a cuccaimat. Csak ezután hagytam el az épületet, és indultam haza.

A kocsifelhajtóra behajtva elkomorultam, amikor megláttam Dax kocsiját a szokásos helyén. Normális esetben még körülbelül három óra múlva kellett volna, hogy véget érjen a munkanapja. Talán csak hazaugrott, hogy bekapjon valamit.

Megereszkedett vállakkal, lényegében a lábamat húzva a földön bevánszorogtam a villába. Daxet a teraszon találtam, ahol valamit olvasott a mobilján, előtte az asztalon egy üveg víz állt.

– Korán hazajöttél – jegyeztem meg, amikor a tekintete az enyémre siklott.

– Ahogy te is. – Magasra ívelt a szemöldöke. – Végre hajlandó vagy beismerni, hogy beteg vagy?

Összeszűkített szemmel néztem a gyönyörű fattyúra. Korábban azt javasolta, hogy vegyek ki szabadnapot, megesküdve, hogy megbánom, ha nem teszem, és azt jósolta, hogy a szokásosnál korábban fogok hazajönni. Ragaszkodtam hozzá, hogy „jól vagyok”. Újra és újra. Végül megrázta a fejét, és elment dolgozni.

– Tényleg muszáj ilyen dolgokról beszélnünk? – kérdeztem.

Humor villant a szemében. – Ezt igennek veszem.

Nem tetszett a kárörvendő hangsúlya, ezért gőgösen szipogtam egyet... ami kissé buborékosan hangzott, mivel az orrom részben el volt dugulva.

– Vettél be fájdalomcsillapítót?

– Igen. Épp most kezdtek el hatni. – A fejfájásom most inkább csak tompa lüktetés volt – szörnyű, de elviselhetőbb. – Mi rövidítette meg a napodat?

– Úgy volt, hogy Jaggel megyek valahova, de le kellett mondania – nem teljesen magyarázta meg, miért. Valami köze volt Leonie-hoz.

Amikor eszembe jutott, hogy korábban kevésbé részletes választ adott volna, magamban elmosolyodtam. Határozottan haladtunk előre a barátság dologban. Nem csupán szájhősködött, amikor biztosított róla, hogy dolgozni fog rajta.

– Ami Jaget és Leonie-t illeti – kezdtem –, gondolom, nem tudod, hogy komolyan gondolják-e, ugye?

Dax tekintete kiélesedett. – Miért?

– Biztos észrevetted a vibrálást közte és Alicia között.

Sóhajtott egyet. – Nem valószínű, hogy cselekedni fog, akár szingli, akár nem, szóval a helyedben én nem foglalkoznék azzal, hogy kerítőnőt játsszak.

Összevontam a szemöldökömet. – Van valami baja az „elkényeztetett, gazdag babákkal”, mint Leonie-nak?

Dax szeme veszélyesen összeszűkült. – Ezt mondta neked? – kérdezte, a hangja tiszta selymes fenyegetés volt.

– Nem, Drey mesélt erről Harrinek, amikor az megkérdezte tőle, miért nézett rá Leonie olyan csúnyán.

– És rád is csúnyán nézett?

– Nem volt halálos pillantás vagy ilyesmi, úgyhogy ne szembesítsd vele. Jag osztja a véleményét?

– Nem. – A szemöldöke összehúzódott, amikor köhögés szakadt ki belőlem. – Biztos, hogy nem akarsz orvoshoz fordulni?

Elhessegettem az ötletet, ahogy korábban is tettem, amikor először javasolta. – Az orvos semmit sem tudna tenni. Ez csak egy megfázás. Csak pihennem kell, hidratálnom, és kivárni, hogy elmúljon.

Dax elégedetlenül hümmögött, de nem vitatkozott.

– Rendben. Vegyél egy fürdőt, öltözz át melegítőbe, és menj pihenni, és tereld el a figyelmed egy könyvvel!

Pislogtam egyet. – Fura, hogy pontosan a tervemet javaslod.

Éppen ekkor megcsörrent a telefonja. Magára hagyva őt, hogy egyedül fogadhassa a hívást, bedobtam a táskámat az irodámba, mielőtt felmentem az emeletre. A fürdőszobában forró fürdőt vettem. A gőz segített, kevésbé fájt a torkom, és az orrom is kitisztult egy kicsit.

Utána kényelmes melegítőbe öltözve visszavonultam az irodámba, és letelepedtem a plüss, kárpitozott fotelembe egy vadonatúj, interneten nemrég rendelt könyvvel. Eredetileg úgy terveztem, hogy később, az este folyamán kezdem olvasni. Szerettem a szerzőt – a könyvei mindig is vonzottak.

Az, hogy elmerültem a történetben, mesésen elterelte a figyelmemet arról, hogy milyen rosszul érzem magam, bár nem voltam lenyűgözve attól, hogy milyen gyakran rángatott ki egy-egy jelenetből egy köhögés vagy tüsszentés. Egyik pillanatban Dax lépett a szobába egy bögrével és egy üveg vízzel – mindkettőt letette a székem melletti kis asztalra.

Ránéztem a gőzölgő bögrére. – Mi ez?

– Forró víz mézzel és citrommal. Segít megnyugtatni a torkodat. Anyám esküszik rá.

Bámultam őt, miközben melegség áradt szét a mellkasomban. Nem vártam tőle, nos, semmit, azon kívül, hogy esetleg kerül engem, amíg jobban nem leszek. Nem mintha figyelmes ember lett volna, vagy mintha bármilyen módon kötelességének érezte volna, hogy babusgasson. Persze, hogy csak folyadékkal jött, de néhány héttel ezelőtt még ezt sem tette volna.

Éppen meg akartam köszönni neki, de akkor a tekintete a könyvemre esett, és megrándultak az ajkai. Fintorogva ráncoltam a homlokom. – Mi az?

Rám nézett. – Te Nina Bowen könyveit olvasod?

– Igen, horrort ír. Emellett a legjobb is. Hallottál már róla? Ó, várj csak, a te céged adja ki a könyveit. Ezt el is felejtettem.

Valamikor saját kiadásban adta ki a regényeit, de ez az évek során megváltozott valamiért... A gondolataim elakadtak, amikor észrevettem, hogy a szája ismét megrándul. Furcsa csillogás volt a szemében. Mintha tudott volna valamit, amit én nem. És ez láthatóan szórakoztatta.

Éreztem, hogy ismét összehúzódik a szemöldököm.

– Mi az? Mi olyan vicces?

Lassan megrázta a fejét. – Egyáltalán semmi.

Mivel egyáltalán nem voltam meggyőződve, és a legkevésbé sem hatott meg, hogy úgy tűnt, a rovásomra szórakozik, úgy döntöttem, megszívatom. Igyekeztem szánalmasnak kinézni, és megkérdeztem: – Olvasol nekem?

A humora kezdett elszállni. – Nem.

– De ez egy férjes dolog.

– Nem érdekel!

– Ez nem szép tőled.

– Én sem vagyok az. – A bögrére mutatott, amit hozott nekem. – Idd meg azt! Az egészet. – A nadrágja zsebébe dugta a kezét, és elővett egy doboz fájdalomcsillapítót, amit használtam. – És vegyél még be belőlük, ha legközelebb szükséged lesz rájuk – parancsolgatott.

Szipogva vettem el a dobozt. – Az alap viselkedésed hagy némi kívánnivalót maga után, de nem fogok panaszkodni.

– Épp most tetted meg! – Azzal megfordult, és az ajtó felé indult.

– Dax? – Megvártam, amíg találkozik a tekintetünk, mielőtt azt mondtam volna: – Köszönöm.

Lehajtotta a fejét.

– Majd máskor felolvasol nekem.

Sóhajtott, és kiment a szobából. – Hagyd ezt az álmot meghalni, Addison, mert nem fog megtörténni!

Ismét egyedül maradtam, magamban felnevettem, aztán újra belemerültem a könyvembe.