14. Fejezet

 

Tizennegyedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Éreztem, hogy ráncolódik az orrom, és megráztam a fejem. – Nem hiszem, hogy ezt össze tudjuk hozni.

– Én sem. – Sabrina a rendezvényterem felé intett, amelyben álltunk, és amely nagyon hasonlított egy korabeli bálteremhez. – Ez a hely tökéletesen megfelel az elképzeléseiknek, de nincs benne elegendő hely az ülőhelyek számára – hatalmas vendéglistájuk van.

Bólintottam, és aggódva az alsó ajkamba haraptam. – Ha hajlandóak lerövidíteni a listát, meg tudjuk valósítani. Csak abban nem vagyok biztos, hogy beleegyeznek-e.

– Lehet, hogy igen. Úgy értem, nagyon úgy tűnt, hogy itt akarják megrendezni a partit.

– Ez igaz. – A három testvér házassági évfordulós mulatságot akart rendezni a szüleiknek, és remélték, hogy itt tarthatják meg az eseményt, ahol a szüleik esküvői fogadása is zajlott. – Később felhívom őket, és megkérdezem, milyen kompromisszumokra hajlandóak.

Amikor kiléptünk a teremből, és lassan sétálni kezdtünk a nagyon nagy folyosón, Sabrina azt mondta: – Ez egy gyönyörű helyszín. Kicsit arra emlékeztet, ahol te mentél férjhez.

– Ugyanolyan időtlen hangulatú – értettem egyet.

Holnap lesz pontosan három hete, hogy fogadalmat tettem Daxnek. Ekkor már berendezkedtem az új otthonomban – ahogy Gypsy is, bár néha meglátogatta Aliciát.

Dax és én egy állandó rutint vettünk fel. Együtt reggeliztünk, együtt mentünk dolgozni, hazajöttünk, együtt vacsoráztunk, miközben meséltünk egymásnak a napunkról, majd általában egy kis időt azzal töltöttünk, hogy pihenjünk.

Én általában a nappaliban néztem a tévét, vagy az irodámban olvastam egy kicsit. Ő általában vagy úszni ment, vagy a laptopjával töltötte az időt, miközben a teraszon, a hálószobánk erkélyén vagy a saját otthoni irodájában pihent.

Aztán lefeküdtünk, és úgy dugott velem, mintha nem lenne más célja az életben.

– Még nem győztem meg Marleigh-t, hogy engedje meg, hogy én adjak nevet a gyereknek – szólalt meg Sabrina, kirángatva a gondolataimból.

Az abszurd kijelentés mosolyra fakasztott. – Kétlem, hogy megtörténne.

– Maradjunk bizakodóak!

– Miért remélném, hogy megengedi neked?

Sabrina egy „Hülye vagy?” pillantást vetett rám. – Tudod, milyenek ő és Ollie! Valami unalmas és vénemberes nevet adnak majd a babának. Mint Bessie vagy Reginald. – Megborzongott.

– Semmi baj nincs ezekkel a nevekkel.

– Unalmas és öregemberes – ismételte meg Sabrina. – Neki és Ollie-nak rám kellene bíznia a dolgot – én majd egy fantasztikus nevet adok a babának.

– Tényleg nem hiszem, hogy átadnák neked ezt a hatalmat, de nyaggasd őket tovább, ha muszáj!

– Muszáj, különben a gyereket egész életében piszkálni fogják.

– Ha már a húgodról beszélünk... Ne felejtsd el, hogy a hétvégén elvisszük babaholmikat vásárolni. – Alicia és Harri is velünk tart majd.

– Semmi esély rá, hogy elfelejtsem – már alig várom! – Sabrina vigyorgott, és összekulcsolta a kezét. – Alig várom, hogy nagynéni legyek! Az...

– Nézd csak, ki van itt!

Majdnem megbotlottam az ismerős férfihang hallatán. Nem, nem, nem az a hátborzongató pöcs!

Méretre szabott öltönyt viselve, Jenson sétált ki előttünk egy teremből, ahol a jelek szerint koktélparti zajlott. Egy csomó ugyanolyan elegánsan öltözött férfi követte őt szorosan.

Sabrina halkan felnyögött. – Ki nem állhatom ezt a fura alakot! – Néhányszor már találkozott vele, amikor meglátogatott az egykori otthonomban.

– Nem ismerek senkit, aki képes lenne rá. – Mivel elállta az utamat, vonakodva lelassítottam, és egy békés mosolyt villantottam rá.

Az ő mosolya ezzel szemben széles és bensőséges volt.

– Addison, hogy vagy? – kérdezte, közelebb lépve.

– Jól vagyok. – Megfeszültem, amikor átkarolta a vállamat – ismétlem, átkarolta a vállamat – miközben a haverjai felé fordult.

– Ő itt Addison Mercier, Dax felesége – mondta nekik azzal a közvetlenséggel, mintha valaki a testvérét mutatná be. – Van szerencsém elmondani, hogy mindketten a barátaim.

Barátok? Horkantás. Közel sem.

Sabrina humorral teli szemeket meresztett rám, aztán elfordította a tekintetét, valószínűleg próbálta visszatartani a nevetését.

Látod, ez most már egy „dolog” volt. Azok az emberek, akiket csak érintőlegesen ismertem, nemcsak hogy túlságosan barátságosan viselkedtek velem, hanem a haverjukként mutattak be másoknak – mindig hozzáfűzve, hogy Dax Mercier felesége vagyok. Alapvetően szerettek arra célozni másoknak, hogy valamiféle kapcsolatuk van vele.

Sabrinának igaza volt, amikor azt jósolta, hogy az, hogy hozzámegyek Daxhez, pozitív hatással lesz a Zafírfényre. Szép volt, meg minden, de azt akartam, hogy az emberek azért alkalmazzanak minket, mert megérdemeljük, nem pedig azért, mert Daxnél akartak pontot szerezni. Néhányan még arról is érdeklődtek, hogy vajon megjelenik-e a rendezvényükön.

Mi a fenéért tenné?

Simán kiléptem Jenson karja alól, és udvariasan a társaira mosolyogtam. – Örülök, hogy megismerhetem önöket! Ő a barátnőm, Sabrina.

A férfiak mindkettőnket szívélyesen üdvözöltek, és ketten eléggé jól szórakoztak. Az volt a benyomásom, hogy tudták, Jenson egy kamugép.

A fickó újra rám összpontosított. – Hogy van Dax? Jól nézett ki, amikor utoljára láttam.

– Az mikor volt? – kérdeztem.

A szája kinyílt, majd becsukódott. – Nemrég – jegyezte meg végül.

– Áh. Nos, jól van.

Sabrina Jensonra mutatott. – Ismerősnek tűnsz... Ott voltál az esküvőjükön? – kérdezte, jól tudva, hogy nem.

Jenson nyitotta az ajkát, hogy megszólaljon... de nem szólt egy szót sem. Nos, ha tagadná a jelenlétét, az felvetné a kérdést, hogy miért nem kapott meghívót, hiszen a „barátunk” meg minden.

– Nem – válaszoltam helyette. – Ő a régi szomszédom.

Sabrina csettintett az ujjaival.

– Á, így van! Tudtam, hogy valahonnan ismerős!

Megveregettem a pasas karját. – Jó volt újra látni téged, Jackson!

A szemei fellobbantak. – Jenson!

Hamisan összerezzentem. – Persze, bocsánat! – Rövid mosolyt villantottam a barátainak. – Jó szórakozást a buli hátralévő részében! – Gyorsan elmenekültem.

Mellettem Sabrina felszisszent. – Az ismerősökkel felvágók egyszerűen szomorúak.

– Legalább abbahagyta az ijesztgetést – kis kegyelem, meg minden. Alicia azt mondta, hogy már nem zavarja őt.

– Hát, ez is valami.

A gyönyörű épület előtt gyakorlatilag lelankadtam az augusztusi hőségben. Mindketten alig vártuk, hogy eltűnjünk a napról, lesétáltunk a gondozott pázsitot átszelő ösvényen, majd bepattantunk a kocsimba.

Sabrina összefonta a karját, és úgy fordult, hogy jobban szembe tudjon nézni velem.

– Szóval... most, hogy a munkanapunknak nagyjából vége ... azt hiszem, itt az ideje, hogy ez szóba kerüljön.

Kihajtva a parkolóhelyről, zavart pillantást vetettem rá. – Micsoda?

– Az a helyzet, hogy... azt hiszem, Daxnek lehet valami baja a melegekkel.

Hirtelen megálltam a kocsival. – Micsoda?

– Elutasít minden „menjünk el egy dupla randira” javaslatomat.

Sóhajtva hajtottam tovább. – Nem rólad van szó, sem arról, hogy meleg vagy. Kurvára nem érdekli.

– Akkor mi a probléma?

A kezemmel megszorítva a kormánykereket kifejtettem: – Egyszerűen nem érdekli, hogy randizni járjon.

Sabrina egy hosszú pillanatig bámult rám. – Nem értem – mondta végül, és a keze az ölébe csúszott. – Miért nem? Nem mintha remete lenne, vagy társadalmi rémálom.

– Nem – értettem egyet, miközben kihajtottam a parkolóból a főútra – de mi nem csinálunk párkapcsolati dolgokat.

– Nem csináltok párkapcsolati dolgokat? – Sabrina hangjából meghökkenés hallatszott. – Egyáltalán?

– Ugye emlékszel, hogy a házasságunk nem több, mint egy üzleti megállapodás?

– Nos, igen. De megígérte, hogy nem rideg házasságotok lesz.

– Megesküdött, hogy töltünk együtt időt otthon, mint egy normális pár, és ez meg is történik. Ahogy azt a házasságkötés előtt előre megbeszéltük, együtt eszünk, beszélgetünk, szexelünk. Ő is teljesíti az alku rá eső részét, ahogy én is az enyémet. – Nem egészen az ő hibája volt, hogy – kivéve, amikor az ágyban voltunk – az egészet erőltetettnek, sőt néha kínosnak éreztem. – Nem ígért nekem romantikát, és én sem kértem. Abban viszont megegyeztünk, hogy barátok leszünk.

– És ti barátok vagytok?

– Igen. Valahogy úgy. Oké, nem igazán. – Nem viccelődtünk és nevettünk együtt. Nem folytattunk érdemi beszélgetéseket. Nem kerestük egymást a nap folyamán telefonon. – De előbb-utóbb eljutunk oda.

Időnként tettem egy-egy ajánlatot, de mindig szabódott, amikor azt javasoltam, hogy menjünk el vacsorázni vagy moziba. Nem fogadta el a meghívásomat, hogy tévézzünk együtt. Átirányította a beszélgetést, ha túlságosan személyes témát hoztam fel. És ha napközben írtam neki egy sms-t véletlenszerű hírekkel, soha nem válaszolt; megvárta, amíg mindketten otthon nem leszünk, és csak akkor válaszolt szóban.

Más szóval, abban a pillanatban nagyjából olyan barátok extrákkal voltunk, akik együtt éltek.

– Talán a dolgok megváltoznak, ha egyszer jobban megbarátkoztok egymással – javasolta Sabrina. – Még csak mennyi is, három hete vagytok házasok? Nem mintha ennyi idő alatt nem lehetne barátságot kialakítani, de gyakran sokkal tovább tart.

– Ja, főleg, ha valaki olyan zárkózott emberrel van dolgod, mint Dax. – Megálltam egy piros lámpánál, és ferdén rápillantottam. – Tényleg azt hitted, hogy homofób?

– Nem, azt gondoltam, hogy valószínűleg csak nem kedvel sem engem, sem Tamarát.

Elfintorodtam. – Akkor miért nem ezt mondtad?

– Úgy éreztem, hogy drámai vagyok. Tudod, milyen vagyok!

A szemeimet forgattam. – Sosem voltál jó fej. Már gyerekkorunkban is valami nem stimmelt odafent. Mindannyian láttuk.

Elmosolyodott. – Te mégis szeretsz engem.

– Nem tudom, mit árul el ez rólam, de igen, szeretlek.

Miután kitettem őt az irodaházunk előtti parkolóban, egyenesen hazavezettem. A villa előtt megállva megláttam egy ismerős autót, amely Dax járműve mellett parkolt. Tudtam, hogy a kocsi Blake-é, tehát vagy egyedül volt itt, vagy Kensey-vel.

Rendszeresen meglátogattak minket, akárcsak a saját szüleim. Alapvetően mindannyian szemmel tartották a dolgokat, és megbizonyosodtak arról, hogy Dax és én nem állunk már a válás útján.

A testvéreim – akik imádták a villát, és örültek, ha meghívtam őket egy csajos estére – szintén gyakran jöttek, hogy megnézzék, hogy vagyok. De a szüleimmel és Ollie-val ellentétben ők nem arra számítottak, hogy felfedezik, kezd a házasságunk megromlani. A húgaim sokkal pozitívabban álltak az egészhez.

A házba lépve tompa hangokat hallottam bentről. Követtem a hangokat a konyháig. Dax és Blake az asztalnál ültek, előttük egy-egy gőzölgő bögrével.

Amikor felém néztek, elmosolyodtam, és egy egyszerű „Sziát” mondtam.

Blake válaszmosolya feszült és távolságtartó volt.

– Helló, Addison – üdvözölt udvariasan. – Jól nézel ki.

– Ahogy te is.

– Kérsz kávét? – kérdezte Dax.

Röviden megráztam a fejem. – Nem kérek, köszönöm! Maradtam volna még egy darabig, és beszélgettem volna Blake-kel, ha a testbeszéde nem lett volna olyan merev és... nem egészen barátságtalan, de elutasító. Lehet, hogy tökéletesen udvariasan viselkedett velem, de még nem fogadott el teljesen. – Az irodámban leszek, ha szükséged van rám – mondtam Daxnek. Egy gyors intés Blake felé, majd elhagytam a helyiséget.

Az irodámban letettem a laptoptáskámat és a kézitáskámat is, majd durván lerúgtam a cipőmet. Bár tudtam, hogy erre számíthatok, kissé bosszantó volt, hogy mind az apám, mind Blake kitartóan visszatartotta az áldását, amikor a házasságról volt szó. Mi értelme volt ennek? Bármilyen néma tiltakozás abszolút semmit sem érne – a dolog megtörtént, a papírok aláírva, az eskü letéve. Megegyeztünk.

A táskámba nyúltam, hogy előkotorjam a telefonomat... és nem találtam. Eszembe jutva, hogy az autóm egyik pohártartójában hagytam, kisétáltam a szobából. Ahogy közeledtem a konyhához, Blake hangja szállt felém...

– Nincs vele semmi bajom, fiam! Kedves lánynak tűnik.

Megálltam ott, ahol voltam, és az előszoba falára tettem a kezem.

– Az a bajom, hogy mindketten egy olyan házasságban ragadtatok, ahol mindketten egy-egy szellemmel versenyeztek – tette hozzá Blake.

Fintorogva ráncoltam a homlokom. Uh, ezt nem mondtam volna. Egyáltalán nem hasonlítottam össze Daxet és Lake-et. Nem ragaszkodtam Lake-hez, hogy ne kelljen továbblépnem. De... nem lehettem biztos benne, hogy Dax is ugyanígy működött, nem igaz?

– Ez egyikőtöknek sem tesz jót – folytatta Blake.

– Ahogy az sem, hogy egyedül bolyongjak az életben – mondta Dax.

Csendesen összerezzentem. Az, hogy nem tagadta le az egész „szellemmel való versengés” dolgot... igen, aúú.

Egy sóhaj. – Nem tudtál volna legalább egy olyan nőt választani a múltadból, aki valóban érez valamit irántad? Mint Angel, vagy talán...?

– Apa, ami történt, megtörtént. Nincs értelme ennek a beszélgetésnek!

Egyáltalán nincs értelme. És ki a fene volt Angel?

– Ezt vissza lehet csinálni – erősködött Blake. – Létezik olyan, hogy válás, tudod.

– Igen, létezik. De én nem akarom. – Hosszú szünet következett. – Mi a valódi problémád azzal, hogy Addison a választásom?

– Nézd, Dane nem minden törvényt vesz készpénznek, de mondhatjuk ugyanezt a lányairól is? Anyukád megérti, hogy soha nem fordulok a zsarukhoz a szarságok miatt. Ő ezt elfogadja. Elfogadja, hogy vannak dolgok, amiket nem mondok el neki – akár az üzleteimről, akár a kapcsolataimról van szó, akár arról, hogyan oldok meg egy problémát. Nem ismered Addisont eléggé ahhoz, hogy biztos legyél benne, hogy ő is meg tudja tenni ugyanezt veled. Nem tudod, hogy bízhatsz-e abban, hogy nem fog elárulni téged.

Valójában igen, Dax tudta. Jobban tudta, minthogy azt higgye, hogy valaha is olyasmit tennék, mint...

– Az idő majd megmutatja, nem igaz? – mondta Dax.

A megjegyzés egy pofon volt. Oké, értettem, hogy nem adja könnyen a bizalmát. Nem vártam, hogy teljesen meg fog bízni bennem – különösen azok után, amit Brooks mondott nekem. De azt hittem volna, hogy Dax tudja, hogy túlságosan is lojális vagyok ahhoz, hogy ilyen módon átverjem.

Fájt nekem, de miatta is fájt. Az élet azt tanította neki, hogy árulásra és elítélésre számítson. És ő pontosan ezt tette.

Elosontam a konyha mellett, elhoztam a telefonomat a kocsimból, majd visszamentem az irodámba.

Körülbelül fél órával később Dax lépett be a szobába. A karosszékemben heverészve felnéztem a könyvből, amit éppen olvastam.

Kezét a nadrágja zsebébe dugta, és felvonta a szemöldökét. – Készen állsz már az evésre?

– Amikor csak akarod – válaszoltam, könnyed hangsúlyt adva a hangomnak, miközben igyekeztem elrejteni a még mindig érzett fájdalmat. – Nekem fasírt és a szokásos köret, amit szeretek.

Különböző színű szemei az arcomra meredtek, és kissé összeszűkültek. – Jól vagy?

Ugh, őt ritkán lehetett becsapni. – Igen – hazudtam. – Az apád elment, feltételezem?

Dax bólintott. – Épp most. – Szünetet tartott. – Világossá tettem számára, hogy ne viselkedjen többé ilyen távolságtartóan veled szemben. Biztosított róla, hogy így lesz. Azt hiszem, komolyan gondolta.

– Az idő majd megmutatja, nem igaz? – A francba, nem kellett volna ezt mondanom. Ezzel nagyjából bejelentettem, hogy kihallgattam a beszélgetését.

Mozdulatlanná vált, a szemhéja még lejjebb ereszkedett, ahogy rádöbbent a felismerésre. – Addison...

– Nem vagyok dühös – biztosítottam róla. – Megbántódtam talán, mert hűséges ember vagyok – senki, aki hűséges, nem szereti, ha másnak látják. Értem, hogy nem ismersz eléggé ahhoz, hogy megbízz bennem. Értem, hogy időbe telik, mire rájössz, hogy megteheted. De addig is arra kérlek, próbáld meg nem a legrosszabbat várni tőlem! – Bassza meg a hangom, amiért egy kicsit elcsuklott.

Bámult rám, a nyelve a szája belsejét bökte. – Ez valójában nem személyes.

Sóhajtottam egyet. – Tudom. – De mégis csípett. Megköszörültem a torkomat. – Befejezem ezt a fejezetet, amíg te megrendeled a vacsorát. Kész leszek, mire ideér. – Célzás, célzás – menj el. Nem volt tovább hova folytatódnia a beszélgetésnek.

Az álla egy röpke pillanatra megereszkedett.

– Rendben. – Az ajtó felé indult, de aztán megállt, és a válla fölött hátranézett. – Tudom, hogy hűséges ember vagy, Addison. De olyasvalakihez mentél hozzá, akinek más az erkölcsi iránytűje, mint neked. Az enyém nem gyenge, de más szabályokat követ. Jelenleg azt hiszed, hogy ezzel együtt tudsz élni. És talán tudsz is. De talán nem. Nem arról van szó, hogy a legrosszabbat várom tőled. Hanem arról, hogy nem tudom, el tudod-e viselni a legrosszabb részemet. – Aztán kisuhant a szobából.

 

∞∞∞

 

Néhány nappal később Sabrina egy apró ruhácskát akasztott le egy fémrúdról, és azt gügyögte: – Ez a legaranyosabb dolog, amit valaha láttam.

Valóban szuper cuki volt. Már azelőtt észrevettem, hogy beléptünk volna – az egyik kirakatban volt látható. Ha nem lett volna már háromszatyornyi cuccom más boltokból, talán meg is vettem volna.

Harri gyors pillantást vetett rá. – Ezt már vagy tizenkettedszer mondod.

Sabrina felvonta a vállát. – Itt minden egyszerűen imádnivaló.

Nagyon igaz. A népszerű butik mindenféle méretű gyerekruhát árult. Egyes darabok állványokon lógtak, míg mások összehajtogatva, vagy polcokon, vagy asztalokon voltak felhalmozva. Színes ruhákat viselő kis próbababák álltak emelvényeken.

Az üzlet világos volt, a nagy üvegablakok és a világítótestek jóvoltából. Liftek és lépcsők vezettek a magasabb szintekre. Fejhallgatót viselő eladók járkáltak körbe-körbe, beszélgettek a vásárlókkal és rendezgették a kirakatokat.

A levegőben új ruhák, padlóviasz és légfrissítő illata terjengett erősen. Vidám zene szólt halkan. A hangok összevisszasága visszhangzott a térben. Kisbabák gügyögtek vagy sírtak a babakocsijukban.

– Nincs értelme újszülött méretű cuccokat venni, Alicia – tanácsolta Marleigh, miközben a húgom egy több apró pizsamát tartalmazó csomagot fogdosott. – A babák olyan gyorsan nőnek, hogy a kis ruhák aligha fognak elhasználódni.

– Csak hogy tudd – kezdte Alicia, miközben a hálóruhák állványát lapozgatta, és a levegőben fém koccant a fémhez –, Ollie nagy baba volt.

Marleigh megfeszült. – Micsoda?

Bólintottam, és megigazítottam a karomról lefelé csúszó bevásárlószatyrok helyzetét. – 4750 gramm.

Marleigh lassan pislogott, a keze ökölbe szorult a kerekes kosár fogantyúján. – Hazudsz!

Elfojtva egy mosolyt, megráztam a fejem. – Nem.

– Ez igaz – erősítette meg Harri. – Anya néha-néha még mindig panaszkodik rá.

Megereszkedő vállakkal, Marleigh egy kicsit felnyüszített. – Remélhetőleg a baba rám fog hasonlítani.

Sabrina felnevetett. – Majdnem négy kilót nyomtál, szóval...

Marleigh felnyögött. – Nem akarom, hogy kettéhasadjak!

– Nem fogsz. – Sabrina átdobta egyik karját a húga vállán. – Most pedig mondd meg, mit szeretnél a boltból, hogy mentálisan feljegyezhessek egy lehetséges ajándéklistát a babaváró bulidra.

Marleigh gyanakodva nézett rá. – Nem számít, milyen kedves vagy, nem fogom hagyni, hogy te nevezd el a gyerekemet!

Sabrina a homlokát ráncolta. – Ugyan már!

– Nem, és úgy értem, nem! Most pedig jobb dolgokra... – Marleigh kikapta a kosarából az árut, és gyorsan átfutotta őket. – Ezeket mindenképpen megveszem, túl aranyosak ahhoz, hogy visszarakjam őket.

– Én maradok ezeknél a cipőcskéknél – mondta Alicia, és felemelte őket. A pénztár felé pillantott. – A sor most egy kicsit rövidebb, mint amikor először beléptünk, szerencsére. Bár nem sokkal.

Marleigh-ra pillantva a kosara felé mutattam. – Add ide, majd én visszarakom helyetted!

Hálás mosollyal adta át. – Remélhetőleg nem maradunk sokáig.

– Megyek pisilni, amíg ti ketten fizettek – jelentette ki Harri.

Azzal a három nő elment.

Sabrina halkan felsóhajtott, és kibontotta egy kis virágos ruha szoknyáját. – Esküszöm, elolvad a petefészkem, valahányszor babaruhákat nézek. A biológiai órám még hangosabban kezd ketyegni. Még mindig hét gyereket akarsz?

Felidézve gyermekkori tervemet, kuncogva gurítani kezdtem az üres kosarat a műfapadlón. – Legalább tizenegy éves korom óta nem akartam ennyit. – A kosarat a kitámasztott ajtó melletti kupac tetejére raktam, majd visszatértem a barátnőm mellé. – Szerintem a három szép szám, de nem ellenezném, ha több lenne.

– Tamara kettőt akar – mondta Sabrina. – Engem nem igazán érdekel, hogy hányan vagyunk, vagy – édes Istenem. – Egy grimaszt vágott a falra szerelt tükörben látszó tükörképére. – Senki sem volt képes szólni, hogy a frufrum teljesen begöndörödött? – követelőzött.

– Viccesebbnek tűnt hagyni, hogy a nehezebb úton tudd meg.

– Szörnyű vagy!

Ismét kuncogni kezdtem, majd ujjaimmal végigsimítottam egy fehér póló puha pamutujját, ami egyenesen imádnivaló volt. Remélhetőleg, valamikor a nem is olyan távoli jövőben visszatérhetek a butikba, hogy a saját babámnak vásároljak. A gondolat felmelegítette a mellkasomat, és mosolyra késztetett.

Balra pillantottam, amikor megakadt a szemem egy mozdulaton... és véletlenül összeakadt a tekintetem Felicityével a kirakaton keresztül, aki megfeszülő ajkakkal megtorpant a járdán.

A mosolyom elhalványult. Ugh! Tényleg nem volt kedvem foglalkozni a szarságaival.

Mentálisan sürgettem, hogy haladjon tovább, de nem volt olyan szerencsém. Merev vállakkal és felemelt állal besétált.

– Csodálatos – mondta Sabrina.

Hát nem volt az.

Felicity megállt közvetlenül előttem, és a tekintete az apró pólókra esett, amelyeket nézegettem. Ismét a szemembe nézett, tekintete kemény és megvető volt.

– Ez megmagyarázza, hogy az unokatestvérem miért vett feleségül – méghozzá ilyen gyorsan. Terhes vagy. – Szipogott egyet. – Sejthettem volna!

Gondoltam rá, hogy kijavítom a feltételezését, de nem tartoztam neki semmiféle magyarázattal. Így inkább egy szelíd, gunyoros mosolyt villantottam rá. – Most pedig legyünk civilizáltak, Felicity. Gyakorlatilag egy család vagyunk.

A szeme sarkai összeszűkültek. – Fogadok, hogy szándékosan estél teherbe, hogy csapdába ejtsd őt!

– Nem minden nőnek kell manipulálnia egy férfit, hogy elkötelezze magát mellette.

Sabrinából szórakozott horkantás bukott ki.

Felicity végigmért tetőtől-talpig, a felső ajka enyhén meggörbült. – Másképp nem tudtad volna rávenni, hogy a tiédhez kösse az életét. Dax annyira nem a te kategóriád, hogy csak egy pötty a horizontodon.

– Amint bizonyára láthatod, rettenetesen fáj, hogy ilyen rossz véleménnyel vagy rólam – mondtam, a hangom csontszáraz volt. – Ez biztosan nem hagy majd nyugodni éjszakánként.

Sabrina megveregette a vállamat. – Legalább ott van Dax, hogy visszadugjon az álmodba.

– Olyan is van – mondtam.

Sabrina Felicity felé billentette a fejét. – Azt hittem, meg fogsz könnyebbülni, hogy Addie elég egyértelműen továbblépett Graydenről. Ó, nem, várj csak... a gondolat, hogy nem a te férjed után epekedik az, amit valójában utálsz, nem igaz? Nincs öröm a „győzelemben”, ha te vagy az egyetlen, aki részt vesz a versenyben.

Felicity egy ó, kérlek pillantást vetett rá. – Nyilvánvaló, hogy csak azért kavarta bele Daxet, hogy felkeltse Grayden figyelmét. – A tekintete visszatért rám. – Azt hitted, hogy majd elhagy engem, és hozzád siet, mindent felajánlva, csak hagyd el Daxet. Fogadok, hogy eléggé megdöbbentett, amikor nem próbálta megakadályozni az esküvőt.

Unottan sóhajtottam egyet. – Micsoda elgondolkodtató példabeszéd. Feltételezem, arra is gondoltam, hogy Grayden gond nélkül felnevelné a gyereket, akiről meg vagy győződve, hogy azért fogant meg, hogy csapdába ejtsem Daxet.

– Gyanítom, ragaszkodtál volna hozzá, hiszen arra akartad volna használni a gyereket, hogy pénzt szerezz Daxtől.

– Tudod, remek nyomozó lenne belőled.

Sabrina felkacagott, és elfordult.

Felicity arca elvörösödött, és kemény pillantást vetett rám. – Nem fogsz meggyőzni arról, hogy egész egyszerűen nem vagy szerelmes a férjembe!

– Ex-férj – vágott közbe segítőkészen Sabrina, de a ribanc figyelmen kívül hagyta.

Sóhajtottam egy nehezet. – Ha az egyetlen módja annak, hogy elégedettnek érezd magad a kapcsolatodban, ha elhiszed, hogy valaki más akarja a párodat, rendben, higgy benne! Hidd el, hogy minden porcikámmal Graydenre vágyom. Ez nem zavar engem, egy cseppet sem. Mert az igazság az, Felicity, hogy a nap végén... számomra lényegtelen vagy.

– A világ számára – tette hozzá Sabrina az orra alatt.

Észrevéve, hogy a húgaim és Marleigh már úton vannak felénk, rámosolyogtam Felicityre. – Utálom, hogy rövidre kell zárnom, de most mennünk kell. – Nem akartam, hogy bármilyen stresszes jelenet játszódjon le a terhes barátnőm előtt.

Alicia rólam Felicityre pillantott, a szeme összeszűkült. – Minden rendben van itt?

– Több, mint rendben. – Barátságosan biccentettem Felicitynek. – Még találkozunk! Maradj ízléses! – Ezzel kisétáltam a butikból.

Odakint Alicia mellém lépett. – Mi történt odabent?

Sabrina mindent elmesélt, miközben üzletről üzletre haladva, a gyalogosokat kerülgetve sétáltunk a járdán.

– Akkora egy ribanc! – fintorgott Alicia.

Marleigh egyetértően hümmögött. – Azt a nőt jól seggbe kéne rúgni.

– Úgy legyen! – mondta Sabrina, és adott egy pacsit a húgának.

Harri megbökött a könyökével. – Elmondod Daxnek?

Megdörzsöltem a nyakamat. – Igen. Nem szívesen, mert ez családon belüli konfliktushoz fog vezetni, de megígértem, hogy szólok neki, ha még egyszer rám támad. Meglepődtem, hogy megtette.

– Én nem – mondta Marleigh. – Valószínűleg úgy gondolja, hogy az, hogy a rokona, megmenti őt.

Talán. – Akkor pokoli sokkban lesz része.