19. Fejezet

 

Tizenkilencedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

A köhögésemnek köszönhetően nem aludtam a legjobban. Másnap reggelre pokolian fájt a testem, belázasodtam, és az orrom úgy csöpögött, mint egy csap.

Igen, aznap nem mentem dolgozni.

Hanyatt fekve az ágyban, hagytam, hogy a fejem oldalra dőljön. Dax egyenesen feküdt a saját „helyén” a nagy matracon, a szeme csukva, a légzése egyenletes volt.

Tekintettel arra, hogy mennyit köhögtem az éjszaka folyamán, meglepett, hogy nem vonult át valamikor az egyik tartalék hálószobába aludni. Felajánlottam neki, hogy megteszem én, hogy tudjon nyugodtan aludni, de úgy nézett rám, mintha azt javasoltam volna, hogy leveszem a gyűrűimet.

– Ebben az ágyban alszol! A mi ágyunkban! Egyik másikban sem – jelentette ki akkor.

Bár mondtam neki, hogy nem lenne nagy dolog, ha egy éjszakát egy másik szobában töltenék, ragaszkodott hozzá, hogy mellette aludjak. Személy szerint nem értettem, miért érintené meg annyira a hiányom. Nem mintha hiányozna a távollétem, hiszen a matrac külön oldalán aludtunk, és nem ölelkeztünk. Bár „megjegyzés magamnak” egyszer tényleg hozzá kellene bújnom a szórakozás kedvéért, csak, hogy kiakadjon. Kaparni kezdett a torkom, és nem lehetett visszatartani a köhögést. A fuldokló köhögés, amely egyre csak tartott és tartott, égette a mellkasomat és a torkomat. Gyengén felültem, felkaptam a poharamat az éjjeliszekrényről, és óvatosan kortyoltam a vizemből, hagyva, hogy a hideg folyadék enyhítse az égető érzést.

– Remélem, nem ragaszkodsz ahhoz, hogy dolgozni menj – mondta Dax, rekedtes hangon.

– Ma nem – krákogtam, alig hallhatóan.

Ő egy elégedett nyögést adott ki. – Nem vehetek ki szabadnapot, de két megbeszélés között majd rád nézek.

Ó, ez aztán szíven ütött. – Nem kell ezt tenned, jól leszek. – De tekintve, hogy a hangom szánalmasan krákogott, és úgy nézhettem ki, mint egy halom szar, nem lepődtem meg, hogy kétkedve vonta fel a szemöldökét felém. – Drukkolj, hogy ne kapd el!

– Nem fogom elkapni – mondta teljes meggyőződéssel, mintha egyetlen baktérium sem merné megpróbálni megfertőzni.

Megdörzsöltem a torkomat. – Hát, remélem, igazad van.

– Igazam van! – Megint ez a meggyőződés.

Én csak megvonogattam a vállamat. – Ha te mondod.

Mielőtt elment volna dolgozni, körbevette az ágyat mindennel, amire szükségem lehetett – italokkal, tablettákkal, zsebkendőkkel, egészséges rágcsálnivalókkal, mentolos pasztillákkal, sőt még egy nyugtató torokspray-vel is. Nagyon módszeresen és professzionálisan járt el, ahelyett, hogy színlelt gondoskodást mutatott volna, de ettől függetlenül felmelegedett a mellkasom.

A nap folyamán, hogy úgy érezzem, legalább dolgozok valamennyit, e-maileket rendeztem, miközben filmeket és dokumentumfilmeket néztem a velem szemben lévő falra szerelt tévén. Nyilvánvaló okokból a telefonhívások fogadása és kezdeményezése egy nagy nem-nem volt.

Ígéretéhez híven, Dax itt-ott hazaugrott. Minden alkalommal biztosítottam arról, hogy erre nincs szükség. De teljesen figyelmen kívül hagyott, és úgy csinálta, ahogy ő akarta.

Mi ebben az újdonság?

De nem voltam bosszús. Aranyosnak találtam. Meghatónak. Főleg, hogy ez annyira nem volt jellemző rá.

Később, amikor bementem az irodájába őt keresve, láttam, hogy üres a szoba. Észrevettem, hogy az erkélyajtók nyitva vannak, ezért elindultam feléjük... és ugyanebben a pillanatban egy ismeretlen, fojtott hangot hallottam.

Az erkélyre lépve nem találtam ott Daxet. Ekkor fogtam fel, hogy a beszélő személy valójában a villán kívül tartózkodik. Mivel az erkély az épület oldalán helyezkedett el, ebből a szögből csak a felhajtó egy részét láthattam. Éppen csak azt láttam, hogy Dax a kocsija mellett állt, háttal nekem, szemben egy alacsony, idióta kinézetű fickóval, aki valahol a húszas éveiben járhatott. Egy fickó, aki ravaszul vigyorgott.

– Én személy szerint a húgát vettem volna el – mondta Daxnek. – Aliciának hívják, ugye? Igen, eléggé biztos vagyok benne, hogy így hívják. – Hümmögött. – A fenébe, de jó bőr! És azok a kibaszott lábak az égig érnek. Igazam van, vagy igazam van?

Tátogtam, őszintén szólva nem tudtam, mi zavart jobban: az a mocskos mód, ahogy ez a fasz a húgomról beszélt, vagy az, hogy Dax nem szólt egy szót sem.

– Ugyan már, nem mondhatod, hogy nem fantáziáltál még arról a lányról – folytatta a tetű, még mindig vigyorogva.

Úgy látszik, Dax ezt valóban nem tudta megmondani neki. Mert nem is tette.

– Most komolyan, miért nem annak az ujjára húztad fel a gyűrűdet? Nem azt mondom, hogy az idősebbik nem dögös. Egy bombázó, az biztos. – Az idegen összeráncolta az orrát. – Csak egy kicsit túlságosan gömbölyű az én ízlésemnek. És mindig is egy kicsit hiúnak és fennhéjázónak látszott.

Összeszorítottam a fogaimat, a gyomromban düh lobbant. Nem pusztán a hülyeségek miatt, amiket összehordott, hanem amiatt, hogy Dax teljesen csendben maradt. Köszönöm, férjem!

– Azért nagyszerű mellei vannak – ismerte el a genyó, úgy tűnt tétovázva. – És mi mindannyian szeretjük a nagy melleket, nem igaz?

Most komolyan, ki volt ez a faszfej?

A vigyora több fokozattal feljebb ment. – A legfiatalabb is egy szépség. Ahogy a segge is. Hmm, abból én is szeretnék egy kicsit.

A hátam kiegyenesedett. Ha a hangom nem csak egy sima krákogás lett volna, leüvöltöttem volna, hogy kibelezem a kis pöcsöt, ha Harri vagy Alicia közelébe megy.

Dax oldalra billentette a fejét. – Nem láttalak már néha Wal Stroederrel? Ő az egyik éttermem séfje. És az egyik bérlőm is.

Éreztem, ahogy összeér a szemöldököm. Ki a fenét érdekelt Wal Stroeder, akárki is volt az?

Bassza meg ez a szarság! Ha Dax nem akart foglalkozni ezzel a tetűvel, akkor majd én fogok.

Dühösen – és igen, egy kicsit megbántottan – kisietettem az irodából, átvágtam az emeleti folyosón, lementem a lépcsőn... és megláttam Daxet befelé jönni.

Ahogy becsukta a bejárati ajtót, máris elindultam felé.

– Mi a fasz volt ez? – követeltem, ami sokkal határozottabban hangzott volna, ha a szavak nem lettek volna olyan rekedtek és krákogók.

A szemöldöke zavarodottan húzódott össze.

– Az irodád erkélyén voltam, és láttam egy részét annak, ami odakint történt – magyaráztam.

A felismerés sóhajával megdörzsölte a szemöldöke sarkát.

Csípőre tettem a kezem. – Hogyhogy nem ütötted meg azt a szarzsákot? Hallottam, milyen szarságokat mondott rólam és a húgaimról!

Dax visszaengedte a karját az oldala mellé. – Addison…

– Tudod, mit nem hallottam? Azt, hogy te azt mondod neki, hogy fogja be a pofáját. Hogy te megvéded a húgaimat. Te megvédsz engem. – Megalázottsággal árnyalt düh szikrázott a zsigereimben, és forrósította az arcom. – Nem, téged jobban érdekelt, hogy Wal... akárkiről beszélgess.

– Ennek jó oka van – nyugtatott Dax higgadtan, mint mindig. Igen, higgadtan.

Éreztem, ahogy felröpül a szemöldököm. – Van „jó” oka annak, hogy nem mondtál semmit a védelmemben, vagy hogy megmondd valami görénynek, hogy tartsa magát távol a testvéreimtől!? – Akárhogy is próbáltam, nem láttam egyet sem. – És ha őszinte akarok lenni, az sem volt igazán szép, hogy nem tagadtad, hogy fantáziálnál Aliciáról, vagy hogy elgondolkodtál azon, talán őt kellett volna feleségül venned. Úgy értem, ha így érzel, hát így érzel, de akkor is!

Elhatározva, hogy nem veszek tudomást a torkomban lévő békáról, nagyot nyeltem. Uh, au.

Dax lassú, kimért lépésekkel közeledett felém, a szeme hitetlenkedve nézett rám. – Tényleg elhiszed, hogy ez így van?

– Azt gondolom, hogy ha fordított lett volna a helyzet, akkor én már lezártam volna azt a szart. Nem tűrtem volna el, hogy bárki is csúnyán beszéljen rólad! – A szemhéjam mögött ugyanolyan forrón égett, mint az arcom, és felemeltem a kezem. – Tudod mit? Felejtsd el! – Sarkon fordultam, és elsétáltam.

– Ne sétálj el előlem, Addison, ezt meg kell beszélnünk!

Nem álltam meg. Nem voltam rá képes. Térre volt szükségem, ha bármi esélyt akartam arra, hogy megnyugodjak.

– Megértem, miért vagy feldúlt – folytatta, teljesen értelmesen –, de hagynod kell, hogy elmagyarázzam!

Nem kellett semmit sem tennem.

– Nem szeretnéd tudni, hogy ki volt?

A lépcsőhöz közeledve, megráztam a fejem, és azt mondtam: – Inkább nem beszélnék többet a titokzatos barátodról.

– Ő nem a barátom. A neve August Blum. A fickó riporter.

Meglepetten megálltam fél lábbal az alsó lépcsőfokon, a szemöldököm összehúzódott. Ő egy, mi volt?

Dax nem mondott többet, és nem is próbált megérinteni. Egyszerűen csak várt.

Egyik kezemet a korlátra helyezve, lassan megfordultam félig, és pillantásom találkozott az olvashatatlan tekintetével, és tudtam, az arcomon a puszta szkepticizmus maszkja ül.

– Információkat akart szerezni a közelmúltbeli esküvőnkről – részletezte Dax. – Garantálom, hogy valahogyan rögzítette azt a beszélgetést. Nem adtam neki semmit, amit kinyomtathatott volna, bármennyire is próbált hergelni. És hidd el, mindig megpróbálnak piszkálni – tette hozzá kissé fáradtan.

Megnyaltam az ajkamat. – Ő egy riporter?

– Igen. Épp akkor sétált fel a felhajtón, amikor kivettem valamit a kocsimból. Először barátságos volt. De amikor nem voltam együttműködő, elkezdett szóbeli csalikat dobálni. Elég könnyű figyelmen kívül hagynom ezt a taktikát – gyerekkorom óta ezzel foglalkozom. Ez nem jelenti azt, hogy amit mondott, nem bosszantott fel, bár kétlem, hogy egyetlen szavát is komolyan gondolta volna – csak azt akarta, hogy a védelmedre ugorjak; reakciót akart.

Ökölbe szorítva az ujjaimat, az alsó ajkamat rágcsáltam. Hihető volt a magyarázata? Igen. Még értelme is volt. De annyi düh és fájdalom áramlott a véremben, hogy nem volt könnyű egészen egyszerűen elfogadni a történetét, és meghátrálni.

Figyelmesen nézve engem, megszüntette a köztünk lévő teret. A keze az államra simult, miközben kissé lejjebb hajtotta a fejét, és elkapta a tekintetemet.

– Tényleg azt hiszed, hogy eltűrném, hogy bárki is sértegessen téged? Hogy csendben maradnék, hacsak nincs rá jó okom?

Hát... nem. Nem, nem hittem. Ez távol állt a stílusától. De ha a fickó tényleg riporter volt, akkor felmerült a kérdés: – Miért nem mondtad neki, hogy menjen el?

– Mondtam neki. Nem vett tudomást rólam. Először.

– Mi késztette végül arra, hogy elmenjen?

Dax egy picit oldalra billentette a fejét. – Közvetve megfenyegettem a pasiját, hogy kirúgom és kilakoltatom.

– Wal Stroedert?

– Wal Stroedert – erősítette meg, és elengedte az állam. – Semmi értelme nem lenne, hogy egy ilyen hazugsággal álljak elő, amikor könnyedén rákereshetsz Blumra az interneten – a képe azonnal felbukkan, az általa írt cikkekkel együtt.

Igaz – ismertem el szótlanul, miközben a dühöm és a megbántottságom kezdett folyamatosan csökkenni. Megdörzsölve az arcomat, mély levegőt vettem. És azonnal köhögni kezdtem.

– Azért nem vágtam ököllel Blum arcába, mert a média... ők tudják, milyen vagyok, hogyan működöm. Biztosan volt egy operatőr a közelben, abban a reményben, hogy lefilmezhet valamit. Általában ezt csinálják.

– Ez eléggé szívás – suttogtam.

Megvonta a vállát. – Ez a normális.

– Épp ezért olyan szívás.

Végigsiklott a tekintete az arcomon. – Ha nem lettem volna biztos benne, hogy rögzíti azt a beszélgetést, másképp kezeltem volna a dolgot. Hogy tisztázzuk, soha egyetlen egyszer sem fantáziáltam egyik húgodról sem, és arra sem gondoltam, hogy őket vegyem feleségül. Jobban kellett volna tudnod, minthogy mást gondolj – tette hozzá, egy csipetnyi figyelmeztetéssel a hangjában. – És egyáltalán nem tartalak téged még csak távolról sem hiúnak vagy beképzeltnek. Vagy túlságosan gömbölydednek, ami azt illeti.

– Nem érdekelne, ha túl gömbölydednek tartasz – a te problémádnak tekinteném. – Elégedett voltam a testemmel úgy, ahogy volt. – Csak az nem tetszett, hogy nem mondtad neki, hogy dugja fel magának. Bár most már értem, miért nem tetted. – Beleharaptam az arcom belsejébe. – Más riporterek is megkerestek mostanában?

– Nem. De sosem meglepő, ha mégis. Szokásuk, hogy felbukkannak. Általában mindig akkor, amikor felmerül Michael Bale neve valamelyik online topikban. – Távolságtartóan megvonta a vállát, de valójában nem volt miért távolságtartónak lennie.

Be kellett ismernem, kíváncsi voltam, milyen lehetett Dax számára, hogy Bale, mint nevelőnagyapja árnyékában nőtt fel; kíváncsi voltam, hogyan hatott ez az életére és a családjára – igazából csak a lényeget tudtam. De sosem kérdeztem, mert nem akartam, hogy azt higgye, hogy az „ó, mesélj el minden apró, apró részletet, lenyűgözőnek találom” módon érdekel. Mintha nem fognám fel, milyen nehéz lehetett neki.

Gyenge mosolyt villantottam rá. – Megölelnélek együttérzésből, de te rémülten elhátrálnál a szeretetnyilvánítástól, úgyhogy beérem egy vállveregetéssel. – Gyengéden háromszor megpaskoltam a bal vállát.

Vidámság futott át a szemén. – Most, hogy ezen túl vagyunk, menj vissza az emeletre! Pihenned kellene! Ha nem lennél beteg, elfenekelnélek, amiért azt hiszed, hogy egyetértek azzal, amit Blum odakint mondott.

Teljes magasságomba egyenesedtem. – Ha a fenekem közelébe jössz egy paskolóval...

– Elveszed, amit adok neked – fejezte be. – És élvezni fogod. Ezt megígérhetem neked!

– Ezt az ígéretet nem tudnád betartani.

– Ne légy ebben olyan biztos. – Az állát a lépcső felé billentette. – Menj, mielőtt úgy döntök, hogy már elég jól vagy ahhoz, hogy megbirkózz vele!

– Megyek. De mondom neked, a fenékpaskolás – vagy bárhogy is hívják – sosem lesz az én világom!

– Majd meglátjuk.

– Nem. Nem, nem fogjuk – bizonygattam. De ő csak mosolygott, a pöcs.