23. Fejezet

 

Huszonharmadik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Éppen befejeztem a másnapi teendők listájának begépelését, amikor Sabrina dugta be a fejét az irodámba.

– Most elmegyek – mondta. – Csak tudatni akartam előbb veled, hogy Mr. Rickman még mindig kifogásokat keres a kintlévőségei miatt.

Bosszús sóhaj csúszott ki belőlem. – Végre sikerült telefonon elérned? Elismerésem! – Már három hete kiszámláztuk neki, de még mindig csak szórakozott velünk. – Milyen indokot adott arra, hogy miért nem köhögte ki a pénzt, pedig már október közepe van?

– A beszélgetés lényege az volt, hogy... ez az egész egy nagy kavarodás – és nem, nem részletezte, hogy ez pontosan mit jelent, annak ellenére, hogy valójában nem magyarázott meg semmit – de nagyszerű lenne, ha ennek ellenére folytatnánk az eseményt, és ő majd később kifizet minket.

Előfordult, hogy az ügyfelek próbáltak meggyőzni minket arról, hogy engedjük meg nekik, hogy az esemény után fizethessék ki a teljes összeget. Ha voltak enyhítő körülmények, beleegyeztünk. De nem mindig, mert volt olyan, hogy az említett ügyfelek tovább halogatták a dolgot abban a reményben, hogy ejteni fogjuk. Ekkor jogi lépéseket kellett tennünk, ami költséges és kellemetlen volt. – Mit mondtál?

– Azt mondtam neki, hogy ez csak akkor történhet meg, ha megszerzi a beleegyezésed, tehát közvetlenül téged kell felhívnia, mert nem fogom továbbítani neked ezt az üzenetet helyette. Motyogott valamit, aztán végül megígérte, hogy holnap estig rendezi a részleteket. – A szája felfelé görbült. – Megijeszted őt.

Finoman felhorkantam. – Nem tudom, miért! Elragadó vagyok.

– Az vagy. Emellett egy olyan személy is, aki nem tűri a szarságokat, ami azt jelenti, hogy megijeszted az olyanokat, mint ő, akik szeretnek szarakodni. Tudják, hogy nem tudnak manipulálni téged. Ráadásul most már Dax Mercier felesége vagy. Ez növeli a félelemfaktorodat.

– Hmm, nos, ha holnap fizet, nagyszerű. Ha nem, akkor visszalépünk az eseménytől. – Ásítva megdörzsöltem a tarkómat. – Van valami más probléma is?

– Nincs.

– Jó. Ki kell kapcsolódnom. – Túl sok időt töltöttem ma a képernyő előtt, és éreztem a szúrását. Szó szerint. A szemeim kiszáradtak és kurvára csíptek. – Jól esne egy kis szundikálás. – És valamilyen szemcsepp.

Sabrina összevonta a szemöldökét. – Van időd egyre, mielőtt találkozol Dax családjával az étteremben?

– Nem, de jól leszek. – Komaasszonya, Sarah születésnapja alkalmából Kensey ünnepi vacsorát szervezett. Mint Dax feleségét, engem is meghívtak.

– Nos, élvezd a vacsorát – mondta Sabrina. – És azt a kis fekete ruhát vedd fel, amit akkor vettél, amikor a múlt hétvégén vásárolni mentünk.

– Ez a tervem. – Hacsak Dax nem kéri, hogy engedjem meg neki, hogy ő válassza ki az esti ruhámat, bár kétlem, hogy ezt tenné.

Az a reggel óta, hogy Lowe megjelent a villánkban, még kétszer tette. És észrevettem egy mintát. Csak szabadnapokon történt, és csak akkor, ha nagyjából az egész napot külön töltöttük. Ami nem segített kitalálni Dax motivációját. És ő sem, mivel tudta, hogy a kitérése frusztrál engem.

Sabrina búcsúmosolyt villantott rám. – Találkozunk holnap korán reggel!

Intettem neki. – Holnap! – Visszafordultam a laptopomhoz, gyorsan átfutottam az e-mailjeimet, megbizonyosodva róla, hogy nincs semmi időérzékeny, majd mentálisan feljegyeztem, hogy holnap válaszoljak rájuk, mielőtt kikapcsoltam a készüléket.

Miközben összeszedtem a cuccaimat, eszembe jutott, hogy ha hazaérek, be kell csomagolnom Sarah ajándékait. Tegnap este akartam megtenni, de elfelejtettem.

Egy hónappal ezelőtt még azt jósoltam volna, hogy fura hangulat lesz az éttermi asztalnál, tekintve, hogy Blake-nek fenntartásai voltak a Daxszel kötött házasságommal kapcsolatban. De az elmúlt hetekben Blake másképp viselkedett velem. Őszinte melegséggel beszélt hozzám.

Nem voltam benne biztos, hogy miért, vagy hogy ez valamilyen konkrét okból történt-e. De az udvariassága nem volt erőltetett, és az életemmel kapcsolatos kérdései sem pusztán udvariassági próbálkozások voltak. Talán úgy döntött, hogy egyszerűen megbékél a helyzettel. Vagy talán ez valahogy összefüggött azzal, hogy hamis alibit adtam Daxnek – fogalmam sem volt; nem voltam benne biztos, hogy Blake egyáltalán tudott erről.

Azt nem mondhattam, hogy a saját apám elvetette a fenntartásait. Az elmúlt néhány alkalommal azonban, amikor egy szobában voltak, kevésbé volt fagyos Daxszel szemben. Dane még mindig kissé távolságtartó volt, de közel sem olyan goromba. Ennek örültem, mert megnőtt a Dax iránti védelmező érzésem.

Finom változás történt a dinamikánkban. Csökkent az önvédelmi feszültség a részéről. Mintha ő – vagy talán a tudatalattija – már nem tekintett volna rám fenyegetésként, így nem készült elutasításra vagy árulásra. Most olyan könnyedség volt köztünk, ami korábban nem volt.

Ó, Dax még mindig olyan óvatos volt, mint mindig. Ez soha nem fog változni – ez a tulajdonsága beleszövődött a személyisége szövetébe. De mostanában nem éreztem, hogy szakadék tátongana köztünk. Inkább egy vizesárok.

A vizesárok jó volt. Lehet, hogy soha nem fogom átlépni, lehet, hogy soha nem leszek olyan, akibe beleszeret, lehet, hogy soha nem jutok át a mentális gátjain, de nem volt szükségem arra, hogy ennyi mindent felfedjen magából előttem. Csak azt akartam, hogy barátok legyünk. Pontosan azok voltunk.

Még mindig nem mentünk együtt szórakozni, kivéve, ha csoportos eseményről volt szó, például Drey egyik meccse, vagy családi vacsora. De a beszélgetéseink semmiképpen sem érződtek erőltetettnek. Érdeklődésünk egymás hétköznapjai és dolgai iránt valódi volt.

Beszélgettünk. Viccelődtünk. Megosztottunk. Az eredetileg köztünk lévő távolságtartás lassan, de biztosan szertefoszlott. Szóval, igen, minden jól ment.

Ezt még tovább tetézte, hogy három hétig teljes nyugalomban voltunk. Semmi szarság Felicity, Grayden vagy Blaise részéről. És eltekintve attól a bocsánatkérő üzenettől, amit Mimi az utolsó mutatványa utáni reggel küldött Daxnek – és amiben biztosította őt arról is, hogy soha nem ad el róla semmilyen sztorit a médiának – tőle sem volt több csipogás.

Induláshoz készülődve, bezártam az irodámat, elbúcsúztam a csapatom azon tagjaitól, akik még nem hagyták el az asztalukat, majd lementem a lifttel az első emeletre.

Miközben az előcsarnokon haladtam át, csörögni kezdett a telefonom. Megálltam, beletúrtam a táskámba, és elővettem a mobilomat. Anya. Éreztem, ahogy mosolyra húzódik az ajkam, és üdvözöltem: – Szia anya, mi újság?

Egy remegő lélegzetvétel érkezett a vonalon. – Addie, ne ess pánikba, hallgass végig!

Mozdulatlanná merevedtem, a gyomrom összeszorult.

– Mi történt?

Habozott. – Wyatt kórházban van. Úgy gondoljuk, szívrohamot kapott. – A hangja megtört az utolsó szavaknál.

Kiszáguldottam az épületből, miközben rettegés kaparintott a markába. – Melyik kórházban?

– A St. Erin’sben.

– Ott találkozunk – mondtam neki, miközben a parkoló felé rohantam, a tempómat lekorlátozta az istenverte magas sarkú cipőm.

– Nem kell egészen idáig jönnöd; tájékoztatni foglak.

Bassza meg! – Már úton vagyok. Küldj egy sms-t, hogy pontosan hol vagy! – A kórház hatalmas volt. – Hamarosan találkozunk! – Bontottam a hívást, majd tárcsáztam Dax számát, úgy száguldottam át a parkolón, mintha lángolna a seggem.

– Igen? – vette fel.

– Sajnálom, de nélkülem kell menned Sarah születésnapi vacsorájára – mondtam, kissé lihegve és szaggatottan.

Rövid szünet következett. – Mi a baj? – A hangja kemény és óvatos volt.

– Wyattnek szívrohama volt. Vagy legalábbis anyám ezt gyanítja – még nem tudja biztosan. – Végre elértem a kocsimhoz, és kinyitottam a kulcscsomóval. – Most a St. Erin’sbe megyek.

Halk káromkodás hangzott. – Tudom, hogy könnyebb mondani, mint megtenni, de próbálj ne a legrosszabbra gondolni! Az embereknek más okból is lehetnek mellkasi fájdalmaik.

– Tudom, de nehéz nem pánikba esni. – Miután az anyósülésre dobtam a kistáskámat és a laptoptáskámat, bepattantam a kocsiba, és beindítottam a motort. – Majd írok, ha többet tudok. Mennem kell!

– Ne vezess túl gyorsan, Addison! Vigyázz magadra!

Pislogtam, meglepett a hangja hevessége. – Úgy lesz! – Befejeztem a hívást, bedobtam a mobilomat a pohártartóba, és kitolattam a helyemről.

Vezetés közben mély, kontrollált lélegzeteket vettem, lüktetett az adrenalin a szervezetemben. Wyattnek volt néhány egészségügyi problémája az évek során, de semmi komoly. Soha nem aggódtam sokat. Számomra mindig is nagyobb volt az életnél; túl erős ahhoz, hogy bármi is legyőzze. A hír, hogy szívrohamot kaphatott, eloszlatta ezt a megnyugtató tévhitet.

Tudtam, hogy a testvéreimnek is ugyanolyan kemény lesz ez. Ő nem olyan nagyapa volt, aki megkülönböztetve bánt volna az egyik unokájával a többiekhez képest. Ugyanolyan szoros, közeli kapcsolata volt mindannyiunkkal. Szörnyű volt belegondolni, hogy elveszíthetjük őt.

Végre elértem a kórházat, de percekig kellett köröznöm a mellette lévő épület parkolójában, mire találtam egy helyet, ahol leparkolhattam. A járműből kiszállva gyorsan az épület felé vettem az irányt, a pánik ezer pillangóként rebegett a gyomromban. Az anyám által küldött útbaigazítást használva eljutottam egy bizonyos privát váróteremig, miközben boltok és kávézók, valamint különböző részlegek és osztályok mellett haladtam el a folyosók labirintusában.

Az üvegezett szoba ajtaját kinyitva anyámat, Aliciát, Harrit és Melindát találtam, akik mindannyian az aggodalom különböző mértékében ültek odabent. Felálltak, amikor odamentem hozzájuk, és gyorsan megöleltem mind a négy nőt.

– Hogy van? – kérdeztem, senkitől sem konkrétan.

– Még nem tudjuk biztosan. – Melinda egy összegyűrt zsebkendővel megtörölte vörös orrát, és visszaereszkedett a székére. – Még egyetlen orvos sem jött, hogy bármi hírt adjon nekünk.

Körülnéztem. – Hol van apa?

– New Yorkban – válaszolta Vienna, miközben visszatért a helyére Melinda mellé, aki azonnal erősen megszorította a kezét.

– Üzleti út? – találgattam.

Anyám bólintott. – Ollie is vele van. Értesítettem őket, mi történt. Ma haza fognak repülni.

Alicia belesüppedt a nagyanyánk másik oldalán lévő székbe. – Ollie szigorú utasítást adott, hogy ne említsük Marleigh-nak, amíg nem kapunk válaszokat. Igaza van abban, hogy így lesz a legjobb.

Harri bólintott, és újra helyet foglalt. – Csak aggódna. Ugyanúgy imádja Wyattet, mint mi.

– Szóval, mi történt vele pontosan? – Leültem a kishúgom mellé. – Csinált valami megerőltető dolgot?

Melinda lassan megrázta a fejét. – Megint a szomszédunkkal veszekedett. Nagyon elmérgesedett a dolog. A következő dolog, amire emlékszem... – Elakadt a hangja, és könnyektől kezdett csillogni a szeme. – Hallanom kell, hogy jól van! Jól kell lennie!

– Jól lesz – jelentette ki Harri. – Wyatt erős, mint egy bivaly. Nem, erősebb.

Vienna csak röviden bólintott. – Jól lesz. – Teljes meggyőződéssel beszélt, de kihallottam belőle a félelem remegését.

– Ajánlom, hogy úgy legyen – mormolta Alicia, keresztbe tett lábbal, a padlón lévő lábfeje őrült módon rángott, amitől mindkét combja ugrált. – Ha nem, akkor én... nos, nem tudom, mit fogok csinálni, de olyasmit, ami nem fog neki tetszeni.

Egy vonakodó, remegő mosoly görbítette Melinda száját.

Megpillantottam a nagy helyiség távoli sarkában egy ivókutat és egy kávégépet is, és megkérdeztem: – Kér valaki kávét vagy vizet?

Vienna és Melinda is az előbbit kérte, míg Alicia az utóbbit rendelte.

– Segítek az italokkal – ajánlotta fel Harri, a kezét a combjaihoz dörzsölgetve.

Hálás mosollyal köszöntem meg neki. – Köszönöm! – Miközben elsétáltunk, fürkésző pillantást vetettem rá. – Jól vagy?

Lustán végigsimított a szemöldökén. – Hogy őszinte legyek, még nem dolgoztam fel rendesen, ami történt.

Gyengéden, vigasztalóan megszorítottam a kezét.

– Simon tud erről?

Megrázta a fejét. – Anya majd akkor fogja felhívni, miután beszélt az orvossal, és tudja, hogy mi a helyzet.

Valószínűleg ez volt a legjobb. – Hívta valaki Heathert? – kérdeztem, Melinda és Wyatt lányára utalva. A nőre, akit soha nem hívtam „nagynéninek”, mert közel sem volt az – soha nem is próbált az lenni.

– Melinda hívta. – Harri összeráncolta az orrát. – Anya is hallgatta a hívást. Úgy tűnik, Heather nem tűnt túlságosan aggódónak, de megígérte, hogy majd „megjelenik”. Az ő szavai.

Megráztam a fejem. – Egy pillanatig sem veszem be, hogy Heather nem aggódik annyira. – Szerette Wyattet, de a kapcsolatuk feszült volt, mert a nő makacsul úgy vélte, hogy az apja Viennát részesíti előnyben vele szemben.

Heather arról is meg volt győződve, hogy Melinda is jobban szereti Viennát. Semmilyen megnyugtatás a szülei részéről nem változtatott a helyzeten – Heather szilárdan kitartott amellett, hogy kivételeznek a szülei, és ezért apró dolgokkal fizettette meg velük.

– Én sem – mondta Harri, miközben lekapott egy eldobható poharat az ivókút tetejéről. – De tudod, hogy milyen. Felhívtam Juniort, hogy tudassam vele, mi történt – tette hozzá, Heather fiára utalva – ő nyolc éve költözött Angliába. – Amint tud, átrepül ide. Megígértem neki, hogy addig is tájékoztatom.

– Wyatt nagyon fog örülni, hogy láthatja őt. – Mindannyian örülnénk neki. A legidősebb unokatestvérünk egyáltalán nem hasonlított az anyjára.

Harri megtöltötte a poharat az ivókútnál, míg én a közeli automatánál intéztem a kávét. Ezután visszatértünk a többiekhez, és kiosztottuk az italokat.

Éppen le akartam ülni, amikor kinyílt mögöttem a váróterem ajtaja. Megfordultam, remélve, hogy egy orvost látok, kétségbeesetten várva a híreket Wyattről. Nem orvos volt, de csalódottság sem száguldott át a véremen. Mert Dax volt az.

Csak meglepetten bámultam, ahogy felém tartott – minden lépése határozott, céltudatos, gyors volt. Nem állt meg, amíg a testünk össze nem ért. Tenyerét az arcomra tette, feltűnő szemei gondosan magukba itták az arckifejezésemet. Aztán ugyanaz a tenyér továbbsiklott a tarkómra, hogy az álla alá vonjon. A másik karja átlós szögben felcsúszott a hátamon, és biztonságos ölelésbe fogott.

Egy ölelésbe.

Megölelt engem.

Az ölelése védelmező volt. Vigasztaló. Megnyugtató. És a feszültségem csak kiáramlott belőlem, éreztem közben a táguló érzést a mellkasomban.

– Itt vagy – suttogtam elszoruló torokkal.

Lehajtotta a fejét, és a fülem mellé tette az ajkát. – Persze, hogy itt vagyok!

Az öklömbe szorítottam az ingét. Talán számítanom kellett volna rá, hogy eljön – mint egyik barát a másikért – de nem így volt. Arra sem számítottam, hogy így körbevesz a testével.

Nem tudtam, miért, de forró könnyek égették a szemem. Lehunytam őket, és nagy levegőt vettem az orromon keresztül. Olyan szilárd és rendíthetetlen volt, mint egy öreg tölgyfa – pontosan erre volt most szükségem.

– Van valami hír Wyattről? – kérdezte.

– Még semmi. – Annyira hátrahúzódtam, hogy a szemébe nézhessek, miközben egy gondolat ötlött fel bennem. – Honnan tudtad, hol találsz meg minket?

– Megvannak a módszereim. – Levette a karját rólam – nem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy ez mennyire csalódottá tett – és előhalászta a telefonját a zsebéből. – Adj egy percet! – Aztán a sarokba sétált, és a füléhez szorította a mobilját.

Alicia összevont szemöldökkel nézett rám. – Kit hív?

Megvontam a vállamat. – Nem mondta. Valószínűleg az anyját vagy az apját. – Leültem Aliciával szemben, és a kezemet a gyomromra tettem – az átkozott dolog folyton görcsölt és kavargott. Az sem segített, hogy fertőtlenítőszer, jód, áporodott levegő és rossz kávé nem túl kellemes illatai vettek körül. – Úgy volt, hogy egy ünnepi vacsorán veszünk részt, amit a keresztanyja születésnapja alkalmából szerveztek.

Melinda ajkai szétnyíltak. – Nem kellett volna lemondanotok! Értesíthettünk volna, ha már megvan a hír.

– Itt akarok lenni – hangsúlyoztam ki. – Ráadásul kizárt, hogy most le tudnék ülni és élvezni egy étkezést. És amúgy is Wyatt járt volna az eszemben.

Melinda tekintete megállapodott Daxen, aki még mindig telefonált. – Nem vett részt a vacsorán nélküled – jegyezte meg.

– Nem, nem ment el – értettem egyet nem kis csodálkozással.

– Látom, meglepődtél, hogy megjelent itt – mondta, és a rám villantott mosolya kissé feszült volt a szélein.

– Egyáltalán nem vagyok meglepve – állította anyám, miközben az arany nyakláncán lógó pillangó medált markolászta. – Dax természeténél fogva olyan ember, aki ott van azok mellett, akiknek szükségük van rá.

Természetesen igaza volt. Valószínűleg rossz szolgálatot tettem neki azzal, hogy ennyire váratlanul ért a jelenléte. Mentségemre szóljon, hogy amikor telefonon beszéltem vele, nem utalt arra, hogy itt fog találkozni velem. Talán csak feltételezte, hogy tudom, hogy jön.

A tekintetem az ajtóra ugrott, amikor az ismét kinyílt. Éreztem, ahogy az ajkaim összelapulnak. Megint nem az orvos volt. És nem is olyan valaki, akinek szívesen voltam a közelében.

Heather odarohant hozzánk, és keskeny csípőjére tette a kezét. – Szóval, hol van? – kérdezte... mintha azt várta volna, hogy pont itt ül.

Melinda felállt, és kínos ölelésbe húzta a lányát. – Az orvosokkal. Még mindig várjuk a híreket. – Visszatért a helyére, és remegő lélegzetet vett.

Heather mindannyiunk arcát fürkészte. – Nem tudom, miért néztek ki mindannyian ilyen aggódónak. Két exemnek is, akik megesküdtek, hogy szívrohamot kaptak, valójában emésztési zavarai voltak. Valószínűleg csak erről van szó. – Az anyjára szegezte a tekintetét. – Apának nem gyenge a szíve.

– Én is mindig erre emlékeztetem magam – forgatgatta Melinda a jegygyűrűjét. – Folyton azt mondogatom magamnak, hogy lehet, hogy semmiség.

Heather kikapta Vienna kezéből az italát, és belekortyolt. Kiábrándultan elfintorodott az arca, és visszaköpte a kávét a csészébe. – Fúj, ez undorító!

Éreztem, hogy megfeszül az állkapcsom. A kávé akár kibaszott ambróziaízű is lehetett volna, Heather ugyanezt az átkozott dolgot tette volna. Miért? Hogy baszakodjon anyámmal.

Nem ismertem a teljes történetet, hogy mi történt köztük gyerekkorukban, de azzal tisztában voltam, hogy Heather – akit nem nyűgözött le, hogy van egy nevelttestvére – úgymond fizikailag bántalmazta őt akkoriban. Felnőttként egyik nőnek sem volt toleranciája, vagy ideje a másikra.

Anyám igyekezett udvariasan viselkedni vele Melinda és Wyatt kedvéért, Heather pedig tartózkodott attól, hogy jeleneteket rendezzen, mert félt attól, hogy apám mit tenne – a múltban egyszer-kétszer már beavatkozott az életébe, mert felbosszantotta Viennát. De az udvariasságnak ez a gyenge szintje volt a legjobb, ami közöttük volt. És ha Heather úgy érezte, hogy megúszhatja, hogy passzív-agresszív módon bökdösse anyámat, meg is tette.

A ribanc ténylegesen megpróbálta visszaadni a kávét Viennának, nem is küzdve a vigyorral.

Anyám kifejezéstelen arccal, mereven bámult rá – a nő profi volt az érzelmei elrejtésében. – Nem, csak tartsd meg!

Elfordítottam a fejem, amikor a periférikus látásom mozgást észlelt. Dax tartott visszafelé hozzám, a telefonja már a zsebében volt.

– Az orvosok megvizsgálták Wyattet – tájékoztatott bennünket Dax –, és most éppen néhány vizsgálaton vesz részt – a végleges diagnózist még nem állították fel.

Oldalra döntött fejjel pislogtam. – Honnan tudod?

Könnyed vállvonással válaszolt. – Rendszeresen adományozok a kórháznak.

– Hát, helló – dorombolta gyakorlatilag Heather. – Nem is vettelek észre! Micsoda szörnyű mulasztás részemről.

Gyors pillantást vetettem a plafonra. A nő volt a valaha létezett legnagyobb és legvisszataszítóbb flörtölő.

– Dax, ő itt Heather, anyám nevelttestvére.

– Melinda és Wyatt biológiai lánya – érezte szükségét Heather, hogy hozzátegye, és úgy mondta, mintha ez azt jelentené, hogy ő az egyetlen lány, aki számít.

Nem hagytam ki anyám szemforgatás-váltását Harrivel.

– Te pedig Dax Mercier vagy. Addison férje, igaz? Milyen kár, hogy nem kaptam meghívót az esküvőre – mondta Heather duzzogva, némi keserűség húzódott a szavaiba.

Azért nem hívtam meg, mert egy kibaszott idióta volt. Senki sem érvelt amellett, hogy meg kellene hívnom, még a szülei sem. Szerették őt, de nem voltak vakok a természetét illetően.

Dax nem üdvözölte Heathert. Vagy nyújtott kezet. Vagy biccentett. Vagy bármi mást.

A nő egyik karcsú, hosszú körmű ujjával felé mutatott.

– Tudod, találkoztam már az apáddal egy-két alkalommal.

Valószínűleg Blake elcsábításával is megpróbálkozott. Heather mindig csak olyan férfiak iránt mutatott érdeklődést, akik házasok voltak. Ő maga kétszer volt házas, de mindkét exe mással volt elkötelezve, amikor először találkozott velük.

– Nagyon hasonlítasz rá, de az anyukád szemeit örökölted – mondta Heather, sötét ívű ajkakkal. – Buchanan szemek.

A szóbeli szúrásra megfeszültem – kegyetlen emlékeztető Dax kapcsolatára egy olyan férfival, aki kihasználta a nagyanyját, és megtagadta az anyját.

– Ne csináld! – mondtam neki keményen. – Ne menj ebbe bele!

Felemelte a kezét, arcán humor ragyogott fel. – Elnézést kérek! Nem tudtam, hogy ilyen érzékeny.

Melinda szemei lecsukódtak. – Heather, kérlek, ülj le, és csak...

– Ne beszéljek? – javasolta Heather.

Nekem megfelel.

– Ne tegyél olyan megjegyzéseket, amelyek megbántanak, vagy provokálnak másokat – javította ki Melinda. – Beszéltél egyáltalán Juniorral?

Heather úgy nézett ki, mintha küzdene a témaváltás ellen, de aztán felsóhajtott, és azt mondta: – Igen, nemrég felhívtam. – Kecsesen belesüppedt a székbe. – Azt mondta, Harri már értesítette apáról. Azt tervezi, hogy iderepül meglátogatni.

Dax elfoglalta a széket mellettem, és az órájára nézett.

Odahajoltam hozzá. – Nem kell maradnod – mondtam, túl halkan ahhoz, hogy a többiekhez is eljusson a hangom. – Úgy értem, örülök, hogy itt vagy. De tudom, hogy nem akarod kihagyni Sarah születésnapi vacsoráját.

A szemöldöke egy röpke pillanatra összehúzódott. – Maradok! – A combomra terítette a kezét – egy kijelentés, egy megnyugtatás. – Meg fogja érteni. Nem várná el tőlem, hogy máshol legyek, mint itt.

Lenéztem a kezére. Most, hogy hivatalosan is barátok voltunk, az alkalmi érintései már nem voltak olyan ritkák. Mégis, soha nem volt mögöttük semmilyen érzelem.

Könnyű simogatások, rövid paskolások, gyengéd szorítások, meleg ölelések... ezek a dolgok lehorgonyoztak. Megnyugtattak. Békét hoztak. Ez volt a módja annak, hogy – jobb kifejezés híján – megérintse az alapot, feltételeztem. Egyfajta nonverbális ellenőrzés.

De nem Daxnek.

Egyszerűen nem csinált ilyesmit – sem a barátokkal, sem a családdal, sem senkivel. Hozzászoktam. Amihez nem voltam hozzászokva, hogy ez bármilyen módon zavarjon.

Nem voltam biztos benne, hogyan, miért, vagy mikor történt. Nem voltam biztos benne, hogy ez valami olyan dolog volt, ami fokozatosan jött, vagy egyszerűen csak rám tört az elmúlt héten. Akárhogy is volt, az utóbbi időben kezdtem igazán érezni, hogy hiányzik köztünk az ilyen alkalmi érintés. Valahogy eljutottam arra a pontra, ahol ez kezdett kicsit idegesíteni.

És most, amikor lenéztem a combomon pihenő kezére, jobban tetszett, mint kellett volna.

Talán egyszerűen csak arról volt szó, hogy vele ellentétben én tapizós személy voltam. Talán nem is Daxről volt szó. Talán csak azon siránkoztam, hogy nem ilyen volt barátságunk. Akárhogy is volt, nem voltam oda azért, hogy ez mennyire hatással volt rám.

– Nos, Vienna – kezdte Heather, kirángatva a töprengésemből – biztos nagyon örülsz, hogy a legidősebb lányod kiröpült, és talált magának egy gazdag férjet, akárcsak az anyukája.

Merev, egyenes háttal, Vienna csak egy üres tekintetet vetett rá ferdén. Éreztem, hogy minden erejére szüksége van, hogy ne mondja a ribancnak, hogy fogja be a száját. Ha nem lett volna jelen Melinda, már megtette volna.

Heather a körmeit vizsgálgatta. – Én személy szerint nem hiszem, hogy a helyedben ennyire büszke lennék. Tudtad, hogy Daxnek van egy sztriptízbárja?

Meglepetés villant Vienna arcán.

Heather vigyorogva fordította felém a tekintetét. – Tudtad?

– Tudom, hogy volt neki egy, igen. – Évekkel ezelőtt eladta – Brooks akkoriban röviden megemlítette nekem. – Bár nem értem, hogy ez miért lényeges.

A vigyora kissé összement. – Biztos vagy benne, hogy a klub tulajdonost váltott? Mert én nem ezt hallottam.

Dax egészen lassabban előrehajolt, halálos pillantást szegezve rá, amitől a nő megfeszült.

– Nem tudom, miből gondoltad, hogy eltűröm, hogy megpróbálj észjátékokat játszani a feleségemmel – mondta, szavai lágyak és lassúak voltak, és veszélyt árasztottak –, de mostantól vége! Kibaszottul ebben a pillanatban!

Heather összepréselte az ajkát, a szeme pedig összeszűkült.

Láthatóan elégedetten, Dax visszasüllyedt a székébe, és átvetette a karját a székem háttámláján. Ez a mozdulat éppoly védelmező volt, mint a hangsúlya, és ettől a mellkasom egészen nyúlós lett.

Ismét hozzáhajoltam, és azt suttogtam: – Ezért nem hívtam meg az esküvőnkre.

Halkan felmordult.

Csend lett, miközben tovább vártunk az orvos érkezésére. Hogy elüssem az időt, felváltva olvastam az egyébként átlagos falakra ragasztott plakátokat, és a feliratokat a lenémított, falra szerelt tévén. Ezenkívül az ablakon keresztül néztem, ahogy az emberek a várótermen túli folyosókon lépkednek – egyesek műtősruhában vagy egyenruhában, mások hétköznapi ruhában, mások kórházi köpenyben, infúziót tartva a kezükben.

A mindig nyugodt Daxet leszámítva mindannyian tűkön ültünk – a talpunkkal topogtunk, a bokánkat tekergettük, az ajkunkba haraptunk, és titokban az ajtót figyeltük. Még Heather is, bár igyekezett inkább unottnak kinézni, miközben a telefonján görgette az oldalakat, egyértelműen nyugtalan volt.

Harri hátranyúlt, hogy nyugtalanul megrángassa a lófarkát. – Ki kell mennem a mosdóba. Mindjárt jövök. – Felállt, és a vállára akasztotta a táskája pántját. Éppen ekkor kinyílt az ajtó.

Amikor egy középkorú, fehér köpenyes fickó besuhant, mindannyian felálltunk. Megerősítette a legrosszabb félelmünket: Wyattnek valóban szívrohama volt. Szerencsére nem volt szükség műtétre – hatott a beadott vérrögoldó gyógyszer. Azonban egy éjszakára itt kell maradnia megfigyelésre.

Mély levegőt véve hagytam, hogy a megkönnyebbülés, hogy Wyatt állapota stabil, elárasszon, feldolgozódjon, kibaszottul élveztem.

Melinda egy hamis „Jól vagyok” fintorral jelezte a látszólag ugyanolyan megkönnyebbülést, mint amit én éreztem. – Láthatom? – kérlelte.

– Fogadhat látogatókat, de egyszerre csak kettőt – válaszolta az orvos.

– Nekem és anyának kellene először mennünk – jelentette ki Heather. – Minket akar majd a legjobban látni.

Vienna finoman forgatta a szemét. – Jó ötlet. Menjetek csak ti ketten!

Amikor az orvos és a két nő távozott, Dax felé sóhajtottam. – Heatherrel sosincs unalmas pillanat.

– Minden családban van egy – mondta Alicia.

Mire rám került a sor, hogy bemenjek Wyatthez, ő már elaludt. A mellkasom összeszorult a sápadt, csipogó gépekre kötött látványától. Soha nem láttam még ilyen törékenynek. Egészen addig a pillanatig nem. Halálra rémített.

Amikor végül visszatértem a váróterembe, Melinda rólam Aliciára és Harrire nézett, miközben azt mondta: – Menjetek haza! Majd küldök SMS-t, ha bármi újdonságot megtudok.

Alicia a homlokát ráncolta, a vállai megmerevedtek.

– De...

– Én is elmegyek – mondta Vienna a húgaimnak, mintha ezzel enyhíteni akarná a bűntudatukat. – El kell mennem néhány dologért Melindának és Wyattnek.

Amit Heather is megtehetett volna, hogy anyám maradhasson, de úgy tűnt, a nő már elment.

Megöleltem Melindát. – Hívj, ha bármire szükséged van!

Egyik kezével lesimította a blúzát, a szeme szomorú volt. – Köszönöm, drágám. Úgy lesz.

Dax megfogta a könyökömet. – Gyere, menjünk haza!

Mindannyian együtt sétáltunk ki, csak akkor váltunk szét, amikor elértük a parkolót. Amikor elkezdett a kocsijához vezetni, megvetettem a sarkam, és a parkoló túlsó végére mutattam, miközben így szóltam: – A kocsim ott van a...

– Megkérem Caelant, hogy jöjjön érte, és hozza vissza a villánkhoz – mondta Dax. – Te jöhetsz velem.

– Nem szükséges.

– Nem értek egyet. Nem akarom, hogy vezess most. – Könnyedén megszorította a csuklómat. – Hadd vigyelek haza!

Nyeltem egyet. – Oké. – Hagytam, hogy tovább vezessen a kocsijához. – Köszönöm, hogy eljöttél! És hogy maradtál.

Az arca megkeményedett. – Nem kell megköszönnöd! Azt mondtad, hogy mellettem leszel, amikor szarságok történnek, igaz? Miből gondolod, hogy én nem tenném meg ugyanezt érted?