2. Fejezet

 

Második fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Elhaladva később az „Üdvözöljük Oakengrove-ban” tábla mellett, megpillantottam az egyik szomszédomat, amint a kutyáját sétáltatja. Röviden dudáltam neki, mire ő viszonzásul kurtán integetett.

Oakengrove nagyon hasonlított egy üdülőhelyre. Takarítási és főzési szolgáltatásokat nyújtottak, és rengeteg helyen lehetett időt eltölteni – például a medencékben, a bárokban, az éttermekben, a wellnessközpontban, sőt még edzőteremben is.

Lehetett lakni lakosztályban, luxusvillában, helyes városi házban, különálló lakásban, erdei lakban vagy Cape Cod stílusú házban, mint amilyet én is vásároltam alig öt hónappal ezelőtt. Úgy éreztem, mintha már évek óta a faluban éltem volna. Imádtam.

Ahogy végighajtottam az utcámon, észrevettem, hogy Harri autója parkol a házam előtt a járdaszegély mellett. Nem volt meglepő, hiszen tudtam, hogy ő és Alicia – aki jelenleg nálam élt – ma kiruccantak vásárolni.

Alicia egy hónapja tért vissza Redwaterbe, miután szakított a pasijával, akivel két évig voltak együtt. Együtt éltek New Yorkban, és boldognak tűntek. De nemrég megjelent a küszöbömön, bejelentette, hogy végzett a fickóval, de még nem fejtette ki, miért.

Bár csak egy év korkülönbség volt köztünk, és mindig is közel álltunk egymáshoz, nem gyakoroltam rá nyomást, hogy megnyíljon. A családunkból senki sem tette, mert jól ismertük. Majd beszél, amikor készen áll rá – előbb nem.

A kocsibejárómra behajtva leparkoltam az autómat az övé mellett. Ahogy kicsatoltam a biztonsági övemet, éreztem, hogy felfelé görbül az ajkam a szürke – és kissé antiszociális, hogy ne mondjam, lenéző – cicám láttán, aki a legfelső lépcsőfokon ült.

Gypsy gyakran csinálta ezt, úgy viselkedett, mint egy oroszlán, aki felméri a területét. Minden arra járó állatra – macskára, kutyára, madárra, akármire – rásziszegett. Ja, és a bal oldali szomszédunkra, Jensonra is. De aztán én is közel jártam ahhoz, hogy rásziszegjek a görényre.

Felkaptam a táskámat, kicsúsztam a kocsiból, bezártam, aztán felsétáltam az ösvényen. A kis, kétszintes házam festményre illően szép volt. Nyeregtetős, rácsos ablakos, terasszal rendelkező házikó, amelyen borostyáncsíkok futottak végig a krémszínű elülső falakon.

Amikor az ajtóhoz értem, lehajoltam, és könnyedén megvakartam Gypsy fejét. Néhány másodpercig hagyta, de aztán felállt és elhúzott onnan. Időnként borzasztóan ragaszkodó volt, és órákig ölben akart ülni. Máskor pedig megtisztelt azzal, hogy megengedte, hogy rövid ideig megsimogassam, de aztán lerázott.

– Szeszélyes lény – mormogtam.

Ahelyett, hogy követett volna a házba, visszatért a lépcsőre. Mivel tudtam, hogy a macskaajtót fogja használni, ha meggondolja magát a belépéssel kapcsolatban, becsuktam az ajtót. Tompa női hangok, és grillezett hús, erős fűszerek és meleg rizs halvány illatai töltötték be a levegőt, mosolyt csalva az arcomra. Alicia ördögien jól főzött.

Megálltam az előszobában, felakasztottam a táskámat és a kabátomat, majd a cipőmet az egyik ott lévő szekrénybe tettem. Ezután követtem a csevegést és a gyomorkordító illatokat, végigsétálva a világos fenyőfa parkettán, majd áthaladva a nappalin keresztül.

A nagy tér világos volt a fehér falaknak, és a magas ablakokon átsugárzó természetes fénymennyiségnek köszönhetően. Halvány citromsárga párnák díszítették a krémszínű kárpitozott kanapét és a két hozzá illő fotelt. A kerek, üveges dohányzóasztal közepén álló bazsarózsa- és rózsacsokor ugyanolyan sárga árnyalatú volt, mint a párnák.

A falra szerelt, szélesvásznú tévé messze a fehér kandalló fölött helyezkedett el. Az ipari mennyezeti lámpatestek tökéletesen illettek az állólámpához és a függőórához.

Ahogy beléptem a konyhába, a falfesték világosszürke lett. Minden szekrény fehér fényű volt, és minden készülék rozsdamentes acélból készült. A munkalapok fényes, törtfehér márványból készültek. A szabadon hagyott mennyezeti gerendák ugyanolyan világos fenyőből voltak, mint a padlóburkolat.

Alicia a nagy tűzhely mellett állt, és Harrinek magyarázott, aki a szigetnél ült, és bort kortyolgatott.

Míg Oliver – vagy Ollie, ahogyan legtöbbször hívtuk – és én apai ágról örököltünk testi jegyeket, addig Harri szinte az anyánk kópiája volt. Komolyan, annyira hasonlított Viennára a halványkék szemével, ovális arcával, magas arccsontjaival, platinaszőke hajával és telt szájával, hogy az már hátborzongató volt.

Alicia valahol középen volt. Dane magas termetét és hosszú lábait örökölte, de Vienna szemeit és arcformáját. Bár a haja szőke volt, gyönyörű mézes árnyalatú, eperszőke csíkokkal. A bőre is hibátlan volt, amit leginkább a jógának tulajdonított.

Gyorsan beköszöntem, majd azt mondtam: – A fenébe, Alicia, bármit is készítesz, jó illata van!

Elégedetten elmosolyodott. – Húsz perc múlva kész lesz, szóval... – Félbeszakította magát, amikor megcsörrent a pulton lévő telefon. Ahelyett, hogy érte nyúlt volna, inkább csak egy fintort villantott rá.

Jól van.

Odaléptem Harrihez, gyorsan megöleltem, majd alaposan tanulmányoztam az arcát. – Hogy vagy? – A kutyája nemrég elpusztult, és a veszteség kizsigerelte.

Az ajkai halványan felfelé görbültek. – Jobban. Elég nehéz nem Gusra gondolni, amikor hetente ötször kutyákkal vagyok körülvéve. – Harri egy kutya napközit működtetett az Oakengrove-tól nem messze lévő otthonában. Más szolgáltatásokat is kínált, például ápolást és kisállat-fotózást.

– Talán tarthatnál egy kis szünetet, és néhány hétig a munkatársaid vezethetnék – javasoltam. – Itt maradhatnál velünk, vagy anyával és apával.

– Nem lesz semmi bajom – biztosított.

Kikaptam egy poharat a szekrényből, és egy rövid pillantást vetettem Aliciára, miközben megkérdeztem Harrit: – Rávett téged, hogy jógázz vele?

– Mindent beleadott – válaszolta Harri.

– Nem tudom, mi bajotok van a jógával! – horkant fel Alicia.

– Nekem semmi bajom vele – mondtam, és letettem a poharamat a pultra. – Csak én nem vagyok olyan kamera-génikus, mint te.

Harri szelíden elmosolyodott. – Igen, ugyanígy.

Alicia csak szipogott. Ő és az exe régebben „páros jóga videókat” posztoltak a netre – elég sok követőjük volt. Mióta elhagyta Dariót, létrehozott egy külön online csatornát, ahol most már saját magáról posztolt videókat jógaórákról, és időnként egy-egy „vendégszereplést” is beiktatott. Már így is volt egy rakás feliratkozója.

– Hogy megy a munka? – kérdezte Harri tőlem.

Kivettem a hűtőből a felbontott üveg bort. – Jól. Van egy leendő új ügyfelem.

Alicia összevonta a szemöldökét. – Nem tűnsz túlságosan elégedettnek.

– Mindig örülök az új ügyfeleknek, de... – Elhallgattam, majd felsóhajtottam. – Daxről van szó. Dax Mercierről.

Harri felvonta a szemöldökét. – Ó!

– Igen, én is ezt mondtam, amikor megláttam először az e-mailjét – motyogtam, miközben bort töltöttem a poharamba.

Alicia hümmögött. – Nincs is jobb, mint amikor egy régi szerelem jelentkezik, hogy kizökkentsen a játékból.

Pontosabban egy régi ágyastársi fellobbanás, de... – Pontosan ez történt. Nem számítottam rá.

Harri a homlokát ráncolta. – Miért? A Zafírfénynek nagyszerű híre van. És nem mintha haragban váltatok volna el egymástól, vagy nem jönnétek ki egymással, szóval semmi oka nincs rá, hogy ne alkalmazzon téged.

Felvontam a szemöldököm, és visszatettem az üveget a hűtőbe. – Mármint azon kívül, hogy Felicity Buchanan unokatestvére?

Az orrát ráncolta. – A fenébe, elfelejtettem, hogy rokonok! De nem mintha közel állnának egymáshoz, nem igaz? Úgy értem, Felicity apja... Ööö, hogy is hívják?

– Josh – adtam meg a választ.

– Igen. Josh. Bár neki és Dax anyjának ugyanaz az apja, Josh sokáig nem ismerte el, hogy Kensey a féltestvére. Úgy hallottam, komolyan bántotta őt. Az apjuk, Maxwell sem ismerte el Kensey-t – lényegében elcsábította az anyját, teherbe ejtette, aztán elsétált. A Buchanan család jó néhány tagja kegyetlenül bánt akkoriban Kensey-vel és az anyjával.

Alicia lehorgasztotta az állát. – Josh és Kensey manapság civilizáltan viselkednek egymással, de nem járnak egymás családi partijaira, vagy ilyesmi. Dax és a testvérei úgy tűnik, felszínesen jól kijönnek Felicityvel, mintha igazságtalannak tartanák, hogy rajta töltsék ki azt, amit néhány rokona tett az anyjával és a nagymamájával. De ahogy Harri is mondta, nem állnak közel egymáshoz.

– Felicity totál névrokon, ezért dobálózik Dax nevével, arra célozva, hogy a védelme alatt áll – mondta Harri. – Azzal dicsekszik, hogy mennyire „büszke” mindarra, amit Drey elért, és arról fecseg, hogy Caelan milyen tehetséges. De az igazság az, hogy úgy tűnik, alig ismeri őket. Legalábbis az emberek ezt mondják.

Alicia tekintete rám siklott. – Nem fog neki tetszeni, ha Dax alkalmaz téged.

A mosolyom egy kis gonoszságot villantott. – Tudom!

Alicia egy gyors nevetést hallatott. – Nem fogok hazudni, tesó, még mindig féltékeny vagyok, hogy dugtál a fickóval! Ő nagyon jó pasi!

Pontosan ugyanezt mondta akkor is, amikor legelőször megtudta, hogy lefekszem vele. Akkoriban könnyedén magára vonta a figyelmemet. Nem pusztán azért, mert felizgatta a női szerveimet. Egyszerűen annyira határozott, megfoghatatlan és okos volt. Nem kereste az elismerést vagy a figyelmet. Azt követte, amit akart, a szavai mögé tetteket állított, és édes Istenem, semmi esélyem sem volt az ő alfa-rosszfiús vonzerejének mértékével szemben.

Már akkoriban is benne volt ebben-abban – hol legális, hol nem. Mire visszatértem a főiskoláról, már számolni kellett vele.

És komolyan elkötelezte magát egy másik nő mellett.

Ha nem lettem volna akkoriban mély gyászban, ez talán fájt volna. De akkoriban nem volt hely a fejemben senki más számára, csak Lake-nek; nem volt érzelmi tér a fájdalmon kívül semmi másra.

Nem ismertem jól Dax akkori barátnőjét, Gracie-t, de elégszer találkoztam vele ahhoz, hogy érezzem, hogy egy abszolút aranyos lány. Valaki, akiről úgy éreztem, hogy jót tenne neki. Ezért szomorú voltam mindkettőjük miatt, amikor a nő meghalt, alig egy évvel a kapcsolatuk kezdete után.

Bár tudtam, mit tesz egy ilyen veszteség az emberrel, mégsem fordultam Daxhez. Ő nem az a srác volt, aki örömmel fogadná az ilyesmit. Nem olyasvalakitől, aki nem tartozott a szűk köréhez.

Ráadásul tudtam, hogy lehet, hogy azon a véleményen van, hogy nem érthetem meg igazán a fájdalmát, tekintve, hogy Lake és Gracie olyan különböző módon haltak meg.

Lake-et a rák vitte el – az agydaganatát évekig nem diagnosztizálták. Mire az orvosok felfedezték, már túl késő volt, hogy cselekedjenek; alig néhány hónappal később meghalt. A legcsodálatosabb és legmegdöbbentőbb hozzáállása volt élete utolsó hónapjaiban; azt mondta, hogy legalább – ellentétben azokkal, akik hirtelen balesetben stb. haltak meg – ő tudta, mikor ér véget az ő ideje, és így képes volt elbúcsúzni.

Gracie halála azonban váratlanul érkezett. Persze, a műtétben résztvevőknél voltak kockázatok, de az emberek általában elvárták, hogy a szeretteik jól jöjjenek ki egy műtétből. Mint ilyen, nem búcsúztak el előzetesen.

Nem hittem, hogy ettől rosszabb vagy jobb lett az elmúlásuk. Semmi sem teheti igazán „könnyebbé” egy szerettünk halálát. De ez azt jelentette, hogy nem tudtam átérezni a sokkot, amit Dax érezhetett, amikor megtudta, hogy a barátnője nem élte túl.

Néhány évig – hogy nyersen fogalmazzak – puncikba temetkezett. Most valószínűleg azt kívánta, bárcsak soha ne hagyta volna abba, mert a későbbi komolyabb kapcsolatokra tett kísérletei rosszul végződtek. Az egyik ribanc eladta a „sztoriját” az újságoknak. Egy szaros sztorit, amely nemcsak igazi szemétládának állította be Daxet, de állítólagos „titkokat” is tartalmazott a hírhedt mostohanagyapjával, Michael Bale-lel kapcsolatos egész szituációról.

Miért hírhedt? Mert egy elborult, szadista sorozatgyilkos volt. Michael feleségül vette Kensey anyját, Cleart, miközben a halálsoron volt.

Hogy valaki kihasználta a helyzetet azzal, hogy eladta a történetüket, hogy így átcseszte Daxet... ez egyszerűen kegyetlen volt. Biztos voltam benne, hogy ez az egész családjának fájhatott, beleértve Cleart is – aki később, mindössze hat hónappal Bale kivégzése után halt meg.

Ami még rosszabb, Dax egyetlen másik hosszú távú partnere ugyanezt tette vele, miután szakítottak.

Az emberek néha tényleg seggfejek voltak.

Harri bólintott, a szája felfelé görbült. – Bár én jobban kedvelem a legfiatalabb testvérét. – A mosolya egy fokkal kiszélesedett, és egy kicsit álmodozóvá vált. – Drey csodálatos. A gyomrom mindig összeszorul, amikor meglátom.

Hivatásos labdarúgóként játszott. A „középső” Mercier testvér, Caelan, a maga módján ugyanilyen sikeres volt – egy nagyon népszerű tetoválóüzlet tulajdonosa, amely még a gazdagokat és a hírességeket is vonzotta.

Alicia a spatulájával Harrire mutatott. – Drey túl öreg hozzád!

A kishúgunk a szemét forgatta. – Ezt mondod minden srácról, akit vonzónak nevezek. Azóta csinálod ezt, mióta pubertáskorba léptem. Most már huszonkét éves vagyok, szóval tényleg ideje lenne már túllépned ezen az egész próbálsz távol tartani a fiúktól dolgon. És Drey is, mennyi is, huszonhét éves?

– Valami olyasmi – válaszoltam.

– Túl öreg hozzád! – ismételte Alicia.

– Ugyanilyen korkülönbség van Addie és Dax között is.

– Az más – mondta Alicia.

– Hogyan? – kérdőjelezte meg Harri.

– Egyszerűen így van. Ne kérdőjelezd meg a bölcsességemet!

Harri legyintett egyet a kezével. – Tökmindegy! – Újra rám összpontosított. – Furcsa lesz Daxnek dolgozni? Úgy értem, lazán beszélgetni vele az egy dolog. Az, hogy az ügyfeled, már más.

– Megoldható. – Belekortyoltam az italomba. – Csak azt nem várom, hogy a testem megint egy halom ragaccsá olvadjon miatta. – De meg fog történni.

Harri elvigyorodott. – Elgondolkodtál már azon, hogy ha nem mentél volna el a főiskolára, nem-e lett volna folytatása a dolognak?

Éreztem, ahogy megjelennek a ráncok a homlokomon.

– Nem, soha! Más dolgokat terveztünk a jövőnkkel kapcsolatban. Ő nem akar gyereket. – Amire csak azután jöttem rá, hogy azt javasoltam, kössünk alkut, hogy a másik tartalék házastársa leszünk. Nem mintha bármelyikünk is komolyan vette volna az egyezséget – már akkor is nevettünk rajta, amikor felhoztuk.

Újabb csengés hallatszott Alicia telefonjából. Egy hang, amit Alicia határozottan figyelmen kívül hagyott, miközben a keze a spatula nyelére szorult.

Kérdőn felvonva a szemöldököm Harri felé, diszkréten a telefon felé billentettem az állammal. Ő csak megvonta a vállát.

Éppen ekkor Gypsy felpattant a szigetre, közvetlenül előtte, és macskás követelőzéssel a kezére csapott.

Harri elmosolyodott. – Szia, szép kislány! – Megsimogatta a macskát, aki minden egyes simogatására megvonaglott, és őrült dorombolásba kezdett. Az állatok ugyanúgy szerették Harrit, mint ő őket. Mintha vonzódtak volna hozzá, vagy az energiájához, vagy bármihez.

Én ugyanúgy imádtam az állatokat, mint bárki más, de Harri... olyan volt, mintha végtelenül szerette volna őket. Apánk úgy gondolta, hogy egyszer talán állatorvos lesz belőle, de Harri azt mondta, hogy nem tudná elviselni, ha sérült vagy bántalmazott állatokat látna – lágy szíve volt. Pedig nem volt puhány. Nagyon nyugodt és csendes alfa jelenléte volt, és úgy gondoltam, hogy ezért reagáltak rá olyan jól a kutyák, és ezért volt könnyű kiképezni őket.

Alicia telefonja ismét csipogott.

Harri felemelte a poharát. – Ki küld neked állandóan sms-t?

Alicia egy fintort villantott rá. – Ne légy ilyen kíváncsi!

– A kishúgod vagyok. Az a dolgom, hogy így kíváncsiskodjak.

Alicia felhorkant, a szemöldöke közti ráncok kisimultak.

Gyengéden eltolva Gypsy farkát az arcától, Harri megkérdezte: – Dario az?

Alicia minden izma megfeszült. – Nem beszélünk róla!

– Legalább egy dolgot árulj el: csak komolyan veszekedtetek, vagy végleg végeztetek?

– Végleg vége.

Még többet kortyoltam a boromból. – Szóval nem mész vissza New Yorkba?

– Nem. Redwaterben maradok. Hamarosan lesz saját lakásom – biztosított Alicia.

Erre csak legyintettem. – Nem kell sietni! Ezt te is tudod.

A vállából eltűnt a feszültség. – Tudom. Köszönöm!

Harri ivott egy keveset a borából, majd letette a poharát.

– Nem tudom, miért nem mondod el egyszerűen, mi történt. Én nem szoktam titkolózni előttetek!

Alicia felhorkant. – De igen, titkolózol!

– Oké, rendben, megteszem. De nem értem, miért kell ennek fontosnak lennie.

– Azért, mert el vagy kényeztetve.

Harri duzzogott. – Kegyetlen!

– Igaz.

– Csak azért védekezel, mert nem akarsz Darióról beszélni!

– Persze. Törődj bele!

A tűzhely időzítője csipogni kezdett.

Alicia kikapcsolta, és kijelentette: – Kész az étel. Javaslom, hogy csendben együnk.

Harri felvonta a szemöldökét, az ajkai megrándultak.

– Szóval nem akarod, hogy tovább faggassalak Darióról?

– Ne légy egész életedben csibész velem szemben, Harri!

– Miért ne? Túl szórakoztató ahhoz, hogy abbahagyjam.

 

∞∞∞

 

– Jó reggelt – mondtam másnap egy nagyon modern íróasztal mögött ülő, ápolt férfinak. – A nevem Addison Davenport. Találkozóm van Mr. Mercierrel. – Amit a központi idegrendszerem tökéletesen kezelt.

Ó, micsoda hazugság.

Az asszisztens mosolyogva felállt, és kezet nyújtott. – Jó napot, Miss Davenport, Benjamin vagyok. – Gyorsan megrázta a kezemet, majd hozzátette: – Brie a lenti recepciós már szólt, hogy ön úton van felfelé. Már értesítettem Mr. Merciert. Készen áll, hogy fogadja. Ha velem jönne...

A sarkam kopogott mögötte a tölgyfa padlózaton, a gyomrom csomóba húzódott. Megállt egy elegáns diófa ajtó előtt. Egy arany névtábla lógott rajta, amelyen a cég logója mellett a „DAXTON MERCIER, vezérigazgató” felirat díszelgett. Az asszisztens bekopogott az ajtón, és egy mély hang felszólította, hogy lépjen be.

Kinyitotta az ajtót. – Miss Davenport, uram.

– Köszönöm, Benjamin – mondta egy mély, jellegzetes hang, tele fülledtséggel, bársonnyal és apró homokszemekkel.

Ezt hallva az emlékek zápora jégesőként zúdult rám. Az emlékek közül sok kissé X-besorolású volt, és teljes csoda volt, hogy nem árasztotta el az arcom forróság.

Basszus, de feszes vagy! Napokig érezni fogsz engem, Addison.

Kényszerítve magam, hogy lazítsam halálos szorításomat a fekete bőrtáskám pántján, beléptem. Az iroda egyáltalán nem hasonlított az enyémhez. Fényűző és elegánsan férfias, csupa sötét fa, fényes bőr és tiszta vonalak.

Nem sokat vettem észre a környezetemből. A figyelmem egyenesen a férfira terelődött, aki az egyik padlótól a mennyezetig érő ablak mellett állt, kezében egy bögrével. Egy pár össze nem illő, sötét szempillákkal körbevett szem – az egyik jégkék, a másik dús zöld – végzetes pontossággal szegeződött rám, a fehérek olyan tiszták voltak, hogy még élénkebbé tették a színeket.

A pulzusom megugrott, a gyomrom bukfencet vetett, és – a fenébe is – egy féktelen, biokémiai vonzalom dolgozott bennem... mentálisan felbolydultam, és nagyon-nagyon élőnek éreztem magam.

Vicces.

Sötét, méretre szabott öltönyében és fekete, csillogó cipőjében Dax ugyanannyira tűnt kifinomultnak és erőteljesnek, mint brutálisan érzékinek. Nem lehetett tagadni – a fickónak volt stílusa. És olyan nyelve volt, amely szexuális varázslatokra volt képes, de jobb, ha erre nem gondolok.

Rövid, stílusosan levágott haja sima és fekete volt. Erős állkapcsát és a felső ajka feletti bőrcsíkot finom sötét borosta borította. Az ajka ugyanolyan érzéki és telt volt, mint az alatta lévő.

Jóval több, mint 180 centi magas volt. A ruhája semmit sem tett, hogy elrejtse izmos testalkatát. Komolyan, a teste nyami volt. Mindig is szerettem nézni, ahogy a kemény izmai megfeszültek és ellazultak a karjaiban, a mellkasán, a hátán és a széles vállaiban, miközben mozgott. A feneke... olyan feszes volt, és, gah, legszívesebben beleharaptam volna. Csak egyszer.

Az arcát átszelő vékony, halvány sebhely megegyezett a jobb tenyerén lévővel. Mindkét heg felerősítette a civilizált agresszió szellemét; figyelmeztetett a benne leselkedő veszélyre.

Összességében Dax Mercier a pusztító, szemérmetlen férfiasság jelzőfénye volt.

Tiszteletteljesen megdöntöttem az állam.

– Mr. Mercier! – Jobbnak tűnt, formálisan hagyni a dolgot; ez segít emlékeztetni arra, hogy szakmai minőségemben vagyok itt.

A szemében rövid időre szórakozás csillant.

– Miss Davenport – üdvözölt, a szavak bársonyosan puhák voltak.

– Kér valaki kávét? Teát? Vizet? – kérdezte Benjamin.

Hálás mosolyt villantottam az asszisztensre.

– Nem, köszönöm, nem kérek!

Dax felemelte a bögréjét. – Még ezt sem ittam meg.

– Akkor magukra hagyom Önöket – mondta Benjamin.

Hallottam, ahogy az ajtó halkan becsukódik mögöttem, én pedig beljebb léptem az irodába. Dax lassan közeledett felém, ragadozó éllel minden lépésében. Kinyújtotta a kezét – azt, amely a múltban mindenféle ínycsiklandóan szemérmetlen dolgot tett velem.

Kiszorítva ezt a gondolatot a fejemből, a tenyeremet az övéhez érintettem... és talán vissza is húzódtam volna, ha meleg, bőrkeményedéses ujjai nem záródnak az enyém köré, mert egy kis szikrázó csapás rázta meg a kezemet. A lélegzetem majdnem elakadt a torkomban.

A szemhéja enyhén leereszkedett, és a feszültség statikussá tette a levegőt. Hagyta, hogy ez a feszültség elpárologjon, és nem engedett el. Egyáltalán nem mozdult. Egy szót sem szólt. Csak bámult rám, a sűrű szempillák közül szilárd tekintete olyan szemtelen merészséggel tartotta az enyémet, amit talán megfélemlítőnek találtam volna, ha nem szoktam volna hozzá, hogy ilyen erős személyiségekkel van dolgom.

Ugyanolyan bátran válaszoltam erre a kérlelhetetlen tekintetre, és nem voltam hajlandó először félrenézni. A szája halvány, ferde, ó-igen ismerős mosolyra húzódott, amitől a gyomrom bukfencet vetett.

Végül elengedte a kezemet. – Köszönöm, hogy eljöttél! – A társalgó egyik széke felé mutatott. – Foglalj helyet! – Egy sima meghívás, amely merész felhangot hordozott.

Szorosan magam köré vontam a professzionális köpenyemet, megtettem, amit kért, és előkotortam a tabletemet a táskámból.

– Régen volt már. – Belesüppedt a velem szemben lévő székbe, amitől a bőr nyikorgott. – Hogy vagy?

– Remekül – válaszoltam, és bekapcsoltam a tabletemet. – És te?

– Jól. – Dax az egyik kezét az egyik karfára helyezte, miközben a bögréjét a másikon egyensúlyozta. – És a családod? Apádat már jó ideje nem láttam.

– Mindannyian jól vannak. Remélem, a saját családodról is elmondhatod ugyanezt.

– Igen, köszönöm.

Mennyire udvariasak voltunk? Megköszörültem a torkomat.

– Mielőtt rátérnénk az üzletre, szeretnék valamit előre tisztázni. – Másképp nem lenne tisztességes, és jobban szerettem volna előre tudni, hogy vesztegetem-e itt az időmet.

Felvonta a szemöldökét. – Mégpedig?

Úgy tettem, mintha egyáltalán nem hatott volna rám, ahogyan abban a székben minden porcikájában királynak látszott – vállak hátravetve, gerinc egyenes, lábak széttárva, tekintélyt és magabiztosságot sugározva – és elmagyaráztam: – Nem tudom, hogy mennyire tartod a kapcsolatot az unokatestvéreddel, Felicityvel. Talán tudod, talán nem, hogy nem rajong értem.

– Mert Graydennel jártál? – kérdezte semleges hangon.

– Igen. Valószínűleg nagyon boldogtalan lesz, ha alkalmazol engem. Mint az unokatestvéred, ezt árulásnak fogja tekinteni a részedről. Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy Graydennek is nagyon tetszene. Amikor szakítottunk, megegyeztünk, hogy nem tartjuk a kapcsolatot – ami nem jelentette azt, hogy nem hívott, vagy írt nekem időnként véletlenszerű okokból, a fasz – és hogy amennyire csak lehet, távol tartjuk magunkat egymástól. Lehet, hogy elvált Felicitytől, de tekintve, hogy újra együtt vannak, gyakorlatilag ismét a rokonod.

Dax halk, elgondolkodó hümmögést adott ki.

– Nem akarom lebeszélni magam a munkáról, de nem is akarok drámát okozni, vagy kellemetlen helyzetbe hozni téged. Ha jobban szeretnéd, ha egy másik cég vállalná az eseményt, megértem és tiszteletben tartom. Vannak nagyon jó rendezvényszervezők – szívesen ajánlok néhányat.

Összeszorította azokat az ajkakat, amelyekről tudtam, hogy pimaszul gonosz dolgokra képesek.

– Nagyon is tisztában vagyok Felicity ellenszenvével. De bevallom, nem látom, hogy ez lényeges lenne. Ennek egy csepp köze sincs hozzá. Vagy Graydenhez, ami azt illeti. – Dax szemhéja kissé leereszkedett. – Az enyém voltál, jóval azelőtt, hogy az övé lettél volna.

Úgy döntöttem, hogy nem veszek tudomást a gyomromban jelentkező rebbenésről, és nyeltem egyet.

– Oké. Ha meggondolnád magad...

– Nem fogom. Nagyon ajánlott a Zafírfény. Többször is a legjobbként emlegették. – Dax szünetet tartott. – Én a legjobbat akarom!

Lassan bólintottam. – Nos, akkor, most, hogy ezt már megbeszéltük, mondd el, milyen eseményre gondoltál. – Lenéztem a tabletemre, és megnyitottam az alkalmazást, amely egy kérdőívet tartalmazott, amelyet minden konzultációnál használtam. – Figyelmeztetlek, hogy egy csomó kérdést fogok rád zúdítani. Tisztában kell lennem azzal, hogy mik a kívánságaid és az igényeid.

Az ajkain egy farkasos mosoly kezdett felvillanni.

– Mármint az eseménnyel kapcsolatban – tettem hozzá gyorsan, büszke voltam magamra, hogy nem pirultam el.

– Gondoltam, mivel már tisztában vagy a... vágyaimmal és szükségleteimmel.

Ez a szemétláda!

– Miből gondolod, hogy olyan jó vagy, hogy emlékeznék rájuk? – fakadtam ki.

Halk, morajló kuncogást eresztett meg, ami csupa melegség és helyeslés volt.

– Jó látni, hogy nem változtál, Addison!

– Örülök, hogy így érzed! Most pedig térjünk vissza az eseményre, amit tartani szeretnél, feltételezem, hogy céges – noszogattam, kétségbeesetten, hogy újra a szakmai talajra lépjek.

– Általában az lenne. Ezúttal nem. – Belekortyolt a kávéjába, és olyan átkozottul alaposan figyelt engem, hogy libabőrős lett a tarkóm.

Dax egy leopárd intenzitásával tudott rád koncentrálni; a szemével, a fülével és a lényével is rád összpontosított. Mintha semmi más nem tudta volna lekötni a figyelmét abban a pillanatban. Mámorító dolog volt. És ugyanakkor idegőrlő is.

Mindig ugyanezzel az összpontosítással szegeződött rám, amikor belém hatolt majd vissza ki.

Olyan keményen meg foglak dugni, Addison! Keményebben, mint ahogy bárki más valaha is fog.

Ezzel kapcsolatban nem hazudott nekem.

– Ez a bizonyos esemény – Dax ismét a karfára támasztotta a bögréjét – egy esküvő lesz.

A szavaktól kiszökött a lélegzetem a tüdőmből, és a gyomrom a mélybe zuhant. – Esküvő? – visszhangoztam, és örültem, hogy a hangom egyenletesnek hangzott.

– Igen. Az azonban, hogy biztosan megtartom-e, függ néhány dologtól.

Mély levegőt vettem, eltökélten figyelmen kívül hagyva a mellkasomban érzett bizsergést. – Például?

– Főleg... attól, hogy állod-e a szavadat.

Pislogtam. – Tessék?

– Egyszer kötöttünk egy megállapodást, nem igaz? Megesküdtünk, hogy ha mindketten szinglik leszünk, amikor betöltöd a harmincat, akkor összeházasodunk. A harmincadik születésnapod egy hét múlva lesz. Te még nem vagy házas. Ahogy én sem. – Lazán megvonta a vállát. – Már majdnem elérkezett az idő, hogy betartsuk az alkut. Felkészültem rá, hogy megtegyem. A kérdés az, hogy te is?