31.-32. Fejezet

 

Harmincegyedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

– Nagyon hálás vagyok ezért, Addie – mondta Marleigh a következő szombaton, amikor a bejárati ajtaja előtt álltunk. – A babaváró buli volt minden vágyam!

Sem Sabrina, sem én nem mondtuk neki, hogy babavárót tervezünk rendezni neki. Csak tegnap közöltük Marleigh-val a hírt, és... nos, elsírta magát. Az előrehaladottan terhes nő mostanában sokszor tett ilyet. Ebben a pillanatban is közel állt a síráshoz – a szemei valósággal könnybe lábadtak.

– Olyan, mintha végtelen mennyiségű könnyed lenne – cukkoltam.

– A hormonok miatt – szipogta, mielőtt a kezét a duzzadt hasára tette volna. – És a hátfájás. És az egész pingvinként való totyogás. És láttad, mekkora a pocakom? A nagymamám kétszer is megkérdezte, biztos vagyok-e benne, hogy nem ikreket várok. A nagynéném azt mondta, hogy nem lepődne meg, ha hármas ikrekről hallana.

Megpusziltam a homlokát. – Ne törődj ezekkel az emberekkel! Gyönyörű vagy, még akkor is, ha a szemed vörös és duzzadt.

Egy autómotor duruzsolását hallva felnéztünk, és Ollie-t láttunk leparkolni a járdaszegélynél. Mosolyogva szállt ki a járműből, de a szemöldöke összehúzódott, amikor meglátta, hogy a menyasszonya próbálja elfojtani a zokogást.

Egyenesen a lány felé igyekezett. – Mi a baj? – kérdezte, és a vállára tette a kezét. – Megint nehezen tudtad felhúzni a cipzárt a csizmádon?

A lány hasba vágta, és úgy tűnt, hogy örömét leli a férfi fájdalmában. – Semmi együttérzést nem kapok tőled! Egyáltalán nem!

A férfi kuncogott. – Élvezted a bulit?

A lány csillogó szemei felragyogtak. – Igen. – Megragadta Ollie kezét. – Várj, amíg meglátod az összes ajándékot, amit a baba kapott! Még nekem is van néhány.

– Kaptam én is? – kérdezte, karját a nő válla köré csúsztatva.

– Nem.

Ollie összevonta a szemöldökét. – Hé, ez hogy lehet igazságos?

Törékeny mosolyt villantott rá. – Ó, bocsánat, kilenc hónapig hordod a gyerekünket?

A férfi grimaszolt. – Nem...

– Akkor nem kapsz jutalmat!

– Jutalom, mi? Oké. – Felém nézett, a szája felfelé görbült. – Köszönöm, Addie! Igazán nagyra értékelem. És neked is köszönöm, Sabrina! – tette hozzá, amikor a legjobb barátnőm materializálódott mellettünk.

Lehajtotta a fejét. – Nagyon szívesen, kedves majdnem sógorom! De ha hagyod, hogy Marleigh azt tegye, amivel fenyegetőzött, és Winchesternek nevezi a babát...

– Fenyegetőzött? – visszhangozta Marleigh, és az orrát ráncolta.

 – …akkor nagy lesz a veszekedés köztünk.

Marleigh a testvére felé sóhajtott. – Én nem fenyegetőztem semmivel. Megemlítettem, hogy nagyon tetszik a név, és lehet, hogy ezt választom, ha a baba fiú lesz.

– Semmi baj nincs a Winchesterrel – vágott közbe Ollie.

Sabrina pislogott. – Egy fegyverről és egy kísértetjárta épületről neveznéd el a fiadat! Mi a csudából gondolod, hogy ez jó ötlet lenne?

Nem tudtam, hogy a legjobb barátnőm hogy nem vette észre, hogy a páros csak szórakozik vele. – Nevetségesek vagytok! – Megrángattam Sabrina karját. – Gyere, menjünk!

– Jól van! – sóhajtotta.

Miután az ölelések és a búcsúzkodás véget ért, ő és én a saját kocsink felé sétáltunk.

– Nos – kezdte Sabrina –, szerintem nagyszerűen csináltuk, tekintve, hogy még sosem rendeztünk babaköszöntőt.

Megvontam a vállamat. – Persze, hogy sikeres volt. Jók vagyunk abban, amit csinálunk.

A szemében büszkeség csillogott. – Ez igaz. – Szünetet tartott, és megbökött a könyökével. – Gondolj csak bele, valamikor jövőre akár neked is rendezhetünk babaváró bulit!  

Én is ebben reménykedtem.

Miközben hazafelé vezettem, elgondolkodtam azon, hogy – hosszú idő óta először – valóban bíztam abban, hogy megvalósulnak a személyes céljaim a közeljövőben. Azt hittem, hogy Graydennel kapcsolatban is ennyire reményteljes voltam, de most rájöttem, hogy ez nem egészen így van.

Az az igazság, hogy akkoriban egyszerűen annyira kétségbeesetten akartam, hogy minden rendbe jöjjön, hogy határozottan azt mondtam magamnak, hogy így lesz. Figyelmen kívül hagytam a kétségeimet, a fenntartásaimat, a hangot a fejemben, amely arra figyelmeztetett, hogy még mindig érez valamit Felicity iránt.

És ez volt az én hibám.

Nem voltak ilyen fenntartásaim, amikor Daxről volt szó, vagy arról, hogy mi vár ránk, annak ellenére, hogy nem hagyományos házasságunk volt. Nem volt olyan részem, amelyik óvatosan figyelte volna, vagy aggódott volna, hogy félredobja a nekem tett ígéreteit. Egyáltalán nem éreztem magam bizonytalannak mellette – nem adott teret ennek; szavakkal és tettekkel egyaránt biztosított arról, hogy nincs rá okom.

A villába érve végigsétáltam a folyosón, közben bekukkantottam a szobákba, de nem találtam Daxnek semmi jelét. Már éppen a nevén akartam szólítani, amikor a konyha egyik, a padlótól a mennyezetig érő ablakán keresztül észrevettem – a medence melletti kényelmes nyugágyak egyikén ült. Nem ellazulva, hanem merev háttal. És teljesen fel volt öltözve.

Kinyitottam a teraszajtót, és kiléptem. – Hé, mit csinálsz itt kint?

A whiskyjét kortyolgatva rám nézett. Én pedig megdermedve megálltam. Az arckifejezése józan és zárkózott volt, a szemei pedig két, kútmély puszta fáradtságnak látszottak.

Libabőr futott végig a karomon. – Mi történt?

Hosszú sóhaj csúszott ki belőle. – Semmi – válaszolta, fáradtnak és szétszórtnak tűnve. – Ez csak egy olyan nap volt. – Visszatért a medence hullámzó vizének bámulásához.

– Dax, ne szívass! – mondtam határozott, de gyengéd hangon. – Mi nem teszünk ilyet egymással, emlékszel?

Nem jött válasz.

Átmentem a mellette lévő nyugágyhoz, és a fenekemet a szélére eresztettem. Még csak felém sem pillantott, csak egyenesen maga elé bámult, a tekintete fókuszálatlan volt. Bár csak a profilját láttam, nem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire kimerültnek nézett ki. Nem fizikailag, hanem érzelmileg.

Előrehajoltam, hogy az alkaromat a combomra támasszam, és egy pillantást vetettem a félig üres pohárra.

– Mi vett rá, hogy kiülj ide whiskyt inni? – Még mindig semmi. – Oké, nem kell beszélgetnünk. Csak ülök és bámullak, amíg a frászt nem hozom rád. Talán még egy kis zihálással, vagy hátborzongató dallamok dúdolásával is feldobom a gusztustalansági faktort.

A feje nagyon lassan felém fordult, és egy halvány, fintorgó pillantást vetett rám. – Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy semmi sem történt.

– Azt is mondtad, hogy ez „egy olyan nap volt”, ami azt jelenti, hogy – a legjobb esetben is – viszonylag szar volt. Mesélj róla! Add ki magadból! – Éreztem, ahogy összeráncolódik a szemöldököm. – Mindenki jól van, ugye?

– Igen. – Újra felsóhajtott, és megcsípte az orrnyergét. – Ma van az anyai nagymamám születésnapjának évfordulója, úgyhogy a nap nagy részét anyámmal töltöttem. Ez a nap mindig nehéz neki.

Éreztem, ahogy leesik az állam, és a gyomrom összeszorul. – Miért nem mondtad el korábban?

– Mert tudtam, hogy Marleigh bababuliját rendezed. – Leengedte a kezét az ölébe. – Lehet, hogy te szervezted a partit, de ugyanakkor ugyanolyan vendég is voltál, mint bárki más. Te is alig vártad. Nem akartam ezt elrontani neked.

– Ez nem így működik, Dax! Ott kell lennem melletted...

– Te is késlekedtél volna elmondani, ha fordított lett volna a helyzet. – Egy éles pillantást vetett rám. – Ne mondd, hogy nem tettél volna így – az hazugság lenne!

Becsuktam a számat, bosszankodva, hogy nem tudtam ellentmondani. – Ha szóltál volna a múlt héten, amikor megemlítettem, hogy megállapodtam a babaváró buli időpontjában, át tudtam volna szervezni.

– Milyen célból? Semmit sem tehettél volna. És addigra már kiosztottad a meghívókat.

Vitatkozni akartam... de aztán megálltam. Mert most nem egy vitára volt szüksége tőlem. A hangomat enyhítve megkérdeztem: – Hogy van az anyukád?

– Nem jól. Neki és a nagyanyámnak bonyolult volt a kapcsolata, de szerették egymást.

Lehajtottam a fejem. – És veled mi a helyzet? Te hogy vagy?

Csak egy semmitmondó hangot adott ki.

– Ilyen rosszul, mi?

Újabb hosszú sóhaj. – Nem könnyű megértetni valakivel, hogy a bűntudata felesleges, amikor még azt sem ismeri el, hogy ilyen bűntudatot érez.

Elfintorodtam, próbáltam olvasni a sorok között.

– Az anyukád magát hibáztatja Clear öngyilkosságáért?

– Nem egészen. De úgy érzi, hogy többet is tehetett volna érte.

– Milyen értelemben? – kérdeztem, amikor nem mondott többet.

Dax tekintete újra a medencére szegeződött, majd ivott egy kortyot az italából. – Anyám mindig is sejtette, hogy Clear öngyilkos lesz, miután Bale-t kivégzik. Állandó megfigyelés alatt tartotta a nagyanyámat, hozzánk költöztette, szakszerű segítséget kapott, de...

De Clear egy busz elé vetette magát, aztán meghalt a kórházba vezető úton – ennyit hallottam. Azt is hallottam, hogy volt egy búcsúlevél a zsebében, amiben kifejtette, hogy nem látta értelmét az életnek, ha a szeretett férfi nélkül kell élnie.

Végigsimítottam a nyelvemmel az alsó ajkamon.

– A nagyanyád őszintén szerette Bale-t?

– Megesküdött rá, hogy igen, de nem tudom, hogy szerelemnek nevezném-e azt, amit iránta érzett.

Amikor ismét elhallgatott, odanyúltam hozzá, és gyengéden megböktem a térde oldalát. – Megértem, hogy nem vagy túlságosan kitárulkozó, és hogy ez egy nagyon nehéz dolog lehet számodra, amiről beszélned kell, de ha már velem nem akarsz beszélni róla, legalább hívd fel Caelant vagy Drey-t. Nem tetszik az ötlet, hogy magadba fojtod mindazt, ami most éppen átfut a fejeden.

A tekintete visszaugrott rám. – Tényleg hallani akarsz erről az elbaszott szarságról?

– Nem azért, mert morbid módon lenyűgözőnek találom. Csak azt akarom, hogy kiadd magadból. Tudod, hogy soha nem ismételnék meg ebből semmit.

– Tudom – erősítette meg halkan.

A teljes magabiztosságtól, amellyel ezt mondta, megsajdult a mellkasom. – Soha nem találkoztam Clearrel, de időről időre láttam őt távolról. Milyen volt?

Nagyot lélegzett, és ismét elfordult. Azt hittem, hogy ismét hallgatni fog, de aztán megszólalt.

– Könnyű azt feltételezni, hogy biztos elcseszett volt a feje, ha feleségül ment egy halálraítélthez. – Röviden megdörzsölte az állát. – Nem erről volt szó. Csak egy nagyon sérült ember volt, aki rossz emberektől kereste a biztonságot, a védelmet és a szeretetet.

Ezt a viselkedést már korábban is láttam másoknál. Egyikük sem ment hozzá egy sorozatgyilkoshoz, de olyan partnerekkel kerültek kapcsolatba, akik rosszat tettek nekik.

Dax belekortyolt a whiskyjébe. – Ismerte a bántalmazást. A fájdalmat. Az elhagyatottságot. A félelmet. De nem igazán dolgozta fel mindazt, amin keresztülment. Ehelyett elhatárolódott. Egy általa létrehozott buborékban élt, ahol a világa pontosan olyan volt, amilyennek ő akarta. Az, hogy kapcsolatban volt egy rabbal, akit soha nem engedtek ki, azt jelentette, hogy „biztonságban” volt. A férfi soha nem árthatott neki. Soha nem csalhatta meg. Soha nem uralkodhatott rajta, nem erőszakoskodhatott vele, és nem irányíthatta. Szüksége volt rá – ő volt a férfi egyetlen igazi kapcsolata a külvilággal.

Ah. Bár intellektuálisan érthető volt, tekintve, hogy a psziché a legfurcsább módon működik, mégis kissé nehéz volt felfogni, hogy valaki egy olyan emberhez akar hozzámenni, mint Bale. – Mindig boldognak látszott.

– A maga módján az is volt. Szeretett engem, a testvéreimet és Ravent. Heves odaadással szerette anyámat. De Bale volt számára az első, mert Clear így érezte magát. Biztonságban. Imádottnak. Szükségesnek. Megértettnek. Különlegesnek. És amikor a férfi meghalt, már nem tudta elviselni, hogy mindezekből semmi sem maradt neki.

– Bale olyan volt, mint egy mankó? Bizonyos szempontból függött tőle?

Dax bólintott, arckifejezése komorabbá vált. – Ezen soha nem lehetett változtatni. Mindannyian megpróbáltuk – én, a testvéreim, a szüleim, még Clear barátai is. Nem hozott változást.

– Nem tudsz segíteni olyan embereken, akik nem akarnak segítséget, vagy nem látják, hogy szükségük van rá – mutattam rá halkan, érzékeltetve, hogy nem Kensey az egyetlen bűntudatot érző ember a képben, amiért nem tudta elérni Cleart. – Ti mindannyian jók voltatok a nagymamátokhoz. Mindent figyelembe véve, sokan kirúgták volna őt az életükből. A te családod mindennek ellenére az ellenkezőjét tette. – Ami közel sem lehetett könnyű. – Minden bűntudat helytelen itt.

– Igen. És anyám ezt tudja is a lelke mélyén, de ez nem sokat számít. A bűntudatát csak fokozza, hogy annyit veszekedtek. Régebben nem csinálták. Egészen addig nem, amíg meg nem születtem. Clear próbálta erőltetni, hogy vigyen el Bale-hez. Anyám visszautasította, de Clear az évek során nem hagyta abba. Minden testvéremmel kapcsolatban ugyanígy viselkedett.

– Nem mondhatnám, hogy hibáztatom Kensey-t, amiért távol tartott titeket tőle. – Kétlem, hogy én elvittem volna a gyerekeimet egy szigorúan őrzött börtönbe, hogy találkozzanak egy olyan férfival, aki nőket mészárolt le.

– Fájt neki, hogy Clear akkor is csak erőltette és erőltette, amikor látta, hogy a Bale-lel való kapcsolata milyen hatással volt az unokái életére. De Clear elméjében a férfi egy megváltozott, meg nem értett ember volt, aki szerette a családját. – Dax megvonta az egyik vállát. – Ahogy mondtam, a saját személyes buborékjában élt.

Az alsó ajkamat rágcsáltam. – Akartad valaha is látni őt?

– Nem. Nem fogok hazudni, kíváncsi voltam rá. Kíváncsi voltam, mi állt a levelekben, amiket nekem írt. Mindig odaadta őket Clearnek, és megkérte, hogy továbbítsa – anyám azonban visszatartotta őket. Ugyanezt tette azokkal a levelekkel is, amelyeket a testvéreimnek írt.

Személy szerint úgy véltem, hogy Kensey így járt el a legjobban. – Kérted valaha is, hogy elolvashasd őket?

– Nem. Bale csak azért fordult hozzám, hogy megpróbáljon beszivárogni anyám magánéletébe. Úgy tekintett rá, mint a lányára. Az ő angyala. Az ő fénypontja. Úgy törődött vele, ahogy csak egy hozzá hasonló ember törődhet egy másik emberrel. Nem tetszett neki, hogy olyan keveset látta őt.

– És úgy gondolta, ha elnyeri a szimpátiádat, hogy úgy mondjam, akkor talán zaklatnád őt, hogy elvigyen meglátogatni... és akkor láthatná őt – feltételeztem.

Dax lehorgasztotta az állát. – Igen. Mindig is csak róla szólt. – Felhajtotta az utolsó korty whiskyt. – Őrültségnek hangzik, hogy ezt mondom, de a fickó nem volt gonosz. Nem volt olyan egydimenziós. Azok a részei, amelyek nem voltak torzak és zavarodottak, mély kötődést alakítottak ki a nő iránt, és ez összezavarta a fejét. Ahogy az is, hogy gyerekkorában szerette őt. Egy gyerek, akinek fogalma sem volt arról, hogy a pasas milyen dolgokat tett. Egy gyerek, aki még azt sem tudta, hogy nem ő a biológiai apja – ezt Clear nem mondta el neki. Pletykákból tudta meg.

– A francba! – motyogtam egy belső rándulással.

– Igen. – Dax mélyen belélegezte a levegőt. – Ha amit az anyám iránt érzett, valódi, önzetlen szeretet lett volna, akkor teljesen visszalépett volna. De az igazság az, hogy nem volt képes ilyen érzelmekre. De Clear ezt nem ismerte be, és nem látott semmi rosszat abban, hogy hozzáment. Szóval igen, ő és anya sokat veszekedtek, amikor gyerek voltam. Különösen akkor, amikor kinyomtatták a nevemet a vele kapcsolatos cikkekben, vagy amikor zúzódásokkal borítva jöttem haza, miután egy újabb verekedésbe keveredtem – néha Clear védelmében, miután seggfejek sorozatgyilkos ribancának nevezték őt.

Összeszorítottam a fogaimat, ahogy a gyomromban felkorbácsolódott a düh. – És aztán mindennek tetejébe még azzal is meg kellett küzdened, hogy az emberek hozzá hasonlítanak. Mi a fenéért gondolná bárki is, hogy a többi tinédzser fiúval való verekedésed akár csak megközelíti egy szexuális szadista gyilkos tetteit?

– Amikor Bale tinédzser volt, rengeteg verekedésbe keveredett. Szeretett fájdalmat adni, és szeretett fájdalmat kapni. – Dax megnyalta az elülső fogait. – Az emberek azt sugallták, hogy ebben hasonlítunk egymásra.

Elfintorodtam, és kissé hátrahajtottam a fejem. – De azon kívül, hogy szeretsz szex közben elfenekelni vagy ilyesmi, te nem vagy oda az ilyesmiért.

– Nem, nem vagyok. De Redwater lakosságának egy része más elhatározásra jutott. Gondolom, jó pletyka kerekedett belőle.

Egy undorodott hangot adtam ki magamból. – Az emberek szarok! – Vetettem egy pillantást az üres poharára. – Kérsz még egyet?

– Nem. – Letette a poharát a nyugágyaink közötti asztalra, majd megpaskolta a szétterpesztett combjai közötti pontot. – Azt akarom, hogy térdelj ide.

Összehúztam a szemem, amikor az övéi kezdtek felhevülni és elsötétedni. – Mi fog történni, ha megteszem?

– Sok-sok minden – válaszolta, a szavak gyakorlatilag folyékony szextől csöpögtek.

Felejteni akart, jöttem rá. Ki akart lökni mindent az elméjéből, és a feledés legalapvetőbb formáját kereste.

– Tudod, a legtöbb ember csak egy ölelést kérne, ha rosszul érzi magát.

– A legtöbb embernek nincs olyan felesége, aki olyan jól bánik a szájával, mint te.

Meglepetten felnevettem. – Rendben. Bármire hajlandó vagyok, amire csak gondolsz! – Felálltam. – Az biztos, hogy szexuálisan még sosem hagytál cserben.

Az ajkai felfelé rándultak. – Ahogy te sem!

 Harminckettedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Egy héttel később Drey nyögve dobta a csomagtartómba a nehéz bevásárlószatyrokat.

– Mi van ezekben? Téglák?

Éreztem, hogy felfelé ível az ajkam, és vállat vontam.

– Főleg karácsonyi ajándékok. – Idén többet kellett vásárolnom, mióta a családom kibővült, hogy hozzámentem Daxhez. Ami egyáltalán nem panasz volt. Imádtam ajándékokat vásárolni, különösen az ünnepek alatt.

Drey homlokán a ráncok kisimultak, ahogy a szája felfelé billent. – Nekem is vettél valamit?

– Persze. – Játékosan megböktem a karját. – Mintha kihagynám a kedvenc sógoromat. Minek nézel te engem!?

A szemét forgatta, és a fejét ingatta. – Kedvenc. Persze.

Néhány perccel ezelőtt váratlanul összefutottam vele, Jaggel és Jag barátnőjével, Leonie-val, amikor kiléptem a bevásárlóközpontból. Mindhárman a közeli bowlingpályára tartottak, ahol néhány másik barátjukkal fognak találkozni. Drey ragaszkodott hozzá, hogy az összes szatyromat előtte elhozza a parkolóba, az úriember. És mivel ő egy hegynyi tiszta férfierő volt – komolyan, az izmai is izmosak voltak – nem ellenkeztem. Az átkozott tenyerem égett, ahol a szatyor fülei a bőrömbe vájtak.

A kulcscsomót használva a csomagtartó bezárására, végigpásztáztam a trión, miközben megkérdeztem: – Befejeztétek már a karácsonyi bevásárlást?

– Majdnem – mondta Drey. – Az enyémet online intézem.

Jag morgott. – Én is.

– Ja – kezdte Leonie a felső ajkát görbítve – ki akar sétálgatni egy plázában?

Ragyogó mosolyt villantottam rá. – Én.

Egy gúnyolódó horkantást adott ki. – Gondolom, a bevásárlókörút nem újdonság számodra. Biztos jó lehet, hogy egész életedben tele voltál pénzzel.

Szemforgatás. Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy Leonie nem enyhült meg irányomban. Még mindig szükségesnek érezte, hogy az anyagi biztonságomat ellenem fordítsa... mintha nem tudnám, mit jelent „küzdeni” vagy harcolni azért, amit akarok, amire szükségem van az életben, és ezért nem érdemelném meg a tiszteletét.

Már korábban is találkoztam olyan emberekkel, akik ilyen nézeteket vallottak. Valószínűleg a jövőben is fogok találkozni továbbiakkal. És bár megértettem, hogy honnan jöttek, úgy éreztem, hogy gyakran nem vették figyelembe, hogy mindenki átél valamilyen küzdelmet. Az anyagi biztonság nem jelentett védelmet a fájdalomtól, a problémáktól, vagy a veszteségektől. Sőt, a pénz birtoklása gyakran a saját problémáival járt együtt.

De nem állt szándékomban ezt megbeszélni vele – túl öreg voltam ahhoz, hogy érdekeljen, mit gondolnak rólam vadidegenek. Így hát, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésének ribancos részét, inkább azt mondtam: – Nos, a bevásárlóközpontok biztos nem valók mindenkinek! Valójában, ők – Drey, ne kukkolj a táskáimba!

A sógorom kiegyenesedett. – Én csak a csomagolópapírt néztem. Tényleg ennyi kell belőle?

Elmosolyodtam annak emlékére, hogy az egyik majdnem egy pokolian ribancos pofont adott neki, amikor korábban felemelte a csomagjaimat, hogy bedugja őket a csomagtartóba. – Igen, mert más ajándékokat is be kell csomagolnom. A legtöbbet a neten rendeltem. Úgy tervezem, hogy az összes csomagolást ezen a hétvégén intézem, hogy a fa alá dughassam az ajándékokat.

– Még mindig nem hiszem el, hogy rávetted Daxet, hogy segítsen felállítani a karácsonyfát – mondta Drey, és döbbenten fújta ki a levegőt.

– Még mindig nem tudom elhinni, hogy jól bírja, hogy van fája – jegyezte meg Jag. – Hogyan vetted rá, hogy beleegyezzen?

Mivel nem voltam hajlandó megosztani a nagyon kedves és bizalmas dolgokat, amiket Dax mondott nekem erről a kérdésről, egyszerűen megrántottam az egyik vállamat, és titokzatos mosolyt villantottam Jagre. – Megvannak a módszereim. – Aztán újra Drey-re összpontosítottam. – Hallottam Harritől, hogy Sabre jobban van.

– A húgod valamiféle fekete mágiát végzett a kutyámon – ő tagadja, de semmi másnak nincs értelme – erősködött Drey. – Még mindig nincs teljesen rendben odafent, és kétlem, hogy ezen bármi is változtatna. De már sokkal nyugodtabb. Főleg Harri közelében. Szinte megbotlik, hogy a kedvében járjon, a nyelvét lógatja, a farkát csóválja. Teljesen imádja őt.

– Harrit könnyű imádni.

A szája íve arról árulkodott, hogy egyetért... de nem úgy, mint egy potenciálisan érdeklődő férfi. Nem, inkább, mint egy srác, aki úgy gondolta, hogy van egy szuperjó barátja.

Ugh, ez a kettő az őrületbe fog kergetni. Mert őszintén, azt hittem, jó párost alkotnának, ha csak megfontolnák, hogy átlépjék a „barát” határt.

– Úgy tűnik, Jameson határozottan így gondolja – el akarja vinni ebédelni. – Harri tegnap említette ezt sms-ben.

Egy halvány vonal horpasztotta Drey homlokát, amitől kissé elkeseredettnek tűnt. Huh. Milyen érdekes.

– Nem öreg egy kicsit hozzá? – kérdezte Drey, a hangja valahogy mogorva volt.

Elvigyorodtam. – Úgy beszélsz, mint Alicia! – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Jag vállai kissé megfeszültek a húgom neve hallatán. – De hát ő úgy gondolja, hogy mindenki túl öreg Harrinek.

Drey megdörzsölte az állát. – Néhány napja láttam Aliciát messziről. Úgy méregette a telefonját, mintha a puszta létezése is sértette volna.

Valószínűleg újabb üzenetet kapott Dariótól. A seggfej nem adta fel. Azonban mégsem magyaráznám el a helyzetet az itt lévőknek. Drey-t és Jaget nagyon kedveltem, de Alicia dolga az ő dolga volt. És Leonie előtt amúgy sem fednék fel semmit.

Így hát egy távolságtartó vállrándítást tettem, és azt mondtam: – Talán vesztett a passziánszban, vagy ilyesmi. Rendben, most mennem kell! Köszönöm a segítséget, jó volt látni titeket! – Vagy legalábbis jó volt látni a srácokat.

Elköszöntünk egymástól, bár Leonie-tól csak egy alig-integetést kaptam, ami nem volt több egy kézmozdulatnál. Ó, szinte megszakadt a szívem.

Elindultam a vezetőajtó felé, és kinyitottam. Éppen be akartam szállni a járműbe, amikor észrevettem két embert, akik egy parkoló autó mellett álltak néhány méterrel arrébb a parkolóban.

Felicity és Blaise.

Csodálatos. Teljesen csodálatos

Kiegyenesítettem a vállamat, felkészülve a bajra. De... Blaise-től nem kaptam a szokásos vicsorgást. Úgy kerülte, hogy találkozzon a tekintetünk, mintha hipnotizálni tudnám.

Felicity sem fintorgott rám. Sőt, furcsa vigyort villantott felém. Egy gonosz, fölényes, „majdnem sajnállak” vigyort.

Megfeszültem. Miféle világban sajnálna engem? Soha?

Egy olyan világban, ahol tudott az egyezségről.

Ez tűnt a legvalószínűbb magyarázatnak. Graydentől tudhatott róla. Egy ilyen tudás birtokában Felicity minden bizonnyal csak egy egyszerű viccnek tartana engem – így látná a helyzetet.

Talán várhattam volna, hogy Grayden elmondja neki. Jelenleg nem igazán rajongott sem Daxért, sem értem. Néhányszor láttam őt távolról, amikor a városban jártam. Minden alkalommal kiszúrt engem, de igyekezett elutasítóan félrenézni.

– Hát, helló, Addison – Felicity szinte énekelte. – Remélem, te és Dax jól vagytok.

Egy ideges kinézetű Blaise súgott valamit a fülébe, és megrántotta a karját, hogy megpróbálja elvezetni. Okos döntés volt a részéről – és annak a jele, hogy remélhetőleg meg fog változni a viselkedése. A nő nem ellenkezett vele, olyan pillantást vetve rám, ami azt mondta, hogy nem érem meg az idejét.

Nos, legalább nem kellett konfrontálódnom.

Személy szerint azonban kétlem, hogy pusztán azért ment volna el, mert sötéten mulatságosnak találta, hogy a házasságom üzleti megállapodás volt. Sokkal valószínűbb volt, hogy azért hallgatott, mert félt Dax reakciójától. Valószínűleg ez a félelem volt az, ami megakadályozta abban, hogy az alkunkról szóló híreket ribancosan terjessze Redwaterben.

Nagy levegőt vettem, bepattantam a kocsimba, becsatoltam magam, és beindítottam a motort. A hazafelé vezető út viszonylag rövid volt, így hamarosan a kocsibeállóban parkoltam. Ott egy huhogással kiemeltem a megrakott csomagjaimat a csomagtartóból, majd becsuktam azt. Miután bezártam a kocsit, elindultam befelé.

Dax éppen egy gőzölgő bögrével a kezében jött a folyosón, amikor beléptem a villába.

Becsukva magam mögött az ajtót, mosolyt villantottam rá. – Szia!

A szemöldöke összehúzódott. – Vásárolni voltál?

– Mi árulta el? – kérdeztem kimérten.

Türelmetlen pillantást vetett rám. – Egyszerűen csak meglepődtem, mert azt mondtad, hogy elintéznivalóid vannak.

– Így is volt. Köztük volt a karácsonyi ajándékok vásárlása is. – Szünetet tartottam. – Épp most futottam össze az öcséddel.

– Melyik öcsémmel?

– A kedvencemmel.

Dax hosszan sóhajtott egyet. – Persze.

Éreztem, hogy az ajkam sarka felfelé húzódik. – Drey-ről beszéltem, történetesen – a bowlingpályára ment Jaggel és a legjobb barátommal.

– A legjobb barátoddal?

– Leonie-val, természetesen. Láttam Felicityt és Blaise-t is. – Megnyugtatóan felemeltem a kezem. – Ne aggódj, nem mondtak semmi hülyeséget! Felicity köszönt, azt mondta, reméli, hogy jól vagyunk, aztán továbbment. Blaise egy szót sem szólt hozzám.

Dax morgott. – Tanulnak.

– Az az érzésem, hogy Felicity tud az alkunkról. Csak volt valami abban, ahogy rám nézett, olyan önelégülten és fölényesen. Az a gyanúm, hogy Grayden fecsegett.

– Inkább megszellőztette – hárította Dax, mielőtt belekortyolt a kávéjába. – Nem volt boldog, amikor elhagyta az irodámat, miután Mimi odaküldte. Nem lepődnék meg, ha miután hazament, Felicitynek szónokolt volna az ott folytatott heves beszélgetésről.

– Igen, ennek lenne értelme. Akárhogy is, biztos vagyok benne, hogy tud róla. Egyelőre nem tett semmit az információval, ami csak azt mutatja, mennyire nem akar újra keresztbe tenni neked – a nő borzalmas pletykafészek. – Megbillentettem a fejem. – Mindegy, haladjunk tovább... milyen volt a golfozás?

– Izgalmas.

Felnevettem a száraz válaszán. – Szerintem jobban szereted, mint ahogyan azt mutatod.

– Nagyon is szeretek golfozni. Egyszerűen csak nem szeretem az egész játékot olyasvalakivel tölteni, aki egy üzleti megállapodás feltételei körül akar táncolni.

– Érthető. – A homlokomat ráncoltam, amikor megpróbált belekukkantani a táskáimba. – Nem, nem szabad belenézned!

– Miért nem?

– A karácsonyi ajándékaid vannak benne; azt akarom, hogy meglepetés legyen! Bár figyelmeztetnem kell, hogy ne várj semmi izgalmasat – siettem hozzátenni. Jobbnak tűnt előre figyelmeztetni. – Nehéz egy olyan pasinak vásárolni, akinek mindene megvan.

Megvonta a vállát egy apró vállrándítással. – Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog, bármit is adsz nekem.

– Ne tedd! Ne légy biztos benne!

Felhorkant.

– Vettél nekem valamit, vagy nekem kell ajándékot vennem, hogy megajándékozz engem?

A szemöldöke összeért. – Te magad vennéd meg a tőlem szánt ajándékot?

– Persze, nem bánom. Még be is csomagolom őket neked. Csak annyit kellene tenned, hogy visszafizeted nekem a pénzt... különben tényleg csak annyit tettem, hogy megvettem dolgokat, hogy magamnak adjam ajándékba becsomagolva. Az egyszerűen furcsa lenne.

A homlokán elmélyültek a ráncok. – Nem is lennének igazán ajándékok tőlem, ha te választanád őket, nem igaz?

– Igen. Ha, ahogy az előbb említettem, visszafizetnéd a pénzemet. Ez nem különbözik attól, mintha megmondanám, hogy mit szeretnék, és te aztán elmennél megrendelni a neten, vagy bármi más. Én...

Kopogás hangzott fel a bejárati ajtón.

Meglepett pislogással kérdeztem: – Vársz valakit?

Összeszorította az ajkát, és megrázta a fejét.

Huh. Megfordultam, és kinyitottam az ajtót. Leesett az állam, amikor Brooksot találtam a másik oldalon állni. Éreztem, ahogy az arcom óriási mosolyra húzódik, és átkaroltam. – Ó, Istenem, miért nem mondtad, hogy jössz?

Nevetve szorosan átölelt. – Meg akartalak lepni!

Nos, sikerült neki. Visszahúzódtam, megragadtam a karját, majd szinte berángattam. – Olyan jó látni téged! Várj, honnan tudtad egyáltalán, hogy hol lakunk Daxszel?

– Sokan tudják, Addie. Nem volt nehéz kideríteni. – Dax felé fordult, és kinyújtotta a kezét. – Hogy vagy?

Dax mosolyogva rázta meg a kezét. – Azon kívül, hogy bosszant, hogy a feleségemet fogdosod, jól – válaszolta játékosan, újabb nevetést kicsalva Brooksból.

– Akkor egyedül jöttél ide? – kérdeztem, miközben becsukta az ajtót.

– Igen, Brittany és Manti nem tudott eljönni – mondta az orrát ráncolva, a társaira utalva. – Brittany családja megjelent nálunk Afrikában, így nem tudott csak úgy eljönni. Úgy döntöttünk, hogy Manti vele marad. Én is csak néhány napig leszek Redwaterben, de muszáj volt meglátogatnom titeket.

– Annyira örülök, hogy megtetted! – Több mint egy évtizede volt a barátom, és nagyon hiányzott. – Hadd tegyem el ezeket a szatyrokat, aztán rendelünk kaját.

A következő néhány órát nevetéssel, evéssel, ugratással, ivással és beszélgetéssel töltöttük, miközben kinn ültünk a teraszon. Bár Dax nem volt olyan nyitott és laza Brooksszal, mint a legközelebbi barátaival, a kettőjük között jó volt a dinamika. És egyértelműen látszott, hogy nagyra tartja Brooksot.

Egyik pillanatban megcsörrent Dax telefonja. Morogva közölte, hogy fel kell vennie a hívást, és bevonult a házba. Én kint maradtam Brooksszal.

A velem szemben lévő székről figyelt, és vigyorgott. – Boldognak tűnsz.

Éreztem, hogy felfelé görbül a szám. – Az vagyok.

– Nem, úgy értem, hogy csak boldognak, hanem igazán boldognak látszol. Nem hiszem, hogy valaha láttalak még ilyen nyugodtnak és elégedettnek. – Brooks rövid pillantást vetett a teraszajtóra. – Ha még nem is szereted őt – tette hozzá, lehalkítva a hangját –, jó úton vagy afelé.

Nagyon mozdulatlanná váltam, és automatikusan kinyitottam a számat, hogy ellenkezzek, kényelmetlen volt elismerni, hogy igaza van.

Brooks egy határozott pillantást vetett rám. – Ne is tagadd, Addie, csak az idődet vesztegetnéd! Túl jól ismerlek ahhoz, hogy ilyesmivel átverj.

Ugh, annyira tudta. Éreztem, hogy a vállam megereszkedik a vereségtől, és nagyot sóhajtottam.

– Kiderült, hogy Daxről könnyű gondoskodni – mondtam, a saját hangomat ugyanolyan halkan tartva. – Figyelmeztethettél volna erre, mielőtt hozzámentem. Beírhattam volna a hátrányok rovatomba.

Az ajkai megrándultak. – Akkor örülök, hogy nem tettem, mert különben talán nem sétáltál volna vele az oltár elé.

Őszintén, már a gondolattól is elállt a lélegzetem, hogy másképp is dönthettem volna – hogy nem lennék ott, ahol most vagyok, nem éreznék úgy, ahogy most, és nem lenne Dax az életemben semmilyen módon, alakban vagy formában.

Brooks arckifejezése kijózanodott. – Ő is törődik veled, tudod. Nem tudom megmondani, mennyire – Dax érzelmeit sosem könnyű megérezni. De abból, ahogyan bánik veled, nyilvánvaló, hogy fontos vagy neki.

Lassan bólintottam. – Igen, nyíltan valami ilyesmit mondott Graydennek is. – Az emlék felmelegítette a véremet, és megkönnyítette, hogy újra lélegezzek.

Brooks a homlokát ráncolta. – Graydennek?

– Úgy viselkedett, mint egy seggfej. – Elmeséltem, mi történt Dax irodájában, bár kihagytam azt a részt, hogy Mimi odáig volt érte, és csak annyit mondtam, hogy nem tetszett neki, hogy továbblépett. – Elég intenzív volt.

– Grayden biztosan kiakadt – mondta Brooks szórakozó kuncogással. – Dax biztos nem próbálta titkolni, hogy mennyire birtoklóak az érzései, ugye? Ez tetszik nekem. És tetszik, hogy nyíltan beismerte, nem csak ezt érzi irántad. Örülök, hogy az alku tiszteletben tartása mindkettőtöknek bevált. – Végigfutott a fogaival az alsó ajkán. – Aggódtam érted! Aggódtam, hogy mindketten megbánjátok a döntéseteket, de mégis együtt maradtok, mert egyikőtök sem szereti feladni a dolgokat.

– Én nem bánom. Soha nem volt olyan pillanat, amikor igen.

Brooks a fejét ingatta. – És akkor sem fogod megbánni, ha egyszer csak beleszeretsz, de kiderül, hogy ő soha nem fog viszontszeretni? Egyébként nem mondom, hogy ez bekövetkezik. Sőt, remélem, hogy nem fog. Csak az ördög ügyvédjét játszom.

– Hát persze, hogy azt teszed! Ez a dolgod! – Nagy levegőt vettem. – Ha a szerelmi gödörben kötök ki, de ő nem csatlakozik hozzám, nos, az nehéz lesz. De nem látom előre, hogy bármit is megbánnék. Úgy értem, úgy mentem bele ebbe a házasságba, hogy tudtam, ő nem képzelte azt, hogy valaha is így fog törődni velem – máskülönben nem húzott volna gyűrűt az ujjamra. Szóval felkészültem erre a jövőre.

– Személy szerint? Szerintem mindketten huszonöt centi mélyen lesztek abban a szerelmi gödörben, amit említettél. – Szünetet tartott, és figyelmesen tanulmányozott engem. – Mondok valamit, amit talán nem fogsz szívesen hallani.

Elfintorodtam. – Oké. – A szóban ott volt az óvatosság.

Előrehajolt, az alkarját az asztalra támasztotta. – Itt voltam, amikor Lake-kel voltál. Láttalak titeket együtt. Hallottam, hogyan beszéltél róla és hozzá. Tudom, hogy szeretted őt. De... sosem éreztem, hogy ő lenne életed nagy szerelme, Addie. Soha nem volt olyan pillanat, amikor azt hittem volna, hogy megtaláltad azt az embert, akivel egész hátralévő életedben együtt fogsz élni.

Megfeszültem, a gyomrom összeszorult. – Brooks...

– Hadd fejezzem be! – kérte, a hangja lágy volt. – Amikor valaki meghal, gyakran túlzásokba esünk. Ragyogóan beszélünk róluk, minden legjobb tulajdonságukra emlékezünk, és megfeledkezünk a hibáikról. Igaz?

Sóhajtottam, és vonakodva beismertem: – Néha előfordulhat, igen.

– És ha szenvedtek a haláluk előtt, vagy amikor meghaltak, akkor még inkább piedesztálra emeljük őket – ezt személyes tapasztalatból tudom. Én is így tettem, amikor meghalt az apám. Az igazat megvallva? Legtöbbször egy pöcs volt. De bűntudatom volt, hogy ezt bevallottam magamnak, ezért félretoltam, és a szép emlékekbe kapaszkodtam.

– Lake nem volt pöcs!

– Nem, nem volt az – értett egyet Brooks azonnal. – De lehet, hogy a róla szóló jó emlékeket egy felnagyított, rózsaszínű lencsén keresztül látod. Talán megfeledkeztél a többi dologról. Például arról, hogy néha mennyire lehúzott téged. Például, hogy milyen csúnyán tudott viselkedni, ha féltékeny volt. Például, hogy a barátait mindig fontosabbnak tartotta nálad, egészen addig, amíg tudomást nem szerzett a daganatról.

Beleharaptam az arcom belsejébe. A francba, tényleg nem akartam mindezen elmélkedni. Mert igazából nem állíthattam, hogy Brooks téved... és ettől szarul éreztem magam. – Oké, lehet, hogy erősen ragaszkodtam a jó emlékekhez. De több a jó, mint a rossz.

– Nem mondom, hogy nincsenek – mondta, és békítően felemelte a kezét. Aztán az egyik ujjával az asztalra mutatott, miközben hozzátette: – De kérdezd meg magadtól ezt: Úgy gondoltad, hogy Lake az egyetlen nagy igaz szerelmed, mielőtt meghalt?

Rá akartam vágni, hogy igen, persze, hogy így gondoltam. De őszintén szólva... – Nem emlékszem! – Ezzel szembesülve, bassza meg, olyan volt, mintha a lélegzetem is elakadt volna. Kihúztam magam, és a kezemet a görcsbe ránduló gyomromra tettem.

Brooks egy szelíd mosollyal nézett rám. – Leülhetnék ide, és hasonló beszélgetést folytathatnék Daxszel Gracie-ről, csakhogy semmi értelme, mert üres tekintettel bámulna rám, és egy szót sem szólna.

Éreztem, ahogy összehúzódik a szemöldököm. – Hogy érted, hogy hasonló beszélgetést folytathatnál vele?

Brooks megdörzsölte a tarkóját. – Nézd, az emberek arról beszélnek, milyen szoros volt a viszonyuk Gracie-vel. Biztosan szerették egymást, de nem voltak szoros kapcsolatban, Addie. – Megrázta a fejét. – A kapcsolatuk nem volt szilárd. Hogy is lehetett volna az? Nem bízott benne teljesen. Gracie tudta ezt, és ez felemésztette. Apró, passzív-agresszív módon fizettette meg vele.

Pislogtam egyet. – Az utolsó részről nem is hallottam. Bár... Mimi szereti azt mondani, hogy a testvére nem volt „olyan tökéletes”.

– Senki sem az, ugye? De tény, hogy az emberek úgy beszélnek Gracie-ről, mintha egy kibaszott szent lett volna. Kedves természete volt, az biztos. De neki is voltak hibái, mint mindenkinek. Neki és Daxnek is voltak problémái, mint minden más párnak. És bevallom, nem hiszem, hogy ő volt élete nagy szerelme, mint ahogy szerintem Lake sem volt a tiéd.

Éreztem, hogy súly nehezedik a mellkasomra, és megnyaltam az ajkam. – Miért mondod ezt?

– Mert éreztem valamit ma este. Valamit, amire nem számítottam. – Brooks az asztalra támasztotta a könyökét. – Dax bízik benned – ez ott van abban, ahogyan beszél rólad és hozzád; abban, hogy milyen közel ül hozzád; abban, hogy mennyire ellazul a teste, amikor a közeledben van. A fickó egy cseppet sem óvatoskodik melletted. Nem tudom, felfogtad-e, hogy ez mekkora dolog.

– Felfogtam – mondtam, és szórakozottan megdörzsöltem a combomat. – Saját szememmel láttam, milyen mélyen gyökereznek a bizalmi problémái. Olyan sokszor előfordult, hogy úgy tűnt, megdöbbentette, hogy megvédtem, vagy kiálltam mellette, vagy támogattam, vagy bármi más. Gyakran nézett ki olyankor óvatosnak és gyanakvónak, mintha nem tudta volna rávenni magát, hogy elhiggye, hogy olyan valaki vagyok, akire számíthat. Azt hittem, talán soha nem jutunk el arra a pontra, ahol most vagyunk, de eljutottunk.

– És ez óriási dolog, Addie. Vannak emberek, akik évtizedek óta az életében vannak – beleértve engem is – akikben nem bízik. Nem gyakran engedi olyan közel magához az embereket, hogy kiérdemeljék. De veled megtette. Te olyasmit kaptál tőle, amit Gracie soha, úgyhogy ne hagyd, hogy az emberek meggyőzzenek arról, hogy mindig másodhegedűs leszel mellette.

– Nem vagyok meggyőződve róla, csak nem fogok túl sokat remélni.

– Ezt értem. És talán igazad is van, hogy óvatos vagy. Talán tévedek, ha azt gondolom, hogy egyszer mindketten szerelmet vallotok egymásnak. De Addie, ha mégis olyan helyzetbe kerülsz, hogy többet érzel iránta, mint ő irántad, ne hagyd, hogy ez felemésszen. Emlékezz arra, amid van; emlékezz arra, hogy nyertél valamit, amit ő ritkán ad. Ne feledd, hogy... – Brooks elhallgatott a lépések hangjára.

Pillanatokkal később Dax lassan kifelé sétált. A szeme összeszűkült, ahogy végignézett a túlságosan is halvány mosolyomon, és Brooks most túlságosan is lezser kinézetén.

– Valami baj van?

Megráztam a fejem. – Nincs. – A válaszom egy kicsit túlságosan is vidám volt.

– Egyáltalán nincs – biztosította Brooks. – Csak próbáltam meggyőzni, hogy szökjön el velem. Tudom, hogy ez mohóvá tesz, hiszen már van két partnerem, de tudod, mit mondanak arról, hogy három az már tömeg.

Dax rábámult, kétkedő arckifejezésével egyértelművé téve, hogy nem veszi be Brooks mellébeszélő válaszát.

– Még jó, hogy Brittany nem volt itt, hogy ezt hallja – már azért is tökön rúgna, hogy még csak vicceltél is ezzel.

Brooks drámaian összerezzent. – Valószínűleg. Elvetemült kis teremtés. De ki mondta, hogy viccelek?

– Én. – Dax lesüllyedt a kanapéra, elfoglalta korábbi helyét közvetlenül mellettem, és átvetette a karját a háttámlán. – És ha nem így lenne, akkor is csak a lélegzetedet pazarolnád. Addison nem hagyna el engem. – Olyan meggyőződéssel mondta, hogy elmosolyodtam.

Brooks összevonta a szemöldökét. – Honnan tudod ezt biztosan?

– Mert nem hagynám neki!

A mosolyom eltűnt. Ez az egész „hagyni” rész mindig is idegesítő volt. – Ha el akarnék menni...

– Megbeszélnénk a dolgot – fejezte be Dax. – És addig beszélgetnénk és beszélgetnénk és beszélgetnénk, amíg meg nem gondolod magad. Amit meg is fogsz tenni.

Tekintve, hogy nagyon is mestere volt a meggyőzésnek, nem állíthattam őszintén, hogy nem sikerülne lebeszélnie.

– Mindegy. Mindenesetre nem fontolgatom, hogy Brooksszal együtt távozom.

– Jó. Ez azt jelenti, hogy nem kell megölnöm őt.

Brooks elvigyorodott. – És hát nem örülünk ennek mindannyian?