29. -30.Fejezet

 

Huszonkilencedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Másnap délután besétáltam Dax irodájába, és egy aprót integettem felé, miközben félig énekelve üdvözöltem.

– Meglepetés!

Az íróasztala mögött ülve, a birodalma császárának látszott, rám szegezte azokat a különböző színű szemeit, és a szája íve megenyhült. – Nem tudtam, hogy jössz.

Becsuktam az ajtaját, majd az íróasztala felé sétáltam.

– Persze, hogy nem tudtad. Különben nem lenne meglepetés.

A tekintete a nálam lévő műanyag zacskóra esett. – Mi ez?

– Harapnivaló. Beszéltem Benjaminnal – tettem hozzá, utalva a csodálatos személyi asszisztensére. – Azt mondta, hogy ma nincs ebédmegbeszélésed, és itt leszel, szóval... – Felemeltem a vállamat, egy icipicit kínosan érezve magam a gondolatra, hogy esetleg nem tetszik neki, hogy megjelentem hívatlanul. De valami meleg és intenzív szivárgott a tekintetébe, ami megnyugtatta a bensőmet.

Dax felemelkedett a székéből. – Értem. És mi ihlette ezt?

– Semmi különös. Csak eszembe jutott, hogy a feleségek néha csinálnak ilyesmit. Én sem hanyagolhatom el az állampolgári kötelességeimet, mint ahogy te sem hanyagolhatod el a tieidet. – Pontosabban az, hogy egész egyszerűen csak látni akartam őt, és nem láttam szükségét, hogy küzdjek ellene.

Hümmögött, és átvezetett a társalgóba. – Sikerült meglepned engem. Ez nem sok embernek sikerül. Te mégis gyakran megteszed.

A finomságokkal teli zacskót a dohányzóasztalra téve éreztem, hogy felfelé görbül a szám. – Bevallom, némi élvezetet találok abban, hogy készenlétben tartsalak. – Ez így volt tisztességes. Ő is abban tartott engem.

Az ajkai összepréselődtek. – Ezt magam is éreztem.

– Csak a jegyzőkönyv kedvéért, az ebédidőben tett látogatásomat jó vagy rossz meglepetésnek minősíted? – kérdeztem, könnyednek tartva a hangomat, nem akartam megmutatni, mennyire fájna, ha a válasz történetesen „rossz” lenne.

Kissé lehajtotta a fejét, a szemeinek pillantása az enyémbe merült, és csillogtak valamitől, amit nem igazán tudtam megnevezni, és amitől megremegett a gyomrom.

– Jó.

A megkönnyebbülés felmelegítette a bensőmet, és egy megnyerő mosolyt villantottam rá. – Kitűnő válasz! – Levegő zúgása hallatszott, amikor az egyik bőrszékre süllyedtem.

Ő velem szemben foglalt helyet, eszembe juttatva azt, amikor utoljára itt voltam. Annyi minden történt azóta, hogy úgy éreztem, mintha egy emberöltővel ezelőtt lett volna, de nem negatív értelemben. Inkább olyan érzés volt, mintha az életem kettévált Dax előttre és Dax utánra.

– Szóval – kezdtem –, megríkattál ma valakit?

– Megríkattam? – ismételte meg, a szemöldökét összevonva.

– Igen. Tudod... Zokogás. Sírás. Bömbölés. Rinyálás.

Kifejezéstelen tekintettel válaszolt. – Tudom, mit jelent a „sírás”. Egyszerűen fogalmam sincs, miért gondolod, hogy valakit ilyen állapotba hoznék. Nem vagyok az apád!

Kuncogva kotorásztam a csemegés szatyorban, és előhúztam két üveg vizet. Nem tagadhattam le, hogy apám híres volt arról, hogy megpityeregteti az alkalmazottait. – Azt hiszed, hogy átvertél, mert csupa könnyedség és báj vagy a munkatársaiddal szemben? Ugyan már! Mindenkit igyekszel név szerint ismerni, és éreztetni, hogy „látják” őket, hogy még jobban féljenek csalódást okozni neked, mint amennyire eddig is féltek. – Letettem az üvegeket az asztalra. – És működik!

Vidámsággal a szemében, megdörzsölte az állát.

– Hmm. Nos, amennyire tudom, az alkalmazottaim ma még nem potyogtattak könnyeket. De még korán van.

– Valahogy tudtam, hogy ezt az utolsó részt is hozzá fogod tenni. – Elővettem egy klubszendvicset, és odaadtam neki. – Tessék!

– Köszönöm! Hogy telik a napod eddig?

– Egész jól. – Kihalásztam a saját szendvicsemet a zacskóból, majd kicsomagoltam. – Az egész délelőttöt az irodámban töltöttem, mint mindig.

– Én is – mondta, miközben ivott az italából. – Bár van néhány külsős találkozóm. – Lecsavarta a kupakot az üvegéről. – Mit csinálsz délután?

– Találkozóm van egy múzeumigazgatóval, aki egy új kiállítás megnyitójával kapcsolatban szeretne egy szalagvágós rendezvényt rendezni. – Beleharaptam a szendvicsembe, és majdnem felnyögtem az elégedettségtől, amikor a tojás, a zsázsa és a majonéz íze szétrobbant a nyelvemen. – Egy esküvői fotóssal is találkoznom kell, de annak nem kellene sokáig tartania.

Az italaink kortyolgatása és az ételeink falatozása közben erről-arról beszélgettünk. Kellemes volt. Más. És sajnálkoztam, hogy nem tettem meg hamarabb.

Nem voltam biztos benne, hogyan fog reagálni arra, hogy felbukkanok figyelmeztetés nélkül. Korábban majdnem felhívtam, hogy megkérdezzem, nem bánná-e. De úgy döntöttem, inkább megragadom a lehetőséget és meglepem. Örültem, hogy így tettem, és megjegyeztem magamban, hogy megismételjem valamikor a jövőben is.

Miután befejeztük az ebédet, nedves törlőkendőkkel megtisztítottuk a szánkat és a kezünket. Az összes szemetet bedobtam a csemegés zacskóba, majd Daxre néztem, és meg akartam kérdezni, hogy kér-e az ajándék mentolos cukorkákból. Ehelyett mozdulatlanná merevedtem... mert a szemében forróság támadt.

– Mi az? – kérdeztem, miközben a gyomrom egy kis bukfencet vetett.

Az ujjaival a karfán dobolt, a figyelme kizárólag rám irányult.

– Csak eszembe jutott, amikor hónapokkal ezelőtt besétáltál az irodámba. Emlékszem, hogy mennyire szerettelek volna az asztalom fölé dönteni, és itt helyben megdugni. – Az ujjai mozgása megállt. – Úgy döntöttem, hogy helyette most fogom megtenni.

Mielőtt észbe kaptam volna, már az íróasztalánál álltam, a mellkasom a felületéhez tapadt, a szoknyám a derekamhoz gyűrődött, ő pedig úgy furakodott belém, mintha eluralkodott volna rajta egy istenverte szexuális láz.

Annyira el voltam szállva a rajtam átáramló boldogságtól, amely egyre szorosabban és szorosabban tekergetett, hogy alig vettem észre a zümmögő hangot, amely az irodai telefonjából jött, amíg abba nem hagyta a mozgást, és meg nem nyomott egy gombot.

– Igen? – kérdezte szenvtelenül, és semmi sem árulta el a hangjában, hogy épp egy dugás közepén van. A pokolba is, még csak nem is zihált.

– Uram – kezdte Benjamin – egy bizonyos Mr. Grayden Ackehurst van a földszinti recepciónál. Beszélni szeretne önnel.

A szavak átvágtak a gyönyörrel teli kábulatomon, és megmerevedtem.

– Tényleg? – mormogta Dax, hátrahúzva a csípőjét, sima siklással visszahúzva a farkát, amíg már csak a vastag feje volt bennem. – Mondd meg nekik, hogy engedjék fel!

Engedjék fel? Uhh! Egyszerre frusztráltan és csalódottan, hogy meg kell állnunk, kezdtem vonakodva kiegyenesedni. De egy kéz a tarkómra szorult, visszanyomott a hűvös fához, meglepett zihálást váltva ki belőlem.

– Nem, befejezzük! – dörmögte Dax, és mélyen belém dugta a farkát. – Amikor belép ide, az én élvezetemet fogod magadban érezni. – Folytatta a dugást be és ki, a szöge tökéletes volt, a lökései kemények, a tempója vad.

Megragadtam az íróasztala szélét, hogy lehorgonyozzam magam, miközben egyre nőtt a hasamban a feszültség, kavargott és összehúzódott. Egyik keze a hajamba mélyedt, és durván felrántotta a fejemet. Mondott valamit, de nem hallottam, mert az orgazmusom ezt a pillanatot választotta, hogy teljesen elnyeljen.

A tenyerét a számra nyomta, hogy elfojtsa a sikolyomat, és erősebben és gyorsabban hatolt belém. Egy hörgő-morgó-nyögéssel elviselhetetlenül mélyre hatolt a farkával, miközben kirobbant a saját felszabadulása is.

Normális esetben az íróasztalra rogytam volna, amíg magamhoz térek az orgazmusomból, de erre nem volt időm. Amint Dax visszahúzódott, összeszedtem magam, felegyenesedtem, majd szembefordultam vele.

– Csak hogy tudd – mondtam zihálva –, úgy gondolom, hogy innentől kezdve hetente legalább egyszer hozok neked ebédet.

Megvonagló szájszélekkel Dax felhúzta a sliccét, ismét teljesen szalonképesen kinézve, hiszen egyetlen inggombját sem gombolt ki, nemhogy levetett volna valamilyen ruhát. – Gondoskodom róla, hogy elérhető legyek!

– Szavadon foglak! – Gyorsan megigazítottam a ruháimat, és felmarkoltam a bugyimat – az egyetlen réteget, amit levetettem – az irodai székéről. – Mit akarhat Grayden?

Közömbösen megrándította a vállát. – Fogalmam sincs.

– Normális, hogy megjelenik itt?

– Nem. – Dax végigsimított az egyik kezével a nyakkendőjén. – Még sosem csinált ilyet.

Huh. – Akkor ez elég furcsa. – Különösen, mivel, tekintve, hogy Dax nemrég szóbeli figyelmeztetést adott neki, hogy tartsa magát távol tőlem, ami nem csapódhatott le jól, Grayden bizonyára semmiképpen sem lenne hajlandó felkeresni őt.

– Hmm. Az lenne a legjobb, ha...

– Ne kérd, hogy menjek el! – emeltem fel a kezem. – Ha kiderül, hogy üzleti ügyben van itt, vagy valami hasonló, akkor azonnal elmegyek, és hagyom, hogy folytassátok. De előbb meg akarok győződni róla, hogy nem azért van itt, hogy szembeszálljon veled, vagy hogy problémát okozzon.

Oldalra billentve a fejét, Dax hagyta, hogy a tekintete végigvándoroljon az arcomon. – Mindig eltökélt, hogy fedezz engem!

– Könnyebb lesz neked, ha nem küzdesz ellene.

– Történetesen nem kívánok harcolni ellene.

– Na, ez egy nagyszerű válasz! – Elindultam az irodájához tartozó magánfürdő felé.

– Még ne takarítsd le magad!

Kérdőn és zavartan billentettem oldalra a fejem. De aztán eszembe jutottak a korábbi szavai... Amikor idejön, akkor az én élvezetem lesz benned.

Nem vettem másnak, mint egy a pillanat hevében elhangzott megjegyzésnek. Egészen mostanáig. Tanulmányoztam az arckifejezését.

– Komolyan mondod? – Úgy nézett ki.

– Tégy a kedvemre.

Pont ekkor kopogtak az ajtón.

Egy káromkodást mormolva gyorsan felhúztam a bugyimat, figyelmen kívül hagyva a szemében felcsillanó szórakozást.

– Igen? – kiáltotta Dax.

Benjamin derűs mosollyal az arcán nyitott be.

– Uram, Mr. Ackehurst keresi önt.

– Küldd be! – mondta Dax.

Grayden céltudatos menetelt, egyenes gerinccel, hátrahúzott vállakkal, felemelt fejjel lépett be, az arckifejezése teljesen professzionális volt.

A lépte megtorpant, amikor megpillantott, és az arcán megrepedt a tartózkodó kifejezés, mint egy befagyott tó.

– Addie – mondta meglepetten.

Szétszórtan végigsimítottam kezemmel a kócos hajamon. Lehetetlen volt most nem érezni magam kényelmetlenül, miközben itt álltam frissen megdugva, a térdeim gumiszerűek, az elmém kissé szexmámorban.

Grayden arcán megrándult egy izom, és az állkapcsa gránittá keményedett. Nos, nem kellett ahhoz nagyon figyelmes embernek lenni, hogy megérezze, mi történt itt, mielőtt megérkezett – a szoknyám csupa gyűrődés volt, az arcom kipirult, és a szemem valószínűleg még mindig orgazmus utáni fényben ragyogott.

Benjamin rólam Daxre nézett, udvariasan biccentett, majd távozott.

Az ajtó becsukódásának hangja mintha megrázta volna Graydent. Megköszörülte a torkát, letörölt minden érzelmet az arcáról, visszairányította a tekintetét Daxre, és tett még néhány lépést a szobába.

Dax ugyanilyen semleges arckifejezésessel bámult vissza rá. A szemében vagy a testtartásában egyáltalán nem volt semmi barátságos. Vagy akár barátságtalan. Csak... közömbösség.

A két férfit nézve most, nehéz volt elhinni, hogy valaha barátok voltak, bár ez még akkor volt, amikor tinédzserek voltak. Manapság teljes ellentétek voltak.

Grayden megigazította a nyakkendőjét. – Nem tudtam, hogy társaságod van. Valójában jó is, hogy Addison itt van. Elvégre ez az ügy mindkettőtöket érint.

Pislogtam egyet. Furcsa volt hallani, ahogy Grayden „Addison”-ként említ a nevem rövidített formája helyett – ezt még soha, egyetlen egyszer sem tette.

Hogy ez az „ügy” miért érintene engemet és Daxet is, nem tudtam. Istenem, ha ez megint Felicityről vagy Blaise-ről szól...

– Mit akarsz? – kérdezte Dax, nagyon kevés érdeklődéssel a hangjában.

Grayden megvetette a lábát. – Mimi megkért, hogy beszéljek veled a nevében.

Zavartan elfintorodtam. – Mimi?

Dax rám nézett. – Ő az ügyvédje.

Ó. Ezt nem tudtam.

– Elmondta nekem a beszélgetést, amit Addisonnal folytatott – mondta Grayden.

– Valóban? – kérdezte Dax, elhaladva mellettem, miközben megkerülte az íróasztalt, hogy néhány lábnyira álljon a látogatójától.

– Igen. Rosszul érzi magát emiatt.

Fintorogtam. Nem valószínű.

– Rosszul is kellene éreznie magát – mondta Dax.

– Ezt nem vitatom – biztosította Grayden. – Mimi sem.

A kétkedésen túl a szkepticizmus egy egészen új birodalmába kerültem, és összefontam a karomat. – Ha ez a helyzet, akkor miért nem küldött neki még csak egy bocsánatkérő SMS-t sem?

Grayden mintha vonakodva fordította volna felém a tekintetét.

– Úgy érzi, hogy amit tett, megérdemel egy személyes bocsánatkérést. De tudja, hogy Dax túl dühös ahhoz, hogy találkozzon vele, és azt is világossá tette, hogy téged sem közelíthet meg újra. – A fókusza visszatért Daxre. – Arra kért, hogy legyek a hangja; fejezzem ki a sajnálatát, és adjam át a kérését, hogy hallgasd meg.

Ah! Tekintve, hogy ez lehetett az utolsó hely, ahol lenni akart, Grayden valószínűleg utálta, hogy Mimi ezt kérte tőle, de azért eljött. Ez emlékeztetett rá, hogy bár mostanában talán kissé idegesítően viselkedett, valójában jó ember volt. Figyelmes. Támogató. Mindig ott állt az ügyfelei mellett. Csak megvolt az a szokása, hogy meggondolatlanul dobálózott az ígéretekkel, mintha azok cukorkák lennének.

Dax szája megvonaglott. – Nos, akkor azt mondanám, hogy megdolgoztál a díjadért. – Az ajtó felé vetett egy pillantást – egy gesztus Graydennek, hogy távozzon.

Ehelyett Grayden felsóhajtott, és kérlelő pillantást vetett rá. – Legalább fontolóra vennéd, hogy találkozz Mimivel? Megértem, hogy dühös vagy rá, de ő csak egy lehetőséget akar, hogy bocsánatot kérjen. Fontos vagy neki, Dax! Nem sok ilyen ember van. Nem akar elveszíteni téged.

– Akkor nem kellett volna a feleségemmel baszakodnia! – Dax könnyedén megvonta a vállát. – Egyszerű.

Grayden egy hosszú pillanatra összepréselte az ajkait.

– Mimi össze van zavarodva. Megbántott. – Enyhén megrázta a fejét, majd hozzátette: – Nem érti, miért vettél el valakit a semmiből úgy, ahogyan tetted. Talán ha elmagyaráznád, talán ha leültetnéd, és mesélnél neki az egyességről, jobban érezné magát.

Dax szemöldöke között egy vonal jelent meg. – Nem kell semmit sem megmagyaráznom Miminek! – Szünetet tartott, és végigmérte Graydent tetőtől talpig. – Nem tudom, mi van kettőtökkel, de úgy tűnik, mindketten azt hiszitek, hogy a házasságom valahogy a ti dolgotok. Pedig nem az.

Ámen.

Grayden szeme felvillant, és úgy nézett ki, mintha vissza akarna vágni. De aztán nyugtató lélegzetet vett, és ellazította az állkapcsát. – Legyen szíved, Dax! Mimi a sógornőd lett volna, ha a sors nem lett volna ilyen ribanc. Nem kér mást, mint talán néhány percet az idődből. Csak helyre akarja hozni a dolgokat.

Dax nagyon lassan oldalra billentette a fejét. – Tudod, hogy mit mondott Addisonnak?

Grayden elfordította a szemét. – Mimi elmondta, hogy mi történt, igen.

– Akkor miért gondolod, hogy hajlandó lennék engedni az érzelmeinek?

Az biztos, hogy jó kérdés volt.

Grayden gúnyos pillantást vetett rá. – Legyünk igazságosak, sem te, sem Addison nem vagytok annyira megbántva. Amit Mimi mondott, az egy mélyen szerelmes párnak fájt volna, de itt nem ez a helyzet. Te egyszerűen csak egy csendes, de határozott kijelentést szeretnél tenni, hogy nem tűrsz el bizonyos viselkedést a... – Elakadt a szava.

Dax gúnyosan felvonta a szemöldökét. – Az én, micsodám?

Grayden tétován az öklébe köhintett. – Nézd, én értékelem, hogy te és Addison házasok vagytok...

– Tényleg? Mert nem ezt a benyomást kelted bennem. – Dax egyetlen lépést tett felé. – És az a benyomásom sincs, hogy elismerted volna magadnak, hogy többé már nincsenek jogaid őt illetően. Nincs kapcsolattartás – ezt ígérted neki, amikor elhagytad. Így van?

– Igen – morogta Grayden.

– De nem tartottad magad ehhez az ígérethez, nem igaz? Folyton kifogásokat találtál, hogy láthasd, vagy kapcsolatba léphess vele, mert nem akartad, hogy elfelejtsen téged, és túl gyorsan továbblépjen. Még akkor sem tetted azt az okos dolgot, hogy teljesen eltűnj a radarjáról, amikor később a képbe kerültem. És most itt vagy, és megint az őt érintő ügyekbe keveredsz.

Grayden feje hátrarándult, miközben a szeme kitágult. – Hűha, az ügyfelem nevében vagyok itt – semmi több!

Dax arckifejezése hazugnak nevezte. – Nem igazán Mimi miatt vagy itt. Az igazság az, hogy nem szeretsz kívül lenni Addison életén. Bármilyen ürügyet felhasználsz, hogy valahogyan megérintsd; hogy emlékeztesd őt a létezésedre. És meg kell mondanom neked, Grayden, kurvára elegem van ebből!

– Ez nem...

– Itt az ideje, hogy elengedd őt – jelentette ki Dax, ellentmondást nem tűrő hangon. – Megértem, hogy küszködni fogsz vele – talán még egy darabig. De túl kell lépned ezen! Néhány férfit talán felizgat, ha mások a nőjükre vágyakoznak, de engem nem!

Grayden szeme mögött sötét dac kelt életre. Az arca elvörösödött, az állkapcsa megkeményedett, a lélegzete felgyorsult. – Nos, tudod, én mit nem szeretek? Nem szeretem, amikor egy fickó, akit egykor barátomnak tekintettem, feleségül veszi az exemet.

– Az enyém volt előbb.

– A tiéd? – jött ki csúnya gúnyolódással Graydenből. – Nektek volt egy kis kalandotok évekkel ezelőtt. Az aligha számít. És lehet, hogy most a törvény szerint a házastársa vagy, de az csak papíron. Ez nem egyenlő egy kapcsolattal. Most sem a tiéd jobban, mint akkoriban. Semmilyen módon nem fontos neked. Nem. Lehet, hogy te vetted feleségül, de én szeretem őt.

Leesett az állam ennek a faszfejnek a pofátlanságától. Megszegte a nekem tett ígéretét. Elsétált. Kibékült az exével. Megvédte az említett exét és a fiát, amikor nemrég baszakodtak velem. És most azt állította, hogy szeret engem? Édes Istenem?

– Ne gyere nekem ezzel a szarsággal! – Dax olyan pillantást vetett rá, ami a türelmetlenség és az undor tökéletes keveréke volt. – Nem szereted őt!

Grayden összevonta a szemöldökét. – Baszd meg, Dax, én...

– Valójában nem hiszem, hogy valaha is szeretted volna!

Tátva maradó szájjal, Grayden egyik ujjával Dax felé bökött. – Ez nem igaz! – A tekintete rám szegeződött. – Tudod, hogy ez nem igaz!

– Ha őszintén ennyire törődnél Addisonnal, nem mondtál volna le róla.

Grayden tekintete visszarepült Daxre, és az oldala mellé ejtette a kezét. – A gyerekeim miatt mentem vissza Felicityhez. Semmi más nem késztetett volna arra, hogy elhagyjam Addisont. Csak a lányaim.

– Ezt mondod. És talán ez igaz is. De osztozol Felicity ágyán, nem igaz? Osztozol egy olyan nő ágyán, akiről tudod, hogy játszott, hogy tönkretegye a boldogságot, amit megvalósítottál egy másikkal.

Grayden felnyögött. – Nem úgy volt!

– Pontosan így volt – bizonygatta Dax. – Ha szeretted volna Addisont, gyűlölnéd Felicityt azért, amit tett. Utálnád őt azért, hogy ezt a játékot űzte; utálnád, hogy működött; neheztelnél minden vele töltött percért. Nem lennél képes megcsókolni, megérinteni, lefeküdni vele.

Grayden elveszetten bámult rá. Még soha nem látta így a helyzetet, ébredtem rá. Az igazság az volt, hogy... én sem. De igen, Daxnek igaza volt. És az a tény, hogy mindez nem bántott meg, igazából azt mutatta, hogy mennyire túl voltam Graydenen.

– M-mit kéne tennem? – követelte Grayden védekezve. – Tegyek cölibátusi fogadalmat? – A tekintete visszaröppent rám. – Kiforgatja a dolgokat, Addie! Ez... Én... Tudod, hogy téved! Tudod, hogy szeretlek! Ugye tudod!?

Nem fáradva azzal, hogy elrejtsem a kételyeimet, mereven visszabámultam rá.

Az ajkai összepréselődtek. – Ebben nem igazán érthetsz vele egyet.

– Dehogynem, mert nem hülye. – Dax tett még egy lépést felé, mindkét szeme intenzíven csillogott. – A döntéseinkkel élünk, Grayden. Te meghoztad a sajátodat – nem ő volt az. Tetszik vagy sem, ő az enyém! Minden baba, ami a hasában fog növekedni, az enyém lesz. Az ondó, ami most is szivárog belőle, az enyém. Neked semmi közöd hozzá! Koncentrálj a gyerekeidre és a volt feleségedre, akihez visszamentél! Ők azok, akiknek szükségük van az idődre és a figyelmedre!

Tényleg rossz volt, mennyire elkápráztatta a hormonjaimat az összes birtokos névmás, ami elhangzott Dax szájából. Már meg kellett volna szoknom; már nem kellene bizseregnem a hallatán. De nem, még nem építettem ki immunitást ellene.

Bíborvörös pír söpört végig Grayden nyakán és arcán.

– Sokszor hallom, hogy „Ő az enyém”. Tudod, mit nem hallok? Nem hallom, hogy azt mondanád, hogy törődsz vele. Tudsz a szemembe nézni, és őszintén, a szívedre tett kézzel megmondani, hogy Addie jelent neked valamit? Meg tudod tenni? Komolyan?

Dax kissé felé hajolt. – Igen. Igen, kurvára meg tudom! – Halk szavak, amelyek az igazság ütőerejét hordozták, és összeszorult tőlük a szívem.

Grayden szája olyan erősen csukódott össze, hogy nem lepődtem volna meg, ha kitörik egy foga.

– Most pedig kifelé az irodámból! – mondta neki Dax. – És ha Mimi megpróbál elküldeni téged hasonló megbízásokra, ne fáradj azzal, hogy eleget tegyél neki! Nincs időm se rád, se rá.

Grayden szaggatott lélegzetet vett. Rám nézett, a szemei elgyötörtek, az arca várakozó volt... mintha azt hitte volna, bármelyik pillanatban megszólalhatok, és ragaszkodhatok hozzá, hogy nem, ő szeret engem.

Nos, tévedett.

Végül elmormolt egy káromkodást, aztán kiviharzott az irodából, nem fáradva azzal, hogy becsukja maga mögött az ajtót.

Nagy levegőt vettem. – Ez enyhén szólva is heves volt. Be kell vallanom, nem számítottam rá, hogy Mimi ilyen lépésre szánja el magát. Használt már korábban is közvetítőt?

A nyitott ajtót bámulva Dax egy kicsit megrázta a fejét.

– Nem, bár elképzelhetőnek tartom, hogy megkért valakit. Lehet, hogy egyszerűen ez volt az első alkalom, hogy valaki bele is egyezett.

Kétlem, hogy sokan éreztek volna hajlandóságot arra, hogy ilyen módon próbáljanak belekeveredni Dax személyes ügyeibe, különösen egy ilyen kényes kérdésben. De, ahogyan azt Dax mondta is, Graydennek hátsó szándéka volt. Bele akart piszkálni az életembe, nehezményezve, hogy kívül áll rajta.

– Furcsa, hogy őt küldte hozzád – jegyeztem meg. – Tudom, hogy te és Grayden valaha barátok voltatok, de nem titok, hogy jelenleg ellentétben állsz vele, a párjával és a mostohafiával. Biztosan tisztában van vele, hogy nem akarod látni Graydent. Ezért meg kell kérdeznem, hogy mi értelmét látta, hogy ez a férfi képviselje az érdekeit.

Dax megfordult, hogy teljesen szembeforduljon velem.

– A válasz a következő: Nem, nem látta. Azért küldte ide, mert ki van akadva, és úgy érezte, ez egy jó módja annak, hogy felbosszantson engem.

– Már megint játszadozik – mormoltam. Valakinek tényleg el kellene mondania neki, hogy felnőtt nő. – Legalább Graydennek most már távol kellene maradnia. Azok után, amit most mondtál neki, nem hiszem, hogy újra megpróbálna kapcsolatba lépni velem. Felébresztetted őt.

Dax összeszorította az ajkát. – Nem hiszem, hogy annyira az hatott rá, amit mondtam. Hanem az, amit te nem mondtál. Az, hogy nem álltál közénk, nem szóltál a védelmében, és nem fogadkoztál, hogy tévedtem.

Éreztem, ahogy összehúzódik a szemöldököm. – Nem volt mit mondani a védelmében. Teljesen túllőtt a célon. És tele volt hazugsággal. Semmiféleképp sem álltam volna ki mellette. Az én hűségem neked szól.

Dax meleg és rendíthetetlen tekintete végigsimított az arcomon. – Igen, tudom – mondta könnyed magabiztossággal.

Nyeltem egyet, a torkom és a mellkasom összeszorult. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikor teljesen megbízik abban, hogy mindig mellette és vele leszek. És most itt volt, és ez sokkal mélyebben érintett, mint gondoltam, vagy mint ahogy gondoltam volna.

A kurva anyját, nagyon belezúgtam ebbe a férfiba. Komolyan, nagyon komolyan. És gyorsan.

 

Harmincadik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Az orgazmus utáni mámor csodálatos dolog volt. Sok dologgal kapcsolatban képes volt engedékenyebbé tenni az embert. Például arról, hogy a férjed szopogató harapásokat osztogat a nyakad oldalára, amelyek biztosan nyomot hagynak. Olyan nyomokat, amelyekkel szemben az alapozódnak esélye sem volt.

Mostanában nem volt ritka, hogy ébredéskor azt vettem észre, hogy közeledtünk egymáshoz alvás közben. Néha az oldalunkon feküdtünk, az arcunk összeért. Néha valamelyikünk a másik hátához bújt. Néha az oldalához simultam, a fejem a mellkasát használta párnának.

Az elmúlt két hétben egyszer sem hívtuk fel rá a figyelmet, vagy húzódtunk el kínosan egymástól, amikor felébredtünk. És később sem említettük soha. Mintha néma megállapodásunk lett volna, hogy hagyjuk a dolgot.

Ma reggel arra ébredtem, hogy a mellkasa a hátamhoz tapad, a farkát hozzám nyomja, a keze pedig a puncimmal játszik. Ez sem volt olyan ritka. Nemsokára belém hatolt. Bár Dax általában szeretett időt szakítani a szexre – még ha csak azért is, hogy az őrületbe kergessen – ez soha nem fordult elő reggel. Keményen és gyorsan dugott, és nem kért bocsánatot.

Ó, nem volt szükség bocsánatkérésre. Kibaszottul nagyszerű volt.

Éppen ekkor húzta vissza lankadó farkát, és hanyag sóhajjal hanyatt dőlt.

Megfordultam vele szembe, a légzésem még mindig kissé akadozó volt. – Tökéletes gyorstalpaló tanfolyamot tarthatnál a dugás művészetéből. Csak úgy mondom.

Az ajkai felfelé íveltek, miközben a vállai megremegtek. Csak enyhén zihálva szólalt meg: – Soha senki nem bókolt és nem is bókol úgy, mint te. – A hangja azt sugallta, hogy részben furcsának, részben mulatságosnak találja az egészet. Ezzel együtt tudtam élni.

– Csak azt mondom, amit más nők a múltadból gondoltak. – A ribancok. Oké, szóval – kivéve azokat, akik a sajtónak beszéltek –, nem voltak ribancok, de senki sem tudta volna rávenni a birtokló hormonjaimat, hogy másképp gondolják.

– Nem, Addison, egészen biztos vagyok benne, hogy te vagy az egyetlen, akinek valaha is ilyen gondolatai voltak.

– Mindegy. Nem bánom, hogy más vagyok.

A telefonja ébresztője csipogni kezdett, és odanyúlt, hogy kikapcsolja. Saját ébresztőt már nem is állítottam be – úgy tűnt, semmi értelme, hogy pontosan ugyanarra az időpontra állítsam, mint az övé.

Mielőtt elhagyta volna az ágyat, hogy elkezdjen készülődni a munkába, azt mondtam: – Valamit indítványozni akartam neked.

Szünetet tartott abban a kísérletében, hogy felüljön, ehelyett a könyökére támaszkodott. – Folytasd csak!

Tényleg nem tudtam pontosan szavakba önteni, milyen melegséget és bizsergést váltott ki belőlem, amikor abbahagyta bármit is csinált, hogy a teljes figyelmét nekem szentelje. – Szóval, emlékszel, hogy azt mondtad, nem bánnád, ha felállítanék egy karácsonyfát?

Úgy tűnt, mintha meg akart volna rándulni a szemhéja, de nem tette. – Igen.

Nem voltam benne biztos, hogy tiltakozni fog, hiszen a Halloweenkor tanúsított viselkedésemből tudhatta, hogy nem szégyenlősködöm mindenféle díszek felakasztásában. De – bár sóhajtott egyet –, azt mondta, hogy „rendben lesz”. És amikor megkérdeztem, hogy biztos-e benne, egyetértően morgott.

Kihúztam magam. – Nos, tudom, hogy valószínűleg nemet fogsz mondani, de gondoltam, mégis megkérdezem.

– Mit kérdezel meg?

Visszaszorítottam a késztetést, hogy idegesen rágjam az alsó ajkamat. – Hogy szeretnél-e velem jönni fát választani – válaszoltam.

Fintorogva ráncolta a homlokát. – Még csak december első napja van.

– Ami a szokásos napja, hogy kiválasztok és feldíszítek egyet.

– Minden évben?

– Minden évben. – Ezt a hagyományt anyámtól vettem át, akit hálaadás óta nem láttam. Ahogy azt előre megbeszéltük, Dax és én először az ő szüleihez mentünk vacsorázni, majd később az én családommal fogyasztottuk el a desszertet.

Mindkét étkezés simán ment. Anyám ugyanolyan szívélyesen és barátságosan viselkedett Daxszel, mint ahogyan az ő szülei viselkedtek mostanában mindig velem. Ugyanez nem mondható el apámról vagy Ollie-ról, amikor Daxről volt szó, de egyszer sem bámultak rá. Ezt előrelépésnek tekintettem.

Az volt az érzésem, hogy apám abban a reményben viselkedett így, hogy Dax és én idén a karácsonyi vacsorát majd náluk fogjuk elkölteni. De nem fogadtam el az ajánlatukat, mert nem bíztam abban, hogy sem Dane, sem Ollie nem tesz szar megjegyzéseket, ha elkezd egyszer az alkohol folyni – különösen az öcsém nem, aki ilyenkor hajlamos volt brutálisan őszinte lenni.

Dax szülei is eljuttatták ugyanezt a meghívást nekünk, de mi udvariasan visszautasítottuk. Hatalmas felhajtás lett volna, ha beleegyezünk, hogy a szülei asztalánál együnk, amikor a hálaadás napjának nagy részét is velük töltöttük. Mindenkit azzal nyugtattunk meg, hogy megígértük, karácsonykor is meglátogatjuk őket.

– Ez azt jelenti, hogy ma nem dolgozol? – kérdezte, kizökkentve a gondolataimból.

– Nem, még mindig bemegyek. De csak ebédig maradok. Utána elmegyek egy fafarmra. – Lelkesedés nélküli arckifejezéséből láttam, hogy meg fogja vétózni, hogy elkísérjen. Nem volt meglepő – semmi kifogása nem volt ez ellen a bizonyos ünnep ellen, csak nem érezte szükségét, hogy belevesse magát bármilyen ünnepi tevékenységbe.

Megértettem. Tiszteletben tartottam. És nem akartam, hogy olyan dolgokban vegyen részt, amikben nem leli valódi örömét. Az ünnepek amúgy sem erről szóltak. De mivel annyira élveztem, hogy együtt csináltunk dolgokat, a gyomrom mégis csalódottan süllyedt le.

Mivel nem állt szándékomban kimutatni, csak egy laza vállrándítást tettem. – Nem baj, ha inkább kihagynád ezt az egészet. Tudom, hogy szuper elfoglalt vagy, és tudom, hogy a karácsony gondolata nem igazán hoz lázba. Csak meg akartam tenni az ajánlatot, mivel ez a te otthonod, és gondoltam, lehetséges, hogy szeretnél egy kis beleszólást. Azonban ha mégis szeretnél beleszólást anélkül, hogy el kellene menned, küldhetek neked képeket a fákról, amik megtetszenek, és akkor majd megmondhatod, melyik tetszik neked – javasoltam.

Egy hosszú pillanatig meredten nézett rám. – Általában egyedül szoktad ezt csinálni?

– Nem, általában ráveszek valakit, hogy elkísérjen. Általában az egyik húgomat vagy Ollie-t, hacsak... – Elhallgattam, és elhúztam a számat.

– Hacsak nincs éppen barátod – találgatott, és a szemében lévő meleg, nyúlós tekintet kezdett lehűlni.

– Aha. De decemberben gyakran hajlamos voltam szingli lenni.

– Miért?

– Csak úgy. Nem volt céltudatos dolog. Csak rendszeresen így alakult. – Évek óta először nem lennék egyedül az ünnepek alatt. Karácsony napján arra ébrednék, hogy alszik mellettem valaki.

Bár a Graydennel való kapcsolatom komoly volt, karácsony reggelén mégsem voltunk együtt. Az előző éjszakát joggal töltötte a saját otthonában a lányaival – Felicityvel felváltva töltötték velük a karácsonyi ünnepeket.

Dax nagyot sóhajtott. – Veled megyek.

Meglepetten pislogtam. – Eljössz?

– Igen.

– Tényleg?

– Igen, tényleg.

Éreztem, hogy szétnyílnak az ajkaim. – Most rosszul érzem magam!

A szemöldöke összecsípődött. – Rosszul érzed magad?

– Csak mert elég világosan látom, hogy nem akarsz jönni, és nem tetszik, hogy belerángatlak valamibe, amit inkább nem tennél meg. Miért egyezel bele, hogy eljössz?

Ellökte a könyökét. – Csak azért, mert nekem nincs sok személyes hagyományom, nem jelenti azt, hogy nem értem, mennyire fontosak az emberek számára. Ha ez olyasmi, amit minden évben megteszel, akkor nyilvánvalóan fontos neked – ezt tiszteletben tartom. És akár csatlakozhatok is, hiszen most már az én hagyományommá is vált azáltal, hogy összeházasodtunk.

Megköszörültem a torkomat, és megrángattam a takarót. – Ó, hát... Akkor...

– Ne tedd! – vágott közbe, összeszűkítve a szemét.

Éreztem, ahogy zavaromban összehúzódik a szemöldököm, és oldalra billentettem a fejem. – Miért nem szeretnéd, hogy megköszönjem? – Úgy tűnt, ez mindig bosszantotta.

– Olyan dolgokat köszönsz meg nekem, amiket természetes, hogy megteszek, tekintve, hogy a feleségem vagy!

Bár igazából nem volt szüksége ilyen „természetes” dolgokra. Még mindig nem voltunk egy pár a szó legszorosabb értelmében. Mentesült sok elvárástól, amit a feleségek általában támasztottak a férjükkel szemben. És mégis... el akart kísérni, mert komolyan vette a számomra fontos dolgokat.

Nagyot nyeltem a meghatódottságtól. Lehet, hogy nem törődött mélyen velem, de törődött azzal, ami fontos volt nekem. Ez sokat jelentett.

A köztünk lévő árok az elmúlt hetek során szűkebb lett. Éreztem. Hallottam a szavaiban. Láttam a tetteiben.

– Olyan személy vagyok, aki szereti kifejezni a háláját – mondtam.

– Nos, ne tedd!

Felsóhajtottam. – De nem akarom, hogy azt hidd, természetesnek veszlek téged, vagy a dolgokat, amiket teszel.

Az arca megenyhült. – Már tudom, hogy nem teszed, mert ismerlek. Úgyhogy a jövőben minden köszönetet megtarthatsz magadnak.

Ez nem valószínű, hogy megtörténik, és neki csak el kellett ezt fogadnia.

Visszahajtotta a takarót. – Szekrény! Szeretném kiválasztani, mit vegyél ma fel!

Éreztem, ahogy a szemöldököm összehúzódik.

– Általában csak azokon a napokon szoktál ilyet kérni, amikor külön töltjük az időt.

Az egyik szemöldöke felemelkedett. – Ez egy nem?

Megráztam a fejem. – Csak egy megfigyelést tettem. Elmondod valaha is, hogy miért „tetszik” neked, hogy beleegyezem ebbe?

– Valószínűleg nem.

– Mert inkább nem szeretnéd, vagy, mert tetszik, hogy a nem tudás annyira bosszant, amennyire?

Humor táncolt a szemében. – Az elsőből egy kicsi, az utóbbiból sok.

Alig tudtam visszafogni magam. Seggfej!

– Talán el kéne kezdenem nem mondani neked dolgokat, például... nem is tudom, de majd kitalálok valamit!

A szája megrándult. – Biztos vagyok benne. De jobban kellene magad érezni, amiért ma délután egy karácsonyfa-farmon fogsz körbevezetni. – Fájdalmas kifejezés ült ki az arcára.

– Kérlek, ne sírj! Nem bírom a zokogókat!

Kemény pillantást vetett rám, mielőtt átvetette a lábait az ágy szélén. – Szekrény!

– Hallottam először is!

 

∞∞∞

 

Később a nap folyamán, oldalra billentettem a fejem, miközben magamba szívtam a vörös cédrus látványát, amit a nappali sarkába állítottunk fel. – Azt hiszem, ez egy jó hely.

Mellettem Dax egyetértően morgott. – A tavalyit az ablak mellett állítottam fel. Nem illett a helyére.

Meglepődve ráncoltam a homlokom. – Tavaly is volt fád?

Újabb morgás – ezúttal a megerősítés miatt.

– Mimi idehozott egyet karácsony este, hogy meglepjen – magyarázta, és a homlokára frusztráltság vésett barázdákat. – Csak azért engedtem meg neki, hogy felállítsa, mert a nagynénje épp akkor halt meg, és nem volt jó passzban.

Lefogadom, hogy Mimi számított rá, hogy ilyen engedményeket tesz neki. Nem volt tőle idegen, hogy manipulálja őt. – Ő kérte, hogy itt maradhasson?

– Igen. De nem akartam ebbe beleegyezni, függetlenül a helyzetétől. Bizonyára nem segített az ügyén, hogy újabb... szexuális ajánlatot tett, ami elég finom volt ahhoz, hogy viccként játszhassa el. Így azt mondtam neki, hogy menjen el.

Bosszúság nyilallt belém, amikor hallottam a „közeledéséről”. Azon tűnődtem, vajon azt gondolta-e, hogy Dax sebezhetőbb „célpont” lesz az ünnepek alatt; hogy nagyobb esélye lesz sikeresen elcsábítani, miközben a férfi biztosan magányosnak érzi magát. – Gondolom, ezt nem fogadta jól.

– Összetört néhány karácsonyfadíszt kifelé menet.

A szám összepréselődött, és megráztam a fejem.

– A nő hihetetlen! – Azóta a nap óta, hogy megjelent az irodámban, egyikünk sem hallott róla többet, és másodszor már közvetítőkön keresztül sem próbált kommunikálni. Valójában úgy tűnt, hogy tényleg elhagyta Redwatert, és most eltűnt valahol.

– Nos, kezdhetjük? – kérdezte, lelkesedés nélkül mutatva a díszeket tartalmazó dobozra, amit kértem, hogy vegyen elő a raktárból.

Győzedelmes mosolyt villantottam rá. – Nekem megfelel! – Amikor korábban megkérdeztem tőle, hogy segít-e feldíszíteni a fát, azt hittem, kemény nemmel fog válaszolni. Ehelyett – a legelkínzottabb arckifejezéssel – beleegyezett, a szavakat, mintha a lelkéből tépte volna ki. Felajánlottam neki egy kibúvót, de visszautasította.

Miközben felnyitotta a dobozt, előhívtam a telefonomon egy lejátszási listát. Alighogy megnyomtam a „lejátszás” gombot, felegyenesedett, és mereven rám nézett.

– Nem! – mondta.

Bár sejtettem, hogy ez lesz a reakciója, mégis erőltettem: – Miért nem?

– Beleegyeztem, hogy segítek neked a fával, de meghúzom a határt, hogy egész idő alatt ünnepi zenét hallgassak!

A dalt félbeszakítva szipogtam. – Rendben, Scrooge!

– Inkább lennék Scrooge, mint egy olyan karácsonyi manó, mint te!

Meglepett kuncogás bugyborékolt belőlem. – Anyám rosszabb, mint én, akár hiszed, akár nem!

– Nem hiszem el!

Felnevettem. – Komolyan mondom! Süteménykészítő szörnyeteggé változik. Amikor gyerekek voltunk, több szobában is voltak fáink. December nagy részében karácsonyi dallamokat játszott. Tizenhetedikétől huszonnegyedikéig pedig minden este megnéztünk egy ünnepi filmet a visszaszámlálás részeként. A te családodnak nem voltak hagyományai?

– Néhány. A legtöbb szabadtéri tevékenység volt – felvonulás, színházi előadás, piac, ételfesztivál, egy rövid sítúra. Ilyesmik. Ezeket minden decemberben rendületlenül megtartottuk.

– És ezek megrémítettek téged? – kérdeztem megjátszott együttérzéssel. – Lehetetlenné tették, hogy felnőttként örömöt találj az ünnepekben?

Elkeseredettség villant az arcán. – Nem utálom a karácsonyt. Egyszerűen csak nem érzem szükségét, hogy egy egész hónap középpontjába állítsam.

– Értem! – A szórakozásomat leplezve, megveregettem a kezét. – Nos, ne aggódj, nem foglak belerángatni a terveimbe, amikor elmegyek egy karácsonyi fesztiválra vagy a jégpályára. Főleg azért, mert olyasvalakivel akarok menni, aki élvezni fogja – máskülönben nem olyan szórakoztató.

Hosszan nézte a dobozba csomagolt díszeket. – Nagyon sok minden van itt.

– Mindet az évek során gyűjtöttem. – Egyik közeli bevásárlószatyorra mutattam, amit néhány perce vettem elő az olvasóbarlangomból. – Azok ott újak. Mindig minden évben veszek legalább három újdonságot.

Kiválasztott egy csillogó piros gömböt. – A nagyobbak alulra kerülnek, a kisebbek pedig felülre. Igaz?

Elvigyorodtam. – Okos fiú!

Miközben felakasztottuk a díszeket és a gömböket, azon gondolkodtam, hogy pontosan mit is vegyek neki karácsonyra. Akárhányszor elgondolkodtam rajta, semmi sem jutott eszembe. Mit vettél egy olyan fickónak, akinek nagyjából mindene megvolt, amit csak akart?

Látva, hogy furcsán néz rám, kissé hátrahajtottam a fejem. – Mi az?

– Miért díszíted fel a fa hátsó részét? Senki sem fogja látni!

– Nem fogom kopasz folttal csúfítani ezt a szépséget! Az egyszerűen gonoszság lenne.

Hunyorított. – Más szóval, annyira szereted a fát díszíteni, hogy az utolsó centiméterig beborítod – tippelte helyesen.

– Ne ítélkezz! – Visszatértünk a többi dísz és csecsebecse felakasztásához, míg végül már csak egy dolog maradt. Felemeltem egy csúcsdíszt. – Megtisztelsz vele?

Elvette tőlem, és furcsán szemlélte. – Ez egy vörös panda.

– Mikulássapkát visel, tudom. Aranyos, mi?

– Mióta raknak ilyet az emberek a fáik tetejére?

– A legtöbb ember valószínűleg nem teszi. De én igen. A csillagok és az angyalok unalmasak. A vörös pandák viszont? Egyáltalán nem unalmasak. Szóval... – A kezemmel a fa felé intettem, és elmosolyodtam, amikor egy bosszús sóhajjal felrakta a díszt a tetejére. – Köszönöm!

Az arcán megrándult egy izom. – Mondtam, hogy ne...

– Mindegy. – Tettem néhány lépést hátra, hogy rendesen megcsodálhassam a kezünk munkáját. – Jól néz ki.

Vonakodva bólintott. – Jobb, mint vártam.

– Meg kellene sértődnöm ezen? Úgy érzem, hogy kellene.

Morgott, és az állát a másik három doboz felé billentette, amit lecipelt nekem. – Mi van bennük?

Éreztem, hogy felfelé görbül a szám. – Csak néhány utolsó simítás – válaszoltam homályosan.

Többnyire hátrahúzódott és figyelte, ahogy elhelyeztem a gyertyákat, a törpéket, a diótörőket, a zenélő díszeket és a kandallófüzért. A fintora enyhült, amikor rájött, hogy neki is vettem egy karácsonyi harisnyát – egy Grincs-témájút, amiről úgy gondoltam, hogy illik. Ezután nemcsak az ajtókoszorú, hanem a kültéri fények felakasztásában is segített.

Amikor végeztünk, ismét rámosolyogtam. – Jól érezted magad. Ismerd el!

– Jól éreztem magam – ismételte tónustalan hangon. – Igen.

A szemeimet forgattam. – Rendben, magadban zokogsz, mert minden percét utáltad – mindegy. Ha már a nyomorúságnál tartunk... Néhány hét múlva lesz az irodai karácsonyi partim. Panasz nélkül leszel a kísérőm, vagy addig kell duzzognom és pukkadoznom, amíg bele nem egyezel?

– Nem lesz szükség pukkadozásra vagy duzzogásra. Nekem is lesz majd valamikor saját karácsonyi partim. Elvárom, hogy elkísérj!

– Ott leszek! – Csípőre tettem a kezem. – Most pedig vissza kell tennem ezeket az üres dobozokat a tárolószekrénybe. Utána azt tervezem, hogy megnézek egy filmet, miközben forró csokoládét szürcsölgetek. Ez is a hagyományaim egyike.

Sóhajtott egyet. – Te tényleg mindent megteszel, hogy megünnepeld december első napját, ugye?

– Igen. Csatlakozol hozzám? Arra gondoltam, hogy a Die Hardot indítom, de nyitott vagyok a javaslatokra. – Azzal is tisztában voltam, hogy a fejét rázva fog elsétálni, egy kis egyedüllétre vágyva. Elvégre a napjának nagy részét én foglaltam el.

– El kell küldenem néhány e-mailt – mondta, miközben összeszedte az üres dobozokat, és elhárította a segítő szándékomat. – Kezdd el a filmet nélkülem! Majd csatlakozom, ha végeztem.

Teljesen kizökkenve pislogtam. – O-oké.

Elsétált, és magával vitte a dobozokat.

Miután készítettem egy bögre forró csokoládét, letelepedtem a nappaliban, és elkezdtem nézni a Die Hardot egy streaming szolgáltatáson. Arra számítottam, hogy a film vége felé fog felbukkanni, de még csak negyedórája ment a film, amikor belépett a szobába.

Lehuppant mellém a kanapéra, és átvetette a karját a háttámlán, olyan közel ülve hozzám, hogy összeértek a combjaink. Mostanában nem habozott ezt tenni, amikor együtt néztük a tévét. Nem mintha ölelkeztünk volna, vagy – eltekintve attól az időtől, amikor az Álmodozás 2-t néztük – arra biztatott volna, hogy dőljek neki, vagy bármi ilyesmi. Csak nem volt gondja azzal, hogy bátran behatoljon a személyes terembe, mintha ezt a jogának tartotta volna.

Lenéztem a kezemben tartott bögrére. – Megkóstolod?

– Igen. – Lassan lehajtotta a fejét, majd száját az enyémre tapasztotta. Nyalt, kortyolt és ízlelgetett, felébresztette a testemet, minden egyes sejtemet bizsergésre késztette.

A gyomrom megrebbent, megpróbáltam elmélyíteni a csókot.

Visszahúzódott, és megrázta a fejét. – Filmet akartál nézni!

– Igen. Akartam. Múlt időben. – Megfogtam a farkát a farmerján keresztül. – Most ezt akarom!

Halkan felnyögött, a szemében forróság lobbant. – Tényleg?

– Igen.

Elvette a kezemet, és a combomra tette. – Csak várnod kell.

Játékosan duzzogtam. – Az enyém! Akkor kapom meg, amikor csak akarom!

Valami átfutott az arcán, a szeme most már szégyentelen kéjvágytól égett, ami a lelkem legmélyéig hatolt. – Igen, a tiéd – értett egyet készségesen. – De tegnap este már megkaptad, amit akartál, nem igaz?

Valóban így volt. A változatosság kedvéért hátradőlt, és hagyta, hogy én végezzem a felfedezést és az incselkedést – amiből sokat csináltam. – De...

– Nem, álmomban sem merülne fel bennem, hogy a hagyományaidra lépjek – mondta, csupa csúfondáros megfontoltsággal. – Az nem lenne helyes!

Ez a szemétláda!

Keményen megmarkolta az állkapcsomat, és visszafordította az arcomat a tévé felé. – Nézzed!

Egyetlen szó volt. Csak egy. De olyan szexuális erő volt benne, olyan puszta magabiztosság, hogy szinte megragadta az engedelmességemet... még akkor is, ha nem követelt semmit.

Tudtam, miért ragaszkodott hozzá, hogy várjunk, amíg a film véget nem ér. Valamilyen furcsa módon ez volt az előjáték. Egy nyílt incselkedés. Tudta, hogy itt fogok ülni, vágyakozva, sóvárogva, szükséget érezve.

Alig voltam tudatában a tévében lejátszódó jeleneteknek. Rohadtul nem tudtam koncentrálni. A gondolataim csak rá összpontosultak, arra, ami hamarosan jönni fog, az érintésének várakozására.

Szikrázott a feszültség. Nőtt. Felgyülemlett. Kinyúlt, mint egy gumiszalag.

Lázas várakozás kezdett végigsuhanni bizsergő bőrömön. A pulzusom minden egyes mozdulatára felgyorsult... de ő magánál tartotta a kezét. Egyszer sem ért hozzám.

Panaszkodtam volna, ha azt gondoltam volna, hogy ezzel bármit is elérhetek. De éreztem, hogy olyan hangulatban van, amikor a saját akaratát akarja követni. Igazság szerint nem mondhatnám, hogy utáltam, mert a várakozás a legdekadensebb módon dühített.

Amint vége lett a filmnek, azt hittem, hogy felém fordul, és újra követeli a számat; talán azt mondja, hogy vetkőzzek le, vagy hajoljak le. Nem. Elkezdte azokat a dolgokat csinálni, amelyeket általában lefekvés előtt szokott – a piszkos edényeket a konyhába vitte, kikapcsolta az összes elektronikai eszközt, és jól bezárta a házat.

Nem akartam itt lógni és az utasításokra várni, felmentem az emeletre. Ekkor már szexuális nyugtalanság árasztotta el az agyamat és a testemet. A nyugtalanság olyan nyers és éles volt, hogy szinte fájt.

Miután a cipőmet a szekrény egyik polcára tettem, a fürdőszobába indultam, hogy levethessem a ruháimat, és bedobjam őket az ott lévő szennyestartóba. Felkeltette a figyelmemet a tükörképem, és halkan felnyögtem. Szempillaspirál maradvány.

Ki ne szerette volna a szempillaspirált?

Óvatosan eltávolítottam a szemem sarkából, majd megmostam az ujjam. Éppen befejeztem a szárítást egy kis törülközővel, amikor ő besuhant a szobába. A tekintete elkapta a tükörben az enyémet. Elsötétült. Csillogott. Minden értelemben lecsupaszított.

A szívem izgatottan dobogott a mellkasomban, de nem mozdultam. Egyszerűen csak néztem, ahogy lassan egyre közelebb és közelebb kerül. A pillanat elnyúlt, a gyomromat könnyűvé és rebegővé tette.

Dax a kezét az oldalánál tartva mögém lépett. Az orrát a fülem mögé helyezte, és mély levegőt vett.

– Fordulj felém!

Így tettem, a mellkasom enyhén megérintette az övét. Birtoklásvágy csillogott az össze nem illő szemekben, amelyek olyan átkozottul intenzíven figyeltek engem. Mint mindig, ilyen rendületlen figyelem középpontjában lenni rövidre zárta az agyamat. A pulzusom felgyorsult, egyre gyorsabban és gyorsabban vert, míg végül száguldani kezdett.

– Azt akarom, hogy maradj nyugton a kedvemért! Nagyon, nagyon mozdulatlanul – pontosította, a hangja folyékony csábítás volt, puszta dominancia szőtte át minden szavát, arra csábítva, hogy kövessem és kedvére tegyek, testi gyönyöröket ígérve.

Hagytam, hogy magával ragadjon, elmerültem abba a lelki állapotba, ahol csak nyugalmat, biztonságot, védelmet éreztem, és olyannyira felizgultam, hogy sajogtam tőle.

Megérezte, hogy átadtam az irányítást, és egy ragadozó elégedettsége csillogott a szemében. A büszkeség is ott volt. És a tulajdonjog.

– Mindig olyan jól a kedvemre tudsz tenni – mormolta, és a szemei követték az ujja útját, ahogy pehelykönnyű mozdulatokkal végighúzta a nyakamon. – Tegnap este te játszhattál. Ma este én jövök! – Megragadó tekintete az enyémbe mélyedt, volt benne egy figyelmeztetés is. – És nem vagyok abban a hangulatban, hogy szépen játsszak!

Ez nem úgy hangzott, mintha erre bármelyik pillanatban is panaszkodni akarnék.

– Meztelenül akarlak! – mondta, magával ragadó hanglejtése olyan mély, olyan egyenletes, olyan olvadt volt. Amikor a pólóm aljához akartam nyúlni, lassan megrázta a fejét, és hozzátette: – Én leszek az, aki levetkőztet! – Az ujjával könnyedén megkocogtatta az alsó ajkamat. – A szexbabák nem tudják levetkőztetni magukat.

A szám előreindult, és rögtön ki is száradt.

Egyik ruhadarabot a másik után vette le rólam. Nem sietett, de nem is húzta az időt. Teljesen professzionális volt – távolságtartó, klinikai, határozott.

Amikor már meztelen voltam, nem sietett, hagyta, hogy a tekintete végigvándoroljon rajtam. Arcának minden vonalába tiszta férfiúi mohóság költözött. – Abszolút tökéletes!

Lehajtotta a fejét, és olyan érzéki szakértelemmel tapadt a számra, ami olyan könnyűnek tűnt számára, mint a légzés. A csók csalogató volt. Csábítás. Követelőzés. A vegyületek teljes táncot lejtettek a szervezetemben, és futótűzként száguldottak végig az ereimben.

A szájába nyögtem. Ő egy elégedett hümmögéssel nyelte el a hangot. Aztán a csók durvult, elmélyült, mohó szükséglet szőtte át.

Megtapogatta a puncimat, a fogása nem volt más, mint tulajdonosi. Újra felnyögtem, és az öklömbe szorítottam a pólóját, a véremben heves szükség zúgott. Olyan hihetetlenül nedves voltam...

A csókot a szám sarkának kemény megcsípésével szakította meg. – Fordulj meg!

Meglepődve pislogtam. Mi az, ezúttal nincs érzéki kínzás? Aztán eszembe jutottak a korábbi szavai...

Nem vagyok abban a hangulatban, hogy szépen játsszak!

Huh. Úgy tettem, ahogy kérte.

– Milyen jól nevelt szexbaba vagy – dicsért valami büszkeséghez hasonlóval, a szemeiben a mérhetetlen kéjvágy ikerragyogásával. – Kapaszkodj a pultba!

Szorosan megragadtam, és megnyaltam az ajkaimat. Hallottam a ruhák suhogását, egy övcsat zörgését, a cipzár leengedését. Valami meleg és kemény csapott a fenekemre.

Nyeltem egyet. – Szükségem van...

– Igen, szükséged is kell, hogy legyen rá! – Kemény állkapoccsal, még jobban széttárta a lábaimat. – Legalább olyan szükséged kell, hogy legyen rám, mint nekem rád!

Tényleg nem tűnt túlságosan elégedettnek azzal, hogy szüksége van rám.

Az ajkai a fülemet súrolták. – A te érdekedben remélem, hogy nedves vagy, kicsim, különben ez fájni fog! – A farkának széles fejét végigsimította a résemen egyszer, kétszer.

Aztán belém hatolt.

Elakadt a lélegzetem, ahogy a sajgó bensőmet úgy kitöltötte, hogy az már csípett. De nedves voltam, így nem volt túl sok. Ami jó volt, mert egy másodpercet sem adott, hogy alkalmazkodjak.

A farkán rángatott. Szó szerint. Nem volt behatolás, nem. Nem megdugott. A testemet használta arra, hogy elélvezzen – egyszerűen.

A csípőm köré szorított kezek erővel rángattak a farkán, a tempója vad és kérlelhetetlen volt, miközben úgy bánt velem, mint egy szexbabával, akinek nevezett. Én pedig élveztem ezt – nyögtem, nyöszörögtem, és minden nyögését és morgását magamba szívtam.

Vastag hossza könyörtelenül dörzsölte síkos belső falaimat. A súrlódás őrjítő volt. A teljesség elsöprő. Az örvénylő feszültség mindent felemésztett.

A csípőmet egyre szorosabban markolta, és tekintetét ismét az enyémre szegezte. – Nézz magadra, kipirulva, birtokba véve és elragadtatva.

Felziháltam, amikor kissé arrébb mozdított. Az új szög miatt a farka még mélyebbre csúszott minden alkalommal, amikor durván magához húzott. A körmeimmel a pultot kapartam, és olyan erősen haraptam az ajkamba, hogy csodálkoztam, hogy nem éreztem a vér ízét.

A bennem lévő feszültség kezdett feltekeredni és kiéleződni, ahogy az orgazmusom egyre közelebb került. A combizmaim megfeszültek és remegtek. A lélegzetem felgyorsult és egyre nehezebben jött. A nyögéseim egyre hangosabbak lettek. A pulton való szorításom egyre erősebbé vált.

Egy ujj körözött a csiklómon. – Gyere!

A forróság felforrt a hasamban és kirobbant, egy rekedt kiáltást csikarva a torkomból, amitől a puncim megfeszült és hullámzott.

Nem hagyta abba, hogy a farkán rángasson. Durván használt engem, mintha ez az istenadta joga lenne, teljesen bocsánatkérés nélkül, világossá téve, hogy még nem végzett.

A csípőm bőre fájt a zúzódást okozó szorításától, de nem érdekelt. Nem érdekelt, amikor még durvábban kezdett el bánni velem, miközben arról beszélt, milyen kimondhatatlan dolgokat akar tenni velem.

Elakadt a lélegzetem, amikor egyik nedves ujjbegye végigsuhant a fenekem orcái között lévő, ráncos lyukon. Gondolkodás nélkül összeszorítottam magam a behatolás ellen, mire ő sötét kuncogást eresztett meg.

– Nem tudsz távol tartani, kicsim! Ez a segg az enyém! – Mintha csak ezt akarná bizonyítani, előrenyomta az ujját, és áttört a szűk izomgyűrűn. – Mindig is az enyém volt! Már régen igényt tartottam rá. Soha nem adtam vissza.

Még erősebben kezdett felnyársalni a farkára, a mozdulat közben az ujjával is kitöltötte a seggemet. Atyaég, szuper hamarosan megint el akartam élvezni. A kettős támadás teljesen tönkretett.

Égtem, remegtem, vonaglottam az esztelen szükségtől. A feszültség újra kezdett gyűlni és izzani mélyen a gyomromban – gyorsan épült, készen állt a lecsapásra. Aztán egyre közelebb kúszott...

A belső falaim megremegtek. A légzésem elakadt. A pulton megerősödött a szorításom.

– Ez az, élvezz el nekem még egyszer – dörmögte.

Ó, meg is tettem. Vakító, túlságosan is intenzív gyönyör dübörgött át rajtam újra és újra, ami az eufória végtelen hurokjának tűnt. A fejem hátrarándult, amikor egy néma sikoly elvette a lélegzetemet, és a puncim megfeszült rajta.

Dax felnyögött. – Bassza meg, Addie! – Ekkor elkezdett dugni, újra és újra előrenyomta a csípőjét, amitől az övcsatja csilingelni kezdett. Brutális volt, könyörtelen és erőszakos.

Éreztem, ahogy a farka megvastagszik és lüktet, közvetlenül azelőtt, hogy elviselhetetlenül mélyre süllyedt. Valami durva dolgot mondott, amikor felrobbant, és egyik sugarat a másik után lövellte ki magából.

Aztán mindketten összeomlottunk.